Történelmi áttörésként ünnepelte az ellenzék Erdogan jelöltjének isztambuli vereségét

A „demokrácia visszatéréseként”, elképesztő lelkesedéssel és örömmel ünnepelték vasárnap este Isztambul utcáin, terein és az otthonokban az ellenzéki Ekrem Imamoglu győzelmét a megismételt főpolgármesteri választáson. Bár csak egy város elvesztéséről van szó, ez minden bizonnyal az utóbbi 17 év legjelentősebb és talán sorsfordító kudarca Recep Tayyip Erdogan török elnök számára, aki hibát-hibára halmozott az utóbbi időszakban.  

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Óriási népünnepélybe torkollt a megismételt főpolgármesteri választás Isztambulban, ahogy a Mérce közvetítése is beszámolt róla, edénycsörgetés és üdvrivalgás a lakónegyedekben, dudáló autók, táncoló, zászlókat lengető és ujjongó sokaság ünnepelte a tereken és utcákon a megsemmisítő győzelmet, amelyet Ekrem Imamoglu, az ellenzék jelöltje mért a kormányzó AKP (Jog és Igazságosság Pártja) versenyzőjére, az ex-miniszterelnök Binali Yildirimre.

Beşiktaş became one big street party. pic.twitter.com/imPQafzRUD

— Melvyn Ingleby (@MelvynIngleby) 2019. június 23.

Az este csúcspontján több tízezres, euforikus tömeg éltette a kemalista, balközép, szekuláris Köztársasági Néppárt (CHP) újdonsült sztárját, akinek sikerét a városon kívülről is sokan jöttek ünnepelni: könnyen lehet, hogy a török ellenzék ebben a kampányban rátalált arra a hősre, aki reményt ad Recep Tayyip Erdogan rezsimjének megdöntésére.

Çocukların sevgisi, gençlerin coşkusu, anaların duasıyla kazandık. Bir çift mavi gözün ışığında, bundan böyle #HerŞeyÇokGüzelOlacak pic.twitter.com/ciuGFGS4Qv

— Ekrem İmamoğlu (@ekrem_imamoglu) 2019. június 24.

Az elbizakodott, valóságtól elszakadt hatalom vaksága

Paradox módon ezt a vasárnapi mennybemenetelt maga, a 2002 óta minden választást megnyerő Erdogan idézte elő, amikor nem fogadta el a március 31-ei önkormányzati választás eredményeit, és az AKP elég mesterkéltnek tűnő indokokkal megtámadta Imamoglunak az újraszámlálás után alig 15 ezer szavazatos előnyön alapuló győzelmét, ennek nyomán pedig kiírták június 23-ára az új választásokat.

Furcsa mód a fellebbezés nem vonatkozott a kerületi eredményekre – ahol többségében a kormánypárti erők nyertek, csak a főpolgármesteri szavazatokra, holott persze mindkettőt ugyanazok bonyolították le.

Imamoglu vasárnapi 54,2 %-os teljesítménye, azaz jó 9 pontos előnye, ami 800 ezer szavazattal ér fel a 16 milliós városban, arra utal, hogy az isztambuliaknak egyáltalán nem jött be ez az ötlet. Nemhogy a korábban tartózkodó konzervatív szavazókat nem sikerült rábírni azóta az AKP támogatására, de sokan közülük is átszavazhattak az ellenzék jelöltjére. A párt olyan veteránjai, mint Abdullah Gül exelnök, vagy a volt kormányfő Ahmet Davutoglu is elhatárolódtak Erdogantól, amire nem igazán volt eddig precedens. A szociáldemokrata jelölt most a 39 kerületből 28-ban kerekedett fölül, míg korábban csak tizenötöt sikerült elvinnie.

İstanbul seçimi, hayırlı ve uğurlu olsun. pic.twitter.com/qiTtWKdXnK

— Binali Yıldırım (@BY) 2019. június 23.

Erdoganék több jelentős hibát is elkövettek e választás során : az elnök közeli emberének tartott Yildirim valószínűleg idős, fáradt és érdektelen jelöltnek bizonyult az isztambuliak számára. Ahogy elhibázott volt az újra nemzethalállal ijesztgető kampány is – nehéz is a hazaáruló, terrorista ellenzék, illetve a Törökország elleni nyugati világösszeesküvés, valamint a háborús retorika motívumait éveken át tovább fokozni.

Erdogan letépné az árulók fejét, nehogy Gülen nevessen a végén

Nagy csinnadrattával ünnepelte a tavaly július 15-én meghiúsult puccskísérlet egyéves évfordulóját múlt hét végén a török kormány.

Pláne ha közben beérett egy komoly gazdasági válság, megugró munkanélküliséggel és élelmiszerárakkal, és órákig kell sorban állni még a kedvezményes árú zöldségekért is. Nem igazán sikerült olyan üzeneteket találni, amelyek valóban a választókhoz és a város jövőjéről szóltak volna, miközben az ellenzéki jelölt a lakosságot helyi ügyekben is igyekezett megszólítani.

De a legvégzetesebb tévedésnek az bizonyult, hogy a rezsim nem volt hajlandó belenyugodni Isztambul elvesztésébe, miután kiderült, hogy a március 31-ei önkormányzati választást ugyan megnyerte, csaknem 52 százalékkal az AKP (44,3%) és a szélsőjobboldali Nemzeti Mozgalom Párt (MHP, 7,3%) szövetsége, de az ellenzék jelentős sikereket aratott, a főváros mellett több jelentős nagyvárosban is, akárcsak a kurd többségű területeken.

Beletört Erdogan bicskája a török nagyvárosokba az önkormányzati választáson

Felemásan sikerült az önkormányzati voks eredménye Törökországban: bár a választásokat csaknem 52 százalékkal megnyerte Recep Tayyip Erdogan elnök Jog és Igazságosság Pártja (AKP, 44,3%) és a szélsőjobboldali Nemzeti Mozgalom Párt (MHP, 7,3%) szövetsége, az ellenzék jelentős sikereket aratott, nem csupán a fővárosban és az ország gazdasági központjában, Isztambulban, de más nagyvárosokban, illetve a kurd többségű

Ekrem Imamoglu csupán 18 napon át örülhetett a polgármesteri címnek, május 6-án ugyanis a választási bizottság, amelyre az AKP beadványain túl nyilvánvalóan kemény politikai nyomás is nehezedett, lenullázta az eredményt, és új választásokat írt ki.

A januárban még alig ismert, 47 éves politikus, aki eddig elsősorban kerületi polgármesterként vált népszerűvé, ezzel szinte egy csapással pártja, majd az egész ellenzék sztárjává vált. A választás megismétlése, a még az AKP-hívek számára is nyilvánvaló igazságtalanság valódi hőst faragott a főpolgármesteri székért újra harcba induló, amúgy nyugodt, halk szavú, a túlságosan régen tartó megosztottság után megbékélést ígérő Imamogluból.

A történet paradox módon nagyon emlékeztet egy másik fiatal politikuséra, aki a kerületi polgármesterség után 40 évesen került Isztambul élére 1994-ben, ahonnan azért kellett távoznia 4 évvel később, mert néhány hónapra rács mögé zárták egy nacionalista költemény felolvasása miatt. Ahogy e politikusból, azaz Recep Tayyip Erdoganból is Isztambul és az akkori rezsim csinált hőst és országosan ismert politikust, ma Imamoglu népszerűségét is egy kifulladóban lévő hatalom vaksága és túlkapásai duzzasztják.

A választás másnapján még a kormánypárti sajtóban is többen elismerték, hogy óriási hiba volt nyíltan szembemenni a választók akaratával, ahogy a jelölt elleni lejárató kampányok, amelyek pl. állítólagos görög származását firtatták, is csak olajat öntöttek a tűzre.

Az AKP megizzadt a város megtartása érdekében

Ahogy a fentiekből is kiderül, a konzervatív-iszlamista erők által jó negyedszázada uralt Isztambul jelképként is nagyon erős, ráadásul a várost mint az országos hatalom kulcsának mítoszát maga Erdogan is egész karrierje során táplálta. Most pedig ez a mítosz ellenfelei kezére játszhat.

De nyilván nemcsak szimbolikus jelentősége van a 16 millió lakosú metropolisznak, amely az ország legnépesebb és leggazdagabb települése, a GDP harmadát itt állítják elő. És persze egy politikai erő számára az itt megvalósuló fejlesztések és projektek, illetve a potenciális pénzügyi és kapcsolati tőke révén is életbe vágó, akárcsak a lojális, illetve klientelista hálózatok építése miatt.

Ez a választás több szempontból is már-már történelminek mondható változásokat hozott, olyan régen vette kezdetét a mára bebetonozódott AKP-fölény a politikai életben. Így pl. először vett részt választási vitában egy AKP-s jelölt 2002 óta, és 17 éve először fordult elő, hogy Erdogan nem nyilvánult meg személyesen egy választás után, csupán Twitteren gratulált a győztesnek, akárcsak Binali Yildirim.

Ekrem Imamoglu békülékenyen válaszolt az elnöknek, aki néhány hete még „szervezett bűnözésről” beszélt az ellenzéki győzelem kapcsán, és személyesen is többször gyanúsította meg hazaárulással, sőt a terrorizmussal való cinkossággal a CHP jelöltjeit is.

Imamoglu azt ígérte, hogy kész „harmonikusan együtt dolgozni vele”, a választóknak pedig azt, hogy „új lapot nyit a város számára, ahol az igazságosság, az egyenlőség, tolerancia, tisztelet és szeretet kerekednek felül”, és véget vet a pazarlásnak, az arroganciának és a megosztottságnak. (A polgármesteri pozícióban töltött 18 nap alatt egyébként az is kiderült, hogy az előző városvezetés 6 milliárd török líráról 27 milliárdra (azaz kb. 4,15 milliárd euróra) növelte a város adósságát, ami még a konzervatív szavazókat is elrettenthette.)

Az is rendhagyónak mondható, hogy a második választás előtt az AKP azokat a kurd szavazatokat célozta meg, helyi találkozókkal, de közösségi vezetők megkörnyékezése révén is, amelyeket az elmúlt évek kurdellenes eszkalációja során éppenséggel semmibe vett.

Imamoglu márciusi győzelmében ugyanis, akárcsak a szociáldemokrata, de szintén nacionalistának mondható CHP többi sikerében, így az AKP által 25 éve uralt Ankara és más nagyvárosok (Adana, Mersin, Antalya) visszaszerzésében fontos szerepe volt egyrészt a szélsőjobboldali MHP-ből kivált Jó Párttal kötött szövetségnek. Másrészt pedig a kurdbarát, baloldali Népek Demokratikus Pártja (HDP) stratégiájának, amely a nyugati nagyvárosokban (így pl. Isztambulban, Ankarában, Izmirben), ahol a párt gyengébb, a CHP pedig erősebb, nem indított saját listát, ezzel támogatva – ellenszolgáltatás nélkül – a kormánypárti erők vereségét.

Izmirben, ahol a CHP jelöltje közelebb is állt a HDP elveihez – feminista, zöld és a kurd kérdésben is nyitottabb hozzáállásával – a párt még támogatására is hívta szimpatizánsait. Ankarában, ahol, épp ellenkezőleg, a CHP jelöltje a volt MHP-s, nacionalista és kurdellenes Mansur Yavas volt, vagy épp Isztambulban, a HDP ugyan nem biztatott külön a támogatásukra, de nem is indított senkit. És az ellenzéki jelöltek minimális előnye arra utal, hogy enélkül esélytelen lett volna a győzelem.

Az AKP opportunista gesztusai közé még a Kurdisztáni Munkáspárt alapítójának, az 1999-ben elfogott és bebörtönzött Abdullah Öcalan egy levelének közlése is belefért, amelyben kritizálja a HDP taktikáját. Öcalant különösen kemény körülmények közt tartják fogva, 2011 óta először idén áprilisban találkozhatott ügyvédeivel, és családja látogatásától is többször eltiltották évekre. Bár Erdogan maga is beszélt a tévében a kurd vezető és a HDP közötti „hatalmi konfliktusról”, a párt vezetése jelezte, hogy nem módosítják korábbi választási stratégiájukat és az isztambuli taktikát sem. Az AKP machinációi szerintük csak arra utalnak, mennyire reményvesztett a rezsim…

Ezen a választáson tehát újra egy közös ellenfél ellen hívták szavazni a választókat a progresszív és konzervatív kurdok éppen úgy, mint a szélsőjobboldali Jó Párt, amely Meral Aksener vezetésével éppoly nacionalista és kurdellenes, mint az MHP, amelyből tavaly kivált, csak épp szekulárisabb, és ellenezte az államfőnek adott teljhatalmat, ahogy a szisztematikus korrupciót is kritizálja.

Egy hős születése

Ezek a közös erőfeszítések csak még meggyőzőbbé tették Imamoglu fellépését, akinek néhány hónapja még egészen más volt az aurája, ahogy a kampányának egyik vezetője, Necati Özkan is elismeri: „az emberek tudták, hogy Imamoglu jó vezető, fiatal és dinamikus, de kételkedtek benne, hogy valóban képes-e rá, hogy elmenjen a végsőkig. Március 31-én azt láthatták, hogy foggal-körömmel harcol, igazi vezérként.”

Ez az éjszaka azóta is meghatározza imázsát: a sztori, amiért sok kampánystáb mindent megadna, a lehetetlen bevételét megkísérlő szerény és jóravaló hősről, aki megküzd az elemekkel, miközben maga is átlényegül, majd győzedelmeskedik, valósággá vált.

A 49 éves, építési vállalkozóból lett pártpolitikus, 3 gyermek apja, a város egyik európai kerületét, Beylikdüzüt vezette az elmúlt ciklusban, ahol többek között 600 négyzetméter új zöld felülettel rakta le névjegyét. A jó egy évtized alatt lakosságát csaknem megduplázó, jelenleg 350 ezres kerület az isztambuli középosztály egyik új kedvence, az építőipari boom alatt épült új lakásokkal, remek közbiztonsággal.

Imamoglu és családja szavaz június 23-án. Forrás: Imamoglu Twittere

A nyugodt, de határozott Imamoglu, optimista, tisztelettudó stílusával, aki a megbékélésre helyezi a hangsúlyt a polarizációval szemben, hamarosan egyfajta anti-Erdoganná vált, egyszersmind a 2023-as választások első hihető elnökjelölt aspiránsává. Ismertségének és népszerűségének robbanását jól mutatja, hogy Twitter fiókjának követői tábora a március végi 350 ezer főről mára 2,6 millióra nőtt.

Vitatható gazdaságpolitika az elmúlt évtizedek legkomolyabb válságában

Az, hogy az AKP 17 évnyi uralma után az ellenzék képes volt megnyerni ezeket a fontos csatákat, nyilván összefügg azzal is, hogy Törökország továbbra is egy gazdasági válság kellős közepében van, és egyelőre nem is látszik, hogy a kormány lépései kifelé vezetnék a viharból.

A líra tavaly 30%-ot vesztett értékéből, 2019 első 4 hónapjában pedig már mínusz 10%-nál járt, és ez a monetáris lejtő gyorsan emészti fel a központi bank hivatalos devizatartalékait is. Eközben a gazdaság zsugorodik (-3%), márciusban 20%-os volt az infláció tavaly ilyenkorhoz képest, de 30% az élelmiszerek esetében – miközben az AKP bázisának jelentős részét teszik ki a szerényebb háztartások. A munkanélküliség egy év alatt 10,8%-ról csaknem 15%-ra emelkedett, ami 5 millió munkanélkülit jelent.

Eközben a török gazdaságpolitika lényegében családi irányítás alatt van, lévén Erdogan veje, Berat Albayrak áll a pénzügyi tárca élén.

+
Aile; sevgi, sadakat merhamet ve inanç ister. Bundan bihaber olanlara mutlu aile tablosu acı verir. Dünyanın tüm zorluklarına göğüs germe gücünü bu tablodan almayı bana nasip ettiği için Rabbime şükrediyorum… pic.twitter.com/bs0uovQQzm

— Berat Albayrak (@BeratAlbayrak) 2019. június 21.

A soron következő nehézségek között szerepel az előző évtizedben felhalmozódott, és a líra tavalyi zuhanása után még problematikusabb, jelentős részben külföldi bankoknál lévő céges adósságok átütemezése is. Az energetikai szektor, az építőipar és az ingatlancégek egyaránt nehéz helyzetben vannak, amit nem könnyít meg, hogy jelenleg Washingtonnal is fasírtba került Erdogan, miután az oroszoktól vásárolt be S-400 rakétákat az amerikai adminisztráció tiltakozása ellenére.

Törökország demokratizációja a tét,

üzente kampányában Imamoglu, és kétségtelen, hogy a vasárnapi győzelem sokak számára adhat reményt egy olyan országban, ahol évek óta egyre durvább viszonyokat normalizál egy autoriter rendszer. Ahol a „másképp gondolkozó”, elsősorban a rezsimmel kritikus értelmiségiek, politikusok, újságírók, tanárok, ügyvédek és bírák, jogvédők, de voltaképp tetszőleges foglalkozású polgárok százezrei is elvesztették állásukat, emigrációba kényszerültek vagy börtönbe kerültek a tisztogató hadjáratok nyomán.

Az isztambuli választás eredményének részleges megsemmisítése csak egy különösen mély lépcsőfok volt egy rég használatban lévő, meredek lépcsőn. A rezsim ugyanis már a 2016 júliusában végbe ment államcsíny-kísérlet előtt is érzékelhetően megpróbálta gyengíteni a politikai-jogállami intézményrendszernek azon ágait, amelyet nem a központi hatalom tartott kontrollja alatt.

Így például a választási eredmények de facto lenullázása már bevett gyakorlatnak számít az ország dél-keleti részében, ahol a kurd többségű önkormányzatokban 2014-ben nyertes HDP-jelöltek helyére csaknem 100 esetben szimplán kormánypárti adminisztrátort nevezett ki az AKP.

De ahogy Jean-François Pérouse francia kutató, az Anatóliai Tudományok Francia Intézetének volt igazgatója megállapítja az Orient XXI portálon, 2017 óta már Ankarában és Isztambulban is a központi hatalom megbízott képviselői vezették a várost. Ezen felül az elnöki hatalom vagy az egyes minisztériumok rendszeresen beavatkoznak a várospolitikába saját stratégiájuk, jellemzően megaprojektek mentén (ilyenek pl. a 2019 májusában megnyitott gigantikus, 63 ezer hívő befogadására képes Çamlıca mecset, vagy a 2018 októberében átadott isztambuli repülőtér).

A vasárnap erőt adhat mindazoknak, akik az utóbbi években saját egzisztenciájukat, szabadságukat is kockára téve küzdöttek az önkény ellen, hogy a választók akarata mégiscsak győzedelmeskedhet, és a trend megfordítható. A másik oldalon pedig, a csúnya vereség esélyt nyújthat arra, hogy az eddig veretlen Erdogan riválisai megkérdőjelezzék hatalmát és döntéseit, az ország egyre inkább kézi vezérlését. Még a kormánypárti sajtóban is feltűnt a kritika, hogy ezt a megsemmisítő, sőt megszégyenítő vereséget elsősorban a választás megismétlése idézte elő, és az, hogy a hatalom szembe ment a választók akaratával. Hosszabb távon az sem kizárt, hogy a koalíción belüli feszültségek akár előrehozott választásokhoz is vezethetnek.

Mindez persze nagyon messze van, az ellenzéknek most azt kell bizonyítania, hogy tényleg javítani tud az elnyert településeken a polgárok életén, és jobban-hatékonyabban kormányoz és képviseli a lakosság érdekeit. Ezt a rezsim ellenében megvalósítani nem lesz könnyű, Ekrem Imamoglu is egy konzervatív többségű önkormányzatban fog dolgozni a következő években, ráadásul a kormány és az AKP számára kiemelten fontos településen.

A vasárnapi eufória azonban nemcsak az isztambuliakat, a rendszer kárvallottjait és kritikusait tölthette fel jó időre lelkesedéssel, de a régóta patthelyzetben lévő és tehetetlen ellenzék számára is muníciót adhat a hosszabb távú építkezéshez.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Imamoglu Twitter-fiókja.