Rómát és Párizst is behúzhatja a szélsőjobb, Madridban revansra készülnek a szocialisták vasárnap

Az Európai Unió legnépesebb és legnagyobb gazdaságait alkotó államok közül kettőben is nagy eséllyel végezhet az élen a szélsőjobb az európai parlamenti választásokon: Olaszországban biztosnak tűnik a Matteo Salvini vezette Liga győzelme, és a közvélemény-kutatások Marine le Pen előnyét tartják valószínűbbnek Franciaországban. A baloldal egyik utolsó bástyájának tűnő Ibériai-félszigeten épp ellenkezőleg, szocialista előny várható, de a politikai válság jelei itt is megmutatkoznak abban, hogy az április 28-án megválasztott új parlament 4 katalán képviselőjét a börtönből szállították a héten az alakuló gyűlésre.

Progresszívek kontra populisták

Franciaországban már 2014-ben is a Nemzeti Front – ma már Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National, RN) –küldhette a legtöbb, azaz 24 képviselőt az Európai Parlamentbe, a szavazatok csaknem 25 százalékát szerezve, alig 43%-os részvétel mellett. Az azóta eltelt öt évben alapvető változások mentek végbe a francia pártrendszerben, és a legfőbb állandó a szélsőjobboldali párt és vezére, Marine Le Pen maradt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Egyrészt a szocialista párt (Parti Socialiste, PS) François Hollande köztársasági elnök és Manuel Valls kormányfő áldásos erőfeszítéseinek köszönhetően összeomlott, ma egy celeb jelölt áll listájuk élén, amelyet alig tartanak 4-6 %-ra a közvéleménykutatók.

De a hagyományos jobboldal is nagyon megsínylette Emmanuel Macron start upjának elsöprő sikerét, aminek persze a korrupciós vádak garmada is megágyazott, illetve korunk fontos trendje: az addig jár a jobboldal a szélsőjobb kútjára, amíg ott ragad, és elpártolnak tőle a mérsékelt szavazók.

Nagy bajban van a francia jobboldal, ha korrupt jelöltekkel már nem lehet választást nyerni

Dániában vagy Németországban már rég lemondott volna, Magyarországról nézve pedig akár pitiáner tételnek is tűnhet az a jó másfél millió euró, amit az utóbbi 15 évben közpénzből fizetett családtagjainak az ex-kormányfő François Fillon, a feltételezések szerint többé-kevésbé fiktív munkájukért.

Ez a recept okozta (persze több más hozzávalóval együtt) a spanyol Néppárt bukását az áprilisi parlamenti választásokon, és hasonló kór rághatja a brit konzervatívokat is. Franciaországban is valami ilyesmi történt a konzervatívokkal, akiket még Nicolas Sarkozy exelnök nevezett át Republikánusokra (Les Républicains, LR), amikor már nagyon megkopott a márkanév.

A pártot ma is inkább jobbszélre pozícionáló elnöke, Laurent Wauquiez – aki nem támogatta, hogy az Európai Néppárt még az EP-választás előtt szankcionálja a Fideszt – 12-13 %-ra számíthat a becslések szerint, ami alig több mint fele legutóbbi eredményének.

Laurent Wauquiez (jobbról) és a republikánusok listavezetője, a tradicionalsta keresztény filozófus, François-Xavier Bellamy. Fotó: Facebook.

Beigazolódni látszik azoknak a félelme, akik attól tartottak, hogy Emmanuel Macron és 2016-ban létrehozott, azóta párttá avanzsált mozgalmának „radikális centrista” kísérlete alternatíva nélkül hagyja a francia politikát: a mai állás szerint ugyanis Macron váltópártja kizárólag Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése. Nem csoda, hogy mindketten a 2017-es elnökválasztás 2. fordulójának sémáját szeretnék megismételni, és „progresszívek és nacionalisták”, illetve „globalisták és patrióták” küzdelmére szűkíteni a választás tétjét.

Mindketten maguknak követelik a „hasznos” szavazatokat, még inkább elszívva a levegőt a többi párttól, és még felületesebbé téve az amúgy sem túl ihletett kampányt. Az előrejelzések szerint a meccsben Le Pen áll nyerésre, bár hibahatáron belül, alig elmaradva 5 évvel ezelőtti, eredményétől, míg a jobbközéppel összefogó Macron, szerény elnevezésű, Reneszánsz listája 22-23 ponttal van a sarkában.

Lévén, hogy a jobbközép UDI-Modem 2014-ben 10%-ot szerzett, ez igencsak sovány eredmény lenne Emmanuel Macron számára, akinek programjában a kezdetektől kiemelt szerepet kapott az EU megújításának víziója, amelyhez azonban nem igazán talált partnereket Európában. Közben pedig a sárga mellényesek épp fél éve indult mozgalma eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy a start up jövője egyáltalán nem sziklaszilárdságú, és a macroni projekt, Franciaország neoliberális „modernizációja” sem élvezi a többség támogatását.

A baloldali térfél vasárnap este még a valóságosabbnál is nyomorúságosabb képet mutathat, ha bejönnek az előrejelzések. Ami nemcsak a francia bal súlyos válságára utal, hanem arra is, hogy a baloldali szavazók általában sem bíznak abban, hogy az EU, illetve az azon belül is korlátozott hatalmi központként működő parlament az igazságosság, az emancipáció és az ökológiai átmenet előmozdítója lehetne.

Éles ellentétben a szélsőjobb táborával, amely akkor is az urnákhoz járul, ha parlamenti frakciójuk, szerény mérete miatt valószínűleg ezentúl sem befolyásolhatja érdemben az EP-döntéseit, vasárnap újabb bizonyítékot kaphatunk arra, hogy a francia baloldal nem bízik a fordulatban, és e választásnak nincs számára tétje.

A már említett szocialista-civil lista mellett a szocik 2 éve pórul járt és elárult köztársasági elnökjelöltje, Benoît Hamon a fantáziadús Générations lista élén 2-3%-ra számíthat elvileg, és a radikális baloldali szövetség (Front de Gauche) felbomlása után külön kampányolnak a kommunisták (3%) és a jelenleg 8-9%-ra becsült Jean-Luc Mélenchon Engedetlen Franciaországa (France Insoumise, FI), amelynek vezetője szintén a civilektől érkezett, az Oxfam volt szóvivője, Manon Aubry.

A baloldali erők stratégiai és taktikai tanácstalanságát egyaránt bizonyítja, hogy a szélsőballal kiegészülve 5 lista küzd mintegy 20 százaléknyi szavazatért, 5 pontos bejutási küszöb mellett. Plusz itt vannak még a zöldek is (EELV), akik hagyományosan a balosabb orientációt képviselték Franciaországban, de a fokozatos jobbra tolódás jegyében immár „se a bal, se a jobb” irányvonallal igyekeznek meglovagolni a valóban létező ökológiai-klímavédelmi nekibuzdulás hullámát – ami a kutatások szerint 7-8 % körül szintén alulmúlja 2014-es eredményüket. Ez egyébként a kampány slágere, nemcsak az egykori zöld politikusokat kapkodták szét, jutott belőle Macron amúgy legfeljebb sápadtzöldnek mondható listájára is – amelyet Daniel Cohn-Bendit is támogat, a status quo megbízható őrzőjeként –, de még Marine Le Pen is felkapott néhány ökoszólamot, a korszellem jegyében.

Igaz, a francia közvélemény az egyik legkritikusabb és legkevésbé lelkes az uniós konstrukcióval kapcsolatban – nem véletlen, hogy itt bukott meg először népszavazáson az uniós alkotmánytervezet 2005-ben –, azonban hiba lenne azt hinni, hogy a vasárnapi eredmények leképezik a polgárokét. Inkább arról van szó, hogy a létező pártok és európai víziójuk nem győzte meg a franciák többségét: a szélsőjobb esetleges győzelmét a többség kiábrándultsága és a politikai reprezentáció mély válsága alapozhatja meg.

A megunhatatlan katalán gumicsont

A Piréneusoktól délre épp ellenkezőleg, teljes gőzzel folyt a kampány, csak épp a szintén most vasárnap rendezett önkormányzati és autonóm közösségi választások tétje mögött nagyon elbújik az európai perspektíva. Bár a szavazók magas részvétele valószínűsíthető, de a közhangulatot eléggé meghatározza, hogy a kampányüzemmód beláthatatlanul hosszú ideje tart: nem csupán azóta, hogy kiderült, április 28-án előrehozott parlamenti választásokat tartanak, hanem kisebb-nagyobb lendülettel szinte tavaly december, az andalúz választások óta.

A szélsőjobb bejutott a madridi parlamentbe, a konzervatív párt összeomlott, a baloldal kormányozhat

Nem jött be a radikalizáció és a megosztottság a spanyol jobboldalnak: egy szélsőségesen durva kampány után kisebbségben maradt a baloldali és a nacionalista erők véd- és dacszövetségével szemben. A madridi parlamentbe először juthat be önálló pártként, 24 képviselővel a szélsőjobb, de az utolsó pillanatig esélyesnek tűnő jobb-szélsőjobb koalícióra határozott nemet mondott a polgárok többsége.

Ez a folyamatos kampányhangulat elsősorban a jobboldali ellenzék offenzívájának és e tábor belső harcainak köszönhető. Kissé leegyszerűsítve május 26. tétje is az marad, hogyan alakulnak az erőviszonyok a jobb térfélen, amely kisebbségben lesz a madridi Parlamentben. Folytatódik-e az évtizedeken át domináns konzervatív Néppárt (Partido Popular, PP) áprilisban tapasztalt zuhanása, vagy esetleg sikerül-e megóvni néhány bástyát és a becsületet. A jobboldali vezér címére pályázik a Ciudadanos (Polgárok, C’s) párt is, míg a legifjabb kistestvér, az ambícióit erősen leszállító Vox azért küzd, hogy eredménye 10 százalék felett maradjon.

Abban minden előrejelzés egyetért, hogy a szocialista párt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) hasonlóan április 28-hoz, ezúttal is győztesen kerül ki a versenyből. A PSOE feltehetően újra az EP legerősebb spanyol pártja lehet, akár 30% közelében lévő eredménnyel, miközben elérhető közelségbe került néhány nem csak jelképes helyi győzelem is. Így 24 év után újra vezethetné az ország leggazdagabb régióját, a madridit, vagy 30 év után Castilla y León tartományt is.

Bár helyi szinten sor került komolyabb és értelmes vitákra is, országos szinten még az európai választások kampányában is a katalán krízis maradt a legéletbevágóbb belpolitikai kérdés. Egyrészt az aktualitás miatt: a legkiemelkedőbb politikai polémiák továbbra is a bebörtönzött katalán rabokhoz, köztük 4 megválasztott, illetve elvileg kampányoló, függetlenségpárti képviselőkhöz kötődtek: részt vehetnek-e a választási vitákon (nem); milyen megszorításokkal vehetik át képviselői megbízásukat (se fotó, se ajándék iphone, se sajtótájékoztató); részt vehetnek-e majd a parlamenti üléseken (nem) stb. Megvétózzák-e a függetlenségpártiak a szenátus elnöki tisztére jelölt szocialista képviselőt (igen); kell-e majd a szavazatuk a kormány beiktatásához (valószínűleg nem).

Másrészt, mivel eddig is a katalán kérdés volt a spanyol politika legnagyobb gumicsontja, egyelőre sokaknak nem akaródzik elengedni: ezt jól illusztrálta pl. az egyik rádiós vita, ahol arra a nyitókérdésre, hogy vajon mi táplálja a Matteo Salvini és Orbán Viktor nevével fémjelzett, eurószkeptikus és szuverenista erők népszerűségét, a PP és a Ciudadanos uniós listavezetője is azt látta legfontosabbnak leszögezni, hogy a katalán szeparatisták tönkreteszik a „spanyol márka” hírnevét. Nemcsak Spanyolország, hanem Európa szétverésére készülnek, és az ő pártjaik jelentenek garanciát a nacionalisták, a populisták és a szeparatisták visszaszorítására.

Ezután azért kritizálták a szocialista kormányt, mert képtelen volt bezáratni a külföldön létesített katalán nagykövetségeket, és a vita kb. félidejénél a műsorvezető kénytelen volt felhívni a figyelmet, hogy a hallgatók talán tényleg arra kíváncsiak, mit tehet az Európai Unió a klímavédelem és az ökológiai átmenet érdekében, hogyan alakul a munkahelyek, a társadalmi igazságosság az EU-ban, vagy mi lehet az Unió szerepe az eszkalálódó kereskedelmi háborúban…

A politikai közhangulat, amely az elmúlt években sem igazán segítette a legfontosabb témák megvitatását, nem meglepő módon ebben a kampányban sem volt képes megugrani ezt a kihívást. A héten megalakult parlament, ahol többek között a katalán rabok találkoztak szembe magánvádlóikkal, a 24 képviselővel első parlamenti frakcióját megalakító, szélsőjobboldali Vox párt tagjaival… és ahol újfent elsősorban egymást gyepálták a legnagyobb pártok, azt sejteti, hogy a kedélyek lenyugtatásához még több időre lesz szükség.

Pedig Spanyolországnak nagy szüksége lenne egy olyan hosszú távú vízióra, amely kezd valamit a válság által hagyott mély nyomokkal – Európai negyedik legegyenlőtlenebb társadalmával, a továbbra is 14%-os (a 25 év alattiak körében 34%-os) munkanélküliséggel, és a ma is elsősorban ideiglenes munkaszerződéseket generáló piaccal –, akárcsak a jövő húsba vágó kockázataival. Amilyen pl. az ország várható elsivatagosodása, a fenntarthatatlan mezőgazdaság vagy a turisztikai modell – mindehhez életbe vágóan nagy szükség lenne egy működőképes, szolidáris és az ökológiai tranzakcióba befektető Unióra.

Kár, hogy az azt megalapozó viták újra elmaradtak, miközben a politikai elit jelentős része a hazaszeretet örvén zászlók csíkjairól vitatkozott napszámban, alig leplezve, hogy a hatalomért folytatott harca sokkal fontosabb, mint valódi politikai alternatívák lehetőségeit felmutatni a polgárok számára.

„Szabadítsunk rá egy vihart Brüsszelre”

Ha az uniós választások francia vagy spanyol kampánya sekélyesnek vagy felületesnek tűnhetett, mit mondhatnánk az olaszországi helyzetről, ahol a vita lényegében egyetlen ember, az elmúlt egy év legsikeresebb európai csillaga, Matteo Salvini körül forgott.

A szélsőjobboldali Liga (Lega) elnökéből a tavaly márciusi választások nyomán belügyminiszterré előlépett Salvini elképesztően rövid idő alatt vált, Orbán Viktor mellett a többek között szuverenistának és populistának, eurószkeptikusnak, radikálisnak vagy ultrának is nevezett trend legismertebb arcává.

Mindezt lényegében a menekülteket mentő NGO-k és más hajók ellen folytatott harsány kampányával érte el, illetve úgynevezett biztonsági rendeleteivel, amelyek az országban tartózkodó menekültek és migránsok helyzetét tették még nehezebbé, akárcsak az őket segítő szervezetek munkáját. A bevándorlók-menekültek támogatására fordított állami források csökkentése, a befogadó központok részleges felszámolása, a menekültek humanitárius tartózkodási engedélyének megvonása 2 hónap után, ugyan jellemzően olyan ötletek, amelyek révén a tavaly év végén törvénybe foglalt rendelet éppenséggel csökkenti a közbiztonságot. Hiszen felszámol egy olyan jól-rosszul, de működő ellátórendszert, amely alapvető szükségleteket biztosított, és illegalitásba kényszeríti az érintett külföldieket.

Mindez éppúgy propagandisztikus célt szolgál, mint Salvininek az az ötlete, hogy megkönnyítse az önvédelmi fegyverhasználatot, vagy a házfoglalók kilakoltatását (kivéve amúgy a szélsőjobbos Casa Pound szervezet 2003 óta római működő squatját, amelynek kiürítése nem tűnik sürgősnek a belügyminiszternek).

Az ilyen típusú politizálás jellemzője, hogy minden alkalommal nagyobbat kell mondani, vagy mélyebbre kell szántani az alapjogok vagy jogállami alapok szövetében: a kampányfinis így Salvini második közbiztonsági rendeletéről szólt, amely már komoly, 3500-5500 eurós bírsággal, illetve engedélyük bevonásával fenyegeti a pórul járókat mentő hajókat. A hosszabb távú cél – a népszerűség növelése mellett persze – az emberi életek mentését abszolút prioritásként kezelő tengeri jog felszámolása.

Az előrejelzések szinte biztosra veszik Salvini elsöprő fölényét – a Liga tavaly márciusi csaknem 18%-hoz képest most 27-33 %-ot szerezhetne, ehhez jönne még jobbról Silvio Berlusconi és a Forza Italia 8-12 százaléka.

Ennél sokkal nehezebb megjósolni, hogy az eddig is sűrű botrányokkal és ajtócsapkodással üzemelő koalíció megmaradhat-e a továbbiakban, ha a partner Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) számára a vasárnap azt bizonyítja, hogy a közös kormányzás vesztese, vagy esetleg Salvini dönt úgy, hogy érdemes előbbre hozni a választásokat.

Megeszi-e Salvini az 5 Csillagot reggelire?

Az új olasz kormány megalakulása óta alig telt el nap, hogy a belügyminiszter Matteo Salvini, a szélsőjobbos Liga vezetője ne szerepelt volna a nemzetközi híradásokban, miközben nagyobbik koalíciós partnere, az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) legfeljebb elvétve hallat magáról.

A múlt héten az európai szélsőjobb krémjét Milánóba invitáló Salvini egyelőre győztesen jön ki a nagyrészt általa gerjesztett polarizációból és konfrontációból. Kérdés azonban, hogy hosszabb távon működőképes lehet-e ez a stratégia, amely maximálisan exponálja személyét, és amelynek újabb és újabb ellenfelekre van szüksége. A Milánóban kezében rózsafüzérrel és az evangéliummal szónokló Salvini, aki szentek sorát is megidézte, és többek között Máriától várta, hogy győzelemre viszi, nagyon kemény reakciókat váltott ki nem csupán a pápa – akinek nevét többször kifütyülték a meetingen –, de más egyházi vezetők részéről is.

A beígért adócsökkentések megvalósíthatósága érdekében már az uniós deficitszabályok átalakítását pedzegető politikust nemcsak e téren érheti utol hamarosan a realitás. Május elején a palermói és római ügyészség eljárása nyomán kénytelen volt lemondani egyik közeli munkatársa, Armando Siri, akitől egykori programja központi eleme, a flat tax ötlete származik. A gyanú szerint kenőpénzeket elfogadó Siri révén a maffiát rendszeresen ostorozó Salvini mindössze „három kézfogásra” került a szicíliai Cosa Nostra utolsó szabadlábon lévő vezérétől. A Liga legutóbbi mélypontja éppenséggel ahhoz kötődik, hogy a párt előző elnökéről, Umberto Bossiról kiderült, több tízmillió eurós maffiapénzt tisztára mosásában segédkezett. Kérdés, hogy Salvini meddig tudja távol tartani magát a vádaktól és vizsgálatoktól.

Mindezt tekintetbe véve még elgondolkodtatóbb, hogy ma továbbra is a Liga az olasz jobboldal legerősebb pártja, és ellentétben a francia szélsőjobb szavazóival, Matteo Salvini szimpatizánsai még több effektív hatalmat adhatnak neki az olasz politika irányítására.

Bár az uniós választások iránti alacsony érdeklődés erősen torz képet adhat a valódi politikai erőviszonyokról, a 750 fős Európai Parlamentbe több mint 200 képviselőt küldő 3 országban várható eredmények azt bizonyíthatják vasárnap, hogy az európai demokrácia, és ezen belül az eurózóna politikai válsága korántsem ért véget. Ennél is aggasztóbb lehet, hogy ez a kampány sem szolgált olyan politikai alternatívák felmutatására, amelyek mélységükben feltárták volna e válság nemzeti és európai, illetve az eurózónára jellemző okait. Az Európai Uniótól problémáikra valódi megoldásokat remélő polgárok joggal érezhetik úgy, hogy a politikai elit ismét elszalasztott egy lehetőséget.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: Marine Le Pen és Salvini Milánóban május 18-án, forrás: Facebook.