Ez a harc lesz a végső: megmenthető-e ultimátumokkal Venezuela?

Egy hónapja ismét a nemzetközi média figyelmének centrumába került Venezuela, ahol az ellenzék új vezéralakja, a magát ideiglenes elnöknek kikiáltó Juan Guaidó sokak számára testesíti meg egy pozitív változás reményét a humanitárius katasztrófával felérő válság közepette. Kérdés azonban, hogy milyen konkrét stratégia hozhatja el Nicolás Maduro rezsimének végét, és akad-e olyan orvosság a több éve súlyosbodó krízisre, amely valóban gyógyulást hoz, és nem rontja tovább a beteg állapotát.

Egy hónappal azután, hogy január 23-án Juan Guaidó, a venezuelai parlament ifjú elnöke az ország ideiglenes elnökévé nyilvánította magát a fővárosban, Caracasban hullámzó embertömeg gyűrűjében, múlt szombaton újabb csúcsra futott az évek óta húzódó, súlyos politikai-gazdasági válság Venezuelában. Az ellenzék és külföldi támogatói egy segélyszállítmány ürügyén próbálták, újra a nemzetközi médiafigyelem középpontjába állítva az országot, egyszerre hozni lehetetlen helyzetbe Madurót és a hadsereget is, miközben az erőszakos incidensek, provokációk és az általuk kiváltott láncreakció elkerülhetetlennek tűnt.

A szombati nap mérlege végül – a különféle források szerint – 4-14 halott, és feltehetően több száz sebesült, többségében az ország déli részében, a brazil határnál, a nagy számban kivezényelt katonai-rendőri erők, illetve a rezsimpárti paramilitáris csoportok (Colectivos) jóvoltából. A nagyrészt amerikai forrásból származó, tartós élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat feltartóztatta a venezuelai hadsereg.

Tegyük hozzá, hogy kétséges, valóban szerepelt-e a célok között a segély rászorulókhoz való eljuttatása, hiszen erre lehetőséget adtak volna a csempészútvonalak is, de Juan Guaidó csapatai – elsősorban Kolumbia felől – a legjobban védhető pontokon, így pl. hidakon próbálkoztak. A nagy segélyszervezetek már korábban elhatárolódtak attól, hogy egy politikai célú akció „humanitárius” címkéjét legitimálják részvételükkel, és utólag is tiltakoztak, miután kiderült, hogy állami jelzéseket és logókat, így pl. a Vörös Keresztét is jogtalanul használták szombaton.

Mindez inkább tűnik – főleg az előző napi Maduro-ellenes és Maduro-párti koncertekkel kiegészülve – egy nagy, kül- belföldnek egyaránt szóló látványosságnak, amely a humanitárius szándék mögött az eszkalációt célozta. Majd, miután a hadseregre helyezett nyomás elégtelennek bizonyult a lázadáshoz, amit hetek óta szorgalmaz az ellenzék, a tragikus események és a köréjük kerekített show dobbantóul szolgáltak egy katonai intervenció sürgetéséhez, amit Juan Guaidó be is harangozott Twitteren. Később, a riadalom nyomására helyesbített, immár csak a „diplomáciai ostrom” opcióit említve.

A felfokozott indulatok hétvégéje után, hétfőn került sor Kolumbiában a régió 13 államát, Kanadát és a venezuelai ellenzéket összefogó Lima Csoport ülésére, Mike Pence, az USA alelnökének társaságában. Az utóbbi, akárcsak Donald Trump, továbbra sem zárja ki a Guaidó által szorgalmazott katonai akciót, amitől viszont az EU is óva int, a Lima Csoport túlnyomó többsége pedig egyértelműen elutasította a katonai beavatkozást és erőszakot.

A találkozó zárónyilatkozata leszögezi, hogy „a demokrácia felé vezető lépéseket maguknak a venezuelaiaknak kell levezényelniük, békésen, az alkotmány és a nemzetközi jog keretében… erőszak használata nélkül„. Az USA újabb gazdasági szankciókat vezetett be, és erre buzdította partnereit is, meg arra, hogy adják át Guaidónak a nemzeti olajvállalat, a PDVSA külföldi érdekeltségei feletti kontrollt.

Kolumbiai források szerint már 400 felett jár a szombat óta dezertált alsóbb rangú katonák száma, de ezt és az emberáldozatot leszámítva voltaképp nem sokkal vagyunk előrébb, mint néhány nappal ezelőtt, és a venezuelaiak mindennapi életében szinte semmilyen változást sem hozott az akció.

Az elnöki hatalom puccsa a demokratikus intézményrendszer ellen

A 31 milliós dél-amerikai országban 2015 decemberében sikerült nagy meglepetésre abszolút többségre szert tennie, és 18 év után visszaszereznie a hatalmat a Nemzetgyűlésben az ellenzéki összefogásnak. Ezzel a sikerrel azonban azóta nem sokat tudott kezdeni, főképp azért, mert ettől a dátumtól fogva, a 2013-ban elhunyt köztársasági elnök, Hugo Chávez utódja, Nicolás Maduro módszeresen megfosztotta szinte minden hatalmától. Első lépésként a Legfelsőbb Bíróság tagjait cserélték le vitatott módon, majd a demokratikus intézményrendszer taktikus leépítése következett hónapról-hónapra, évről-évre, az erőszak szisztematikus használatának terjedésével.

A folyamat fontos etapja 2016 végén az elnök visszahívására lehetőséget adó referendum felfüggesztése, majd a Nemzetgyűlés kompetenciáinak átruházása volt a Legfelsőbb Bíróságra, amit az elmúlt évek legvéresebb krízise követett 2017 elején, csaknem másfél száz halálos áldozattal.

A mai események kiindulópontjának Maduro tavalyi újraválasztása tekinthető, amely rekordalacsony (46%) részvétel, illetve az ellenzék részleges eltiltása és bojkottja mellett, és számos szabálytalanság, csalás közepette ment végbe. Ezért az eredményt a térség államainak többsége, számos nemzetközi szervezet, köztük az ENSZ, és a nyugati nagyhatalmak, így az USA és az EU sem ismerték el.

A parlament működésének kiüresítésével és egy alternatív alkotmányozó gyűlés létrehozásával párhuzamosan szaporodtak a különféle elnyomó eszközök (letartóztatások, koncepciós perek, fenyegetések, fizikai erőszak) a politikai ellenzék, de a lázadozó lakosság ellen is. A gyilkosságok lakosságra vetített arányát tekintve Venezuela évek óta a világranglista élvonalában van, a halottak kb. negyede a rendvédelmi erők áldozata.

Eközben az egyre megosztottabb ellenzéknek sem sikerült olyan tömegtámogatásra szert tennie, amely megingatta volna a hadsereget a rezsim működtetésében már 2013 óta számos eszközzel érdekeltté tevő Maduro pozícióját.

A politikai patthelyzetet egy világégés hatásaival felérő, gyakorlatilag 2014 óta húzódó és egyre csak súlyosbodó gazdasági válság kísérte, amelynek hajmeresztő adatairól, a 4 év alatt csaknem 50 százalékot zuhanó GDP-ről, a 6-7 számjegyű inflációról, a több mint hárommilió kivándorlóról, illetve évek óta éhező, alapvető szolgáltatások hiányában sínylődő lakosság keserves mindennapjairól számtalan tudósítás jelent meg az utóbbi években a magyar sajtóban és az Átlátszón is.

A tökéletes vő az ellenzék legradikálisabb szektorából

Ebbe a kiúttalannak látszó állapotba robbant be a 35 évével és viszonylagos ismeretlenségével új reménységet megtestesítő Guaidó, aki Maduro január 10-ei elnöki beavatása nyomán, január 23-án teljesítette be korábbi ígéretét, és nyilvánította magát ideiglenes elnöknek. Mindezt az alkotmányra hivatkozva, de legitimitását a támogatására megjelent százezres tömeg mellett elsősorban a külföldi elismerések erősítették, elsőként az Egyesült Államok, majd futótűzszerűen szinte az egész amerikai kontinens. Az Európai Unió előbb 8 napon belül kiírandó választásokat követelt, majd szintén Guaidót ismerte el – néhány állam kivételével – legitim elnökként.

Mindez jó ideje tartó diplomáciai előkészítés gyümölcse, amely voltaképp akkor ért be, amikor 12 nappal Maduro beiktatása után, január 22-én befutott a telefonhívás Mike Pence-től, aki biztosította Guaidót, hogy az USA támogatni fogja a másnapi akciót.

Juan Guaidó az ellenzéki együttműködés keretében váltakozva betöltött parlamenti elnökség révén került e döntő pozícióba, ő maga a radikális frakció képviselője. Pártja, a Népakarat (Voluntad Popular), és annak legismertebb figurája, Leopoldo López nemcsak most utasítja el a tárgyalásos opciókat, de már 2013-ban is illegitimnek tartotta Maduro megválasztását, és ezért megengedhetőnek az erőszakot. A Guaidó mentorának is nevezhető Lópezt 2014 februárjában letartóztatták, és 2015 szeptemberében 14 év börtönre ítélték – az előző évi tüntetésekben betöltött szerepe miatt, melyek során összesen 46-an (tüntetők, civilek és rendőrök) vesztették életüket.

Venezuelai és amerikai források is állítják, hogy valójában a 2017 óta házi őrizetben lévő López az, aki a Guaidó mögött felsorakozó nemzetközi koalíciót koordinálta. A 2015-ben választásokat követelő, és ezért egy hónapig éhségsztrájkoló politikus ma is az elnöki székbe vágyhat – kérdés, hogy Guaidó hirtelen támadt népszerűsége nem veszélyezteti-e ambícióit.

Lévén, hogy a jelenlegi patthelyzetben kulcsfontosságú szerep jut Washingtonnak, nem érdektelen, hogy Guaidó politikai aktivizmusa még diákként egy olyan mozgalomban kezdődött, amely jelentős támogatást kapott az Államoktól. Ahogy a The Nation ezt dokumentáló cikke megállapítja, nem arról van szó, hogy a kétezres évek végén indult ellenzéki diákmozgalmának vezérei, akik Guaidóhoz hasonlóan a Népakarat köreiből érkeztek, az USA bábjai lettek volna.

De az USAID (US Agency for International Development) és annak „tranziciós kezdeményezéseket” elősegítő irodája (Office for Transition Initiatives, OTI), azért finanszírozta, képezte, és ahogy tudta, segítette ezeket a csoportokat, hogy ezek előmozdítsák Chávez kiebrudalását a hatalomból. (Az UNSAID/OTI korábbi ötlete, a népi negyedekben felállított „polgári körökre”, kudarcba fulladt, amikor az érintettek rájöttek, hogy a kezdeményezők korántsem semlegesek, ahogy mondják, hanem az ellenzékhez köthetők.)

Az alapos nemzetközi előkészítés nyomán Guaidó akciója szinte nagyobb meglepetést okozott saját hazai ellenzéki szövetségeseinek, mint külföldi partnereinek. Egyes latin-amerikai szomszédoknál már jó ideje folyhat az egyeztetés, spanyol kormányzati források pedig elismerték, hogy előzetes figyelmeztetést kaptak az USA-tól, és Washington nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy az európai államok (egyébként merőben szokatlan módon) az önjelölt elnök mellé álljanak, és szakítsanak meg minden kapcsolatot Maduróval.

Guaidóék alapvetése lényegében az volt, hogy amennyiben a nép nem űzi el a hatalomból Madurót és támogatóit, akkor a hadsereg lehet királycsináló: az ideiglenes elnök és az Egyesült Államok is folyamatosan arra buzdítja a katonákat, hogy álljanak át a „nép”, azaz az ellenzék oldalára. Ennek érdekében a parlament egy törvényt is megszavazott, amely amnesztiát biztosít a lázadóknak.

Február 23-a és a segélyszállítmány afféle D-day volt ebben a forgatókönyvben, amelynek azonban akadt néhány gyenge pontja.

Miért lázadna fel a rezsim egyik legnagyobb haszonélvezője?

Először is kérdés, hogy mennyire kívánatos és reális a hadseregre bízni egy hasonló krízishelyzet megoldását. A katonaságot megtenni egy ilyen helyzet döntőbírójának kételyeket ébreszthetne bárhol a világon, de tekintetbe véve a régió történelmét, az országok többségében alig néhány évtizede lezárult polgárháborúk, katonai diktatúrák örökségét, még kockázatosabb stratégiának tűnik.

Másodsorban, a katonaságtól várni a megváltást azért is tűnik meredeknek, mert a katonai vezérkar nem csupán a rendszer első számú haszonélvezője, kliense, hanem nagyrészt maga is részt vesz a politikai irányításban. A Chávezzel ellentétben civil Maduro számos eszközzel próbálta megnyerni magának a hadsereg lojalitását, ennek köszönhetően van több ezer tábornok az országban, ezért is foglalnak el politikai pozíciókat – kormányzók, polgármesterek, minisztériumokban ülnek. Részesülnek a gazdasági hatalomból: vállalatokat igazgatnak, az aranytojást tojó tyúk PDVSD mellett a bányaszektor, a nemesfémek kitermelésének első számú haszonélvezői.

Azaz egy katonai puccsra épülő demokratikus átmenet során nehézséget okozhatna azoknak a vezetőknek felelősségre vonása, akik részt vállaltak a rezsim bűneiben, legyen szó a korrupcióról vagy az ellenzék és a lakosság elleni nyílt és leplezett erőszakról.

Az elmúlt egy hónap nagy kérdése az volt, megmutatkoznak-e a hadseregen belüli feszültségek – hiszen a hierarchia alsóbb szintjein a katonák és családjaik is kiszolgáltatottak az anyagi nehézségeknek és a nem működő közszolgáltatásoknak; és sikerül-e megnyerni egyes vezetőket. Eddig úgy tűnik, hogy lényegi változás nem történt e téren: ha akadtak is alsóbb rangú lázadók, letartóztatások,  szankciók és dezertőrök – a vezérkar egyelőre kitart Maduro mellett.

De persze nem kizárt egy fordulat: elképzelhető pl. hogy egyes magas rangú katonai vezetőket sikerül megvenni, de az is, hogy a gazdasági nyomás, a reményvesztett tömegek lázadása vagy egy külföldi katonai beavatkozás olyan komoly kockázatokkal, véráldozattal fenyeget, hogy a vezérkar mégis elpártol az elnöktől. Bár a február 23. utáni reakciók erre kisebb esélyt adnak, de ma is benne van a pakliban, hogy a katonaság soraiban támadt, alulról jövő lázadás eszkalálódjék valamilyen súlyosabb helyzetté, vagy az, hogy az ellenzék radikálisabb szárnya zsoldosokat fegyverezzen fel külső támogatással.

Az orvosság, ami meg is gyilkolhatja a beteget

A mesterterv másik gyenge pontja, hogy annak legfőbb támogatója, az Egyesült Államok, nem a legjobb garancia a régióban a demokratikus kormányzás megalapozására, és ez sokakat óvatosságra inthet, sőt, kontraproduktív is lehet. Minél hevesebben gesztikulál és fenyegetőzik, annál nagyobb valószínűséggel állhatnak Maduro oldalára a rezsimmel amúgy nagyon is kritikus csoportok.

Igaz, Közép-Amerikával ellentétben, délebbre nem került sor a huszadik század második felében nyílt katonai intervencióra Washington részéről, de számos államcsíny, szoftabb és durvább diktatúra, polgárháború idején állt a sötét erők oldalán, nem egy esetben elő is segítve, szervezve a civil lakosságnak válogatott szenvedéseket okozó erőket és rezsimeket. Nem mellesleg pénzzel és politikailag is támogatták, akárcsak a spanyol kormány a Hugo Chávez elleni puccsot 2002-ben, majd azt az „olajsztrájkot„, ami 2 hónapra szinte lebénította az országot 2002 és 2003 fordulóján.

Ráadásul a jelenlegi garnitúra nem épp bizalomgerjesztő: Donald Trump „hátországát” ma olyan neokon héják alkotják, mint a hazugságokkal indokolt iraki intervenciót támogató John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó, aki ezúttal nem árul zsákbamacskát: az elmúlt hetekben többször is kifejtette, hogy az USA-nak gazdasági érdeke fűződik Maduro megdöntéséhez.

Az elnök vadiúj speciális venezuelai megbízottja pedig felér egy provokációval: Elliot Abrams, akit kinevezésekor Mike Pompeo úgy jellemzett, hogy a világ összes népeinek szabadsága és jogai a legfőbb szenvedélye, már a nyolcvanas évek elejétől aktív szerepet vállalt a közép-amerikai országokban folyó rettenetes háborúk kulisszái mögött. Ha kellett, hazudott napszámban, nem létezőnek nyilvánítva a lakosság elleni atrocitásokat Salvadorban; ha kellett, pénzt szerzett a paramilitáris erők felfegyverzésére Nicaraguában (ezért el is ítélték, majd idősebb Bush kegyelmet adott neki); ha kellett, kiállt véres kezű diktátorok felfegyverzése mellett Guatemalában…

Mindezt persze a politikai nyomásgyakorlás eszközeként is felfoghatjuk, blöffként, de egyelőre nem látszik, mi a kudarc esetén az USA B terve, miközben a tárgyalásos megoldás ellen több fórumon is fellépett. Így például igyekezett megakadályozni, hogy létrejöjjön a tavaly ősz óta fontolgatott, és csak a napokban konkretizált európai mediátor-csoport. Az ENSZ hasonló kísérletei ellen Marco Rubio floridai szenátor olyan hévvel érvelt Twitteren, mintha egyenesen a magyar kormány workshopjáról érkezett volna.

Ellenzék tömegbázis nélkül

A haditerv harmadik gyenge pontja maga az ellenzék és annak támogatottsága. Bár a távolból úgy tűnhet, hogy egy olyan szörnyű alakkal szemben, mint Nicolás Maduro, akinek a lakosság 80 százaléka a távozását kívánja, egy megnyerő fiatalember, mint Juan Guaidó valódi főnyeremény, de a helyzet nem ennyire egyszerű.

A venezuelai krízis elhúzódásának megértéséhez fontos adalék, hogy miben hibázott az ellenzék. Kétségtelen, hogy az egyre növekvő elnyomás, a parlament jogi trükkökkel való lenullázása, a szabadságjogok korlátozása, a cenzúra és a propagandamédia, az ellenzékiek bebörtönzése, pártok betiltása, a különféle frakciók egymás ellen való kijátszása jelentősen korlátozta a mozgásterüket.

Ugyanakkor, 2015-ös kétharmados győzelmük után, realista építkezés helyett a totális konfrontáció útját választották: így a parlamentnek első dolga volt megszavazni, hogy hat hónapon belül eltávolítják Madurót a hatalomból, aki 1 évvel korábban, 2014 áprilisában, Chávez halála után alig másfél hónappal nyerte meg szorosan, de akkor még nem vitatott módon az elnökválasztást.

Az ellenzék korábbi egysége hamarosan szertefoszlott, fel is oszlatták a hivatalosan 2008-ban létrejött „Demokratikus Egység Kerekasztalát” (MUD), amely azóta több mint hatvan frakcióra bomlott; és a politizálás terepét lényegében a közösségi oldalakra helyezték át, ahol nagyrészt egymást inzultálták. Az azóta megrendezett választási randevúk részleges bojkottja – a valóban létező csalások és szabálytalanságok ellenére – lényegében ellehetetlenítette számukra, hogy növeljék politikai bázisukat. Nemcsak az alsóbb lakossági rétegek felé nem találtak utat, de más lehetséges szövetségeseiktől is elszigetelődtek.

Azaz egy történelmi győzelem után, amellyel abszolút többségre tettek szert a 167 fős parlamentben, fokozatosan lenullázták magukat, és miközben legradikálisabb szereplői maradtak a színen, saját ígéreteik beteljesítésére képtelenül, leginkább a csodavárásra korlátozódott tevékenységük.

Guaidó január 23-ai akciója módosította az erőviszonyokat, és korábban nem beavatott ellenzéki partnerei is melléálltak. A lakosság helyzete is sokat romlott az az elmúlt időszakban, ennek is köszönhető, hogy az úgynevezett népi negyedekben, amelyek az utóbbi években még többségükben kitartottak a rezsim mellett, ezúttal látványos megmozdulásokra került sor. E tiltakozások, amelyek ellen keményen felléptek a hatalmat kiszolgáló hivatalos erőszakszervezetek és paramilitáris erők, elsősorban olyan mindennapi problémákra fókuszáltak, mint az akadozó víz- és áramszolgáltatás, a hiperinfláció miatt elértéktelenedett bérek, az alapvető élelmiszerek hiánya, az összeomlás szélére került közszolgáltatások, az egészségügytől a közösségi közlekedésig.

Ezek a gazdasági, szociális, kulturális vagy környezeti követelések, amelyek kapcsán csak a tavalyi év első negyedévében több mint 5300 tiltakozó akciót szerveztek, azaz naponta átlagosan harmincat, az elmúlt években egyáltalán nem jelentek meg a MUD horizontján. Ők szinte kizárólag Maduro eltávolítására fókuszáltak, ettől téve függővé minden változást, nem csoda, hogy az említett negyedekben, miközben az emberek túlnyomó többsége Maduro távozására vágyik, nem különösebben bíznak az ellenzékben, és nem várnak tőle semmi jót.

És ezzel el is értünk a talán legfontosabb problémához a jelenlegi dinamikával kapcsolatban, ugyanis a konfliktus főszereplői, akárcsak a nemzetközi szereplők, gyakran megfelejtkeznek arról a venezuelai népről, amelynek elvileg az érdekében lépnek fel. Ennek a megoldásban mintha csak annyi szerepe lenne, hogy legyen szíves megdönteni Maduro hatalmát, de a válságból kivezető úton mintha már csak a politikai elitre, „változásra” lenne szükség, és ennek feltételeit, kereteit, lépéseit majd megoldja az ellenzék és persze nagy hatalmú pártfogói.

Geopolitikai és ideológia csaták kereszttüzében

A venezuelai krízis megoldását egyelőre az is megnehezítheti, hogy a játszmának számos geopolitikai tétje is van. Ezek sorában első a világ legnagyobb ismert olajtartaléka – igaz, ez nehezen kitermelhető és költséges finomításra szorul (amelyhez az országban nincs jelenleg infrastruktúra), de a következő néhány évtizedben még egyetlen nagyhatalom sem lehet közömbös egy ilyen kincs, akárcsak a többi fontos nyersanyag lelőhely iránt.

Lényeges probléma az óriási államadósság is, melynek hitelezői, Kína és másodsorban Oroszország érthető módon nem szeretne hoppon maradni. Kérdés, hogy mennyire ragaszkodnak egy valójában egyre rosszabbul teljesítő, és veszteséget termelő partnerhez, azaz Maduróhoz. Moszkva számára ráadásul Venezuela a belépőt is jelenti a kontinensre, ahol nagyon gyengék pozíciói, ellentétben Kínával, amelynek terjeszkedését az USA nem nézi jó szemmel.

Washington, a republikánusok, illetve a Trump-adminisztráció szempontjából szerencsésen alakulnak a régiós politikai viszonyok: végleg lezárulni látszik az az időszak, amelynek kezdetét épp Chávez hatalomra kerülése jelezte, és amely alatt a többségében baloldali vagy progresszívnek mondható latin-amerikai kormányok először fogtak össze, hogy az USA-tól független regionális együttműködéseket építsenek.

Jelenleg a régió szinte minden országában konzervatív kormány van hatalmon, sőt, Chile és Kolumbia vezetői a „keményvonalas” jobboldal, Brazília újdonsült államfője egyenesen a szélsőjobboldal képviselője. Mindez persze kulcsfontosságú volt abban, hogy néhány kivétellel az egész kontinens azonnal felsorakozott Juan Guaidó mögött, ugyanakkor, az elmúlt hetek alapján a többség és a legfajsúlyosabb szereplők, így Kolumbia és Brazília is ellenzik a jelenleg legszélsőségesebbnek tűnő amerikai katonai beavatkozást.

Sajnálatos módon, ahogy a történész Juan Tokatlian megállapítja, a térség számtalan diplomáciai alakulata közül egyik sem tudott, ahogy az elmúlt években, úgy az elmúlt hetekben sem érdemben hozzájárulni a krízis megoldásához. A latin-amerikai államok egyelőre képtelenek arra – és ezért persze az Európai Unióból nézve sem lehet kárhoztatni őket – hogy legitim és operatív módon próbálják képviselni saját közös érdekeiket, és képesek legyenek a hasonló válsághelyzetekben a konfliktusból kivezető utak egyengetésére vagy közös stratégia kidolgozására a nagyhatalmaktól függetlenül.

A „helyzetet fokozó” geopolitikai tényezők mellett az is lényeges, hogy Venezuela már évtizedes távlatban olyan jelképpé vált, a „megvalósult szocializmus” véres kardjaként, amely ideológiai csatározások eszköze szerte a világban. A jobboldali propaganda ezzel próbálja delegitimálni saját ellenfeleit Rio de Janeirótól Washingtonon át Madridig, miközben a baloldali formációk és véleményformálók jelentős része tragikusan sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy Venezuelára olyan antiimperialista vállalkozásként tekintsen, amelyet hazugságok és csúsztatások árán is meg kell védeni a támadásoktól.

Ebben egyébként a bolivári forradalom első időszakának, az ország és a kontinens történetében is példátlan szociális és demokratikus vívmányai mellett, amelyek milliók társadalmi és politikai felemelkedését tették lehetővé, közrejátszott az a triviális tény is, hogy a kövér esztendőkben Chávezék jelentős támogatást nyújtottak a különféle baloldali erőknek és műhelyeknek, emancipációs mozgalmaknak, nemcsak a régióban, de szerte a világon. Ami még nehezebbé teszi, hogy az érintettek beismerjék, hogy tévedtek. Ez persze nem ment fel senkit a felelősség alól, amellyel elsősorban a venezuelai népnek és baloldali eszméiknek tartoznak, és nem egy saját hibái alatt roskadozó, öncélú és masszívan korrupt rezsimnek, amely mára tragikus módon „visszacsinálta”, felszámolta saját egykori eredményeit.

Creemos en un mundo multipolar, en el que se respete la diversidad de las ideas. Nosotros tenemos nuestro modelo, que se contrapone al pensamiento único que pretenden imponernos los supremacistas de la Casa Blanca. pic.twitter.com/XBflYXlAGl

— Nicolás Maduro (@NicolasMaduro) 2019. február 26.

Mindennek súlyát nehéz lenne lebecsülni a nemzetközi diplomácia alakulásában: ma Donald Trump arról szónokol, hogy a szocializmus az egész világon öl, pusztít és nyomorba dönt, ahogy mondjuk az előrehozott választásokra készülő spanyol szocialista kormány számára az is belpolitikai kérdés, hogyan viszonyul a venezuelai válsághoz.

Összességeben tehát sem a nagyhatalmak érdekharcai, sem a fenti ideológiai törésvonalak nem segítik elő a kompromisszumokat, amelyek nélkül nehezen elképzelhető békés megoldás.

A kétpólusú szembenállás mögött alternatívák és hús-vér emberek

Ennek ugyanis a józan hangok szerint elkerülhetetlen feltétele a párbeszéd, méghozzá nemcsak az effektív hatalmat birtokló rezsimmel, de a politikai erőknek azzal a részével is, akiket Juan Guaidó nem képvisel, akárcsak a civil társadalommal és általában a lakossággal. A gazdasági és diplomáciai retorzióknak, fenyegetéseknek legfeljebb akkor lehet értelme, ha ennek a dialógusnak kényszerét teremtik meg (a gazdasági szankciók közül azok, amelyek nem a rezsim szereplőinek magánérdekeit, hanem a lakosság szélesebb csoportjait érintik, kifejezetten károsak is lehetnek).

Helyi progresszív erők már hetekkel ezelőtt javasoltak egy olyan referendumot, amely lehetővé tenné, hogy az összes választott funkcióról – az elnök és a törvényhozás mellett a helyi önkormányzatokról, kormányzókról dönthessen a lakosság. Bár ez a megoldás valóban ideális keretet nyújthatna egy újrakezdéshez, de mások szerint túlságosan meghosszabbítana egy túlságosan régen húzódó humanitárius válságot.

Ennél egyszerűbbnek tűnik „szimplán” a választások kikényszerítése, egy olyan egyeztetett és nemzetközileg is felügyelt, moderált keretben, így pl. egy új felügyelő hatóság létrehozásával, amely biztosítja azok tisztaságát és átláthatóságát. A régióban Mexikó és Uruguay képviselik ezt az opciót a kezdetektől, az utóbbi köztiszteletnek örvendő volt baloldali elnöke José Mujica személyesen is felajánlotta, hogy kész a közvetítésre. Hasonló elképzelést pedzeget az EU-Latin-Amerika kontaktcsoport, melynek első ülésére tucatnyi ország részvételével február 7-én került sor. Bár az ellenzék jelenlegi vezető ereje eleve kizárja a tárgyalást Maduróékkal, és eddig valóban nagyrészt a rezsim profitált a hasonló kísérletekből, más módja nem igazán létezik a demokrácia restaurálásának, ha a további véráldozatot el szeretnék kerülni.

Ennek érdekében az sem ártana, ha a ma Juan Guaidó nevével fémjelzett erők a külső aktorok mozgósítása és katonaság kérlelése mellett valóban odafordulnának a venezuelai nép felé, és nem csak töme