„Azért vannak a jóbarátok…” – hogyan értelmezzük legfontosabb kapcsolataink erejét?  

Miközben mindennek van szociológiája, például a családnak is, a rokonságok tanulmányozása pedig már-már a társadalomtudomány őse, ám éppen mintha a barátságnak nem lenne szociológiája. Hisz barátja mindenkinek van, a barátok jönnek-mennek, meg- és kibeszéljük a dolgokat, tudjuk, amit tudunk és amit tudni kell.

Persze, akad azért szakmunka, de jellemző, hogy legalábbis a kereső szerint utoljára 2007-ben jelent meg ilyen mű magyarul, A barátság szociológiája Dávid Beáta és Albert Fruzsina tollából. Angolul sincs mértéktelenül sok találat, ezért is örvendetes, hogy immár magyarul is kézbe vehetjük Robin Dunbar nemes egyszerűséggel Barátok című könyvét, melynek alcíme azért már szofisztikáltabb: Hogyan értelmezzük legfontosabb kapcsolataink erejét? Mindezt Pléh Csaba fordításában, ő a sorozat egyik szerkesztője is Kovács Ilonával együtt, s ez már garancia arra, hogy nem a Jóbarátok kulisszatitkairól lesz itt szó.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Azt azért nem állítom, hogy csupa fejbeverő újdonságokkal találkozunk a neves brit antropológus és evolúciós pszichológus könyvében. Viszont alapos és szellemes összefoglaló is ez, igazi bevezető a barátságtudományba, ráadásul az eredeti is friss kiadás, 2021-es.

Robin Dunbar: Barátok – Hogyan értelmezzük legfontosabb kapcsolataink erejét?  Budapest: Typotex, 2022. 346 oldal, 5225 Ft

Mondjuk, azt már Nan Lin elmélete óta tudjuk, azaz több évtizede közismert, hogy az életben többre mész a gyenge kötésekkel, mint ez erősekkel – egy szimpla példával élve, ha munkát akarsz, inkább fordulj barátaidhoz – akik majd megkérdik az ő barátaikat is –, vagy éppen alkalmi haverjaidhoz, semmint anyádhoz vagy apádhoz. Azt is tudjuk, hogy a magány nem a hosszú élet titka, aki a paplan alatt csövezik egész nap, vélhetően onnan is szállítják el.

Mindenesetre Dunbar meggyőzően bizonyítja, hogy az élethosszunkat alapvetően két dolog befolyásolja: ha nem dohányzunk, és ha barátokkal vesszük magunkat körül, minőségi emberi kapcsolatokkal (és ez az állatoknál is működik, a majmok nem csak azért kurkásznak, mert az egészséges, hanem mert így ápolják a kapcsolataikat).

Szerzőnk szerint lehet antialkesz, élhetsz biokaján vegán, mozoghatsz álló nap, ha cigizel és nincsenek haverjaid, neked annyi. Ha viszont jók a társas mutatóid, sokkal nagyobb eséllyel élsz túl még egy agyvérzést vagy egy szívrohamot is. És még egy „vicces” eredmény: agyi képalkotó vizsgálatok igazolták, hogy akiknek kevesebb barátjuk van (ez esetben a Facebook-on), azoknak kisebb az agyuk…

Az állatokkal való evolúciós párhuzamokra nem térnék itt ki, az biztos, hogy az oxfordi kutató számos saját, illetve kollégái eredményeire alapoz a terepről, se szeri, se száma a bemutatott mélyfúrásoknak, és akkor az utóbbi időben oly divatossá és fontossá vált hálózatkutatásról nem is szóltunk.

Némiképp zavart okozhat, hogy Dunbar a kapcsolatok során nemcsak a barátokról, de a rokonokról, ismerősökről, szerelmekről, házastársakról is szól, azaz nem kifejezetten csak a barátok alapján számolta ki, hogy kábé meddig barát a barát (vagy amit annak nevezünk), és így alkotta meg a saját magáról elnevezett Dunbar-számot, a 150-et. Ennyi ugyanis azok száma, akikkel még minőségi kapcsolatot tudunk ápolni, onnantól kezdve olykor már az arc felismerése és a név felidézése is problémás lehet. A helyzet annyival bonyolultabb, hogy igazi jó barátunk többnyire öt van (intim kapcsolatunk meg másfél…), viszont 150-et lehet még minőségileg karban tartani.

Egy újabb bűvös szám a 12-es (vagy akörül, úgy 11-16 közt), ennyi emberrel tudunk jól együttműködni, mindenikükre figyelve. Véletlen-e, hogy ennyien voltak az apostolok, ennyien vannak egy amcsi esküdtszékben, a legtöbb csapatsportban, kormányban, egy hetilap alap-szerkesztőségében (ezt én teszem hozzá), és persze a katonai szakaszban is? Dunbar szerint „az emberi pszichológiában a 12-es számot különleges státusz övezi. Állandóan megjelenik olyan helyzetekben, ahol szorosan együtt kell működnünk.”

Sőt, arra biztat bennünket, hogy magunkba elmerülve számoljuk meg, hány ember halála rázna meg bennünket igazán? Meglepő, de 12. (Poénként viszont kihagyta a Piszkos tizenkettőt.)

Talán nem túl emberi azt olvasni, hogy kapcsolataink mennyire számszerűsíthetőek (még ha itt átlagokról is beszélünk). Mindazt, amit a szerelmi kapcsolatokról, azok számáról ír, fel sem merem idézni, oly aggasztóan érzelemmentes (és nem is igen értem). De mindegy is: a barátságok szinte mindenkinek oly fontosak, gyakran mintegy az élet értelmét adják (jó, a család mellett), hogy ha még igaznak is tűnik, nehéz belegondolni, mennyire egy modell szerint élünk (ilyképp nem is vagyunk egyéniségek?).

Szóval, ezek vagyunk mi: „Ha megszorzod az átlagos időt az adott szinthez tartozó személyek számával, az derül ki, hogy teljes társas időnk körülbelül 40%-át a legbelső körben lévő 5 személlyel töltjük, további 20%-át a következő szint kiegészítő 10 személyével, vagyis teljes társas erőfeszítésünk 60%-át 15 személyre fordítjuk. A további 135 személyre a maradék idővel kell gazdálkodnunk. Mindegyikük 0,3%-nyi időt kap tőlünk, ami napi fél percet tesz ki.”

Mindez nyomasztó leirata lenne evilági siralomházunknak? – jutott eszembe. Ám ahogy a kötetben haladunk tovább, némi hasznos, gyakorlati tudásra is szert tehetünk. Íme, az egyik eset. Az utóbbi pár évtizedben, különösen tájékunkon is, a nagy migráció közepette számos ember élete fordul fel – akár ő távozik, akár ő marad, és más megy, a családból, a baráti körből sokan máshol fognak élni, mint ő, s így változik meg hirtelen drasztikus módon a baráti-családi kör, először is földrajzilag, a net meg mindent nem fog pótolni.

De mit tehet egy migráns az új közegben? A bevándorló eleve kisebb körből választhat új barátokat, emiatt Dunbar szerint „a közösségnek ez a gettósodása vagy balkanizálódása igen gyakori”, magyarán a szociális hálójuk töredezettebb lesz, így életminőségük, jó(l)létük is – hiába, hogy anyagilag jobban elvannak, biztonságban élnek (vagy hihetik ezt). Magyarán, ami sokáig magától értetődően, automatikusan működik, alakul folyamatában, az egy-egy radikális változás során hirtelen problémássá válik.

De a kötet emellett rengeteg témát érint, sőt, kimerítően tárgyalja. Így a nevetés szerepét (azért azt is sejti mindenki, hogy a humor mennyire fontos a kapcsolatokban); vagy hogy miért nevetünk nagyobbakat, ha másokkal együtt vagyunk (akárcsak a dél-amerikai üvöltöző majmok). A nevetés mellett a nosztalgiázás is igen jót tesz a barátkozásnak (lásd a férfiak mérhetetlenül unalmas katonatörténeteit).

Aztán az örök s nagy rejtély: lehetséges-e barátság férfi és nő közt? (Kebésbé.)

És egyáltalán, hogyan jön létre egy barátság? Mi történik mindeközben az agyunkban, mármint kémiailag is? Miért jó együtt lakomázni és iszogatni, aztán meg eltelve együtt lazulni, miközben a gyomrunk meg küzd a bevitt elemekkel? Miért hozza össze a szomszédokat a Nagy Ebéd Projekt, amikor évente mindenki kiül az utcájára együtt enni-inni-dumálni? És hogyan mutatható ki a törzsvendégeknél, hogy a kitöltött tesztnél (legalábbis ha ez a kocsmában történt, még ha nem is voltak még benyomva), magasabb értékeket mutattak a mércékben (több közeli barát, elégedettség az élettel, boldogság, a lét értelmessége, bizalom a közösség tagjaiban), mint akik csak alkalmilag tévedtek be? És miután hazaértünk, vagy különben is, késő este miért kezdjük el felhívni vagy a neten zargatni a barátainkat?

A barátságnak persze saját nyelve is van. Ilyen a negatív pletyka, ahogy írja Dunbar (bár nem tudom, mit jelent a pozitív pletyka, amikor eredendően a pletyka eleve rosszindulatú információterjesztést jelent), ám miközben áldásos hatása van barátságunkra, ha másokat kibeszélünk, mégis, a vizsgálatok szerint alapvetően a legtöbbet saját magunkról osztunk meg információkat, aztán a harmadik személyről, illetve múlt- és jövőbeli eseményekről értekezünk. A botswanai !kung (sic!) bozótlakók kapcsán mutatták ki, hogy napközben többet panaszkodunk, míg este a tábortűznél (vö. pub) már inkább mítoszokat elevenítünk fel, történeteket mesélünk, s kevésbé a sérelmeinket hozzuk fel.

Ám valójában mégsem az számít sokat, hogy mit mondunk, hanem hogy hogyan. Mindezeket nem árt tudni, amikor este elindulunk hazulról a barátokkal találkozni, lehetőleg mosolyogva. (Azzal együtt, hogy szerzőnk megfigyelései alapján a nők sokkal gyakrabban és természetesebben mosolyognak, mint a férfiak, akik ezt inkább erőltetik, ami az álkapocsformájuk miatt is alakult így, szóval azért ne vegyük magunkra, nem tehetünk róla.)

Dunbar könyve nem útmutató, viszont közérthető stílusa miatt is joggal ajánlható bárkinek/mindenkinek. A lényeg, hogy barátaink révén a boldogságot keressük, mert az endorfinrendszerünk is ezt akarja. s nem csak a közös nevetéssel, hanem a tragikus események felidézésével is, nincs is jobb közösen rémüldözni, főleg, ha nem velünk történt valami súlyos dolog, s ennek megosztása is élethosszabbító hatású. Ám azt sem árt tudni, hogy ha leülünk a barátainkkal, nem mindegy, hányan vagyunk: itt a négyes szám a bűvös.

Ha jön egy ötödik, a kör már kettéoszlik, s fuccs az addigi meghitt barátkozásnak, főleg, ha az új ember domináns típus, és épp arra várt, hogy előadást tarthasson.

Úgyhogy én is itt most befejezem, a többit, például hogy mi a barátság hét pillére, megtudhatják a kötetből. (A hét pillért röviden lásd a 170-171. oldalon.) A lényeg: leginkább a velünk hasonlókkal barátkozunk, akik úgy néznek ki, mint mi, ugyanolyan etnikumúak, ugyanazt a nyelvet beszéljük, és nem kell kemény munka a másik megismeréséhez sem. Sejtettük, de most már tudjuk is – minden más magyarázat pedig ott van Robin Dunbar könyvében.

Szerbhorváth György