Dögöljön meg a szomszéd tehene – avagy mennyire védenénk meg még a környezetünket?

Az elmúlt hónapok, hetek, sőt, napok eseményeinek tükrében furcsa visszatekinteni arra, hogy négy-öt éve a Greta Thunberg nevével fémjelzett zöld, környezetvédő aktivizmus, a klímamozgalom Magyarországon is az egyik fő témává vált, és itt is diáktüntetéseket, sztrájkokat szerveztek, csatlakozva a nemzetközi kampányhoz. A járvány, az Ukrajna elleni orosz agresszió, az energiaválság aztán háttérbe szorította ezt a kampányt, illetve az erről szóló diskurzust; a diákok, legalábbis Magyarországon, most inkább a puszta túlélésért – a normális oktatásért –, illetve tanáraikért tüntetnek, tiltakoznak.

Mégis, érdemes visszapillantani arra, mi történt pár éve, ha már nyolc társadalomkutató és még egy szerkesztő kísérletet tett a téma feltérképezésére, három nagyobb témakörben (Környezeti attitűdök, szakpolitikai érzékenység; A klímatüntetők szociológiája és A klímamozgalom ellenkeretezése).

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Némiképp rendhagyó módon kezdjük az utolsó blokkal, melyben Rákos András Dominik, illetve Mikecz Dániel, Böcskei Balázs és Vasali Zoltán azt vizsgálják tanulmányaikban, hogy a magyar kormányzat és médiaelitje számára Brüsszel és minden más mellett hogyan váltak közellenséggé a klímaaktivisták, illetve milyen ellenkereteket, „magyarázatokat” adtak a klímaválságra és a mozgalomra.

Noha e két tanulmány is empirikus kutatásra épül, sajnos vagy sem, hipotéziseiket nem igazán kellett bizonyítani, hisz a Holdról is látszik, mit tesz a NER és médiája, Thunberg és a diákok lenaiv-kisgyerekezésétől kezdve a klímaváltozás tagadásán, a környezetvédőknek a „baloldallal” való összemosásán át magának a klímaváltozásnak a tagadásáig. Mindezt leöntve a legbugyutább, ám így még veszélyesebb összeesküvéselméletekkel. Ti. hogy a klímalobbi a „klímadepressziót”, a „klímagyászt”, a „klímaszorongást” erőlteti rá a fiatalokra, és kvázi szerintük ezt oldja a klímaaktivizmus, vagyis ha például tüntetnek (érveket, koherenciát e vélemények, konteók, mögött ne is keressünk), akkor esetleg lenyugszanak.

Mikecz Dániel – Oross Dániel (szerk.): Éghajlatváltozás és politika. Attitűdök, tüntetők, reakciók. Budapest: TK – Napvilág Kiadó, 2002. 185 oldal, 3600 Ft

Természetesen a magyar média ezen része ilyenkor messze elkerüli a létező helyi ügyeket, legyen szó a Városligetről vagy bármi másról. Persze, az utóbbi lassan egy év tükrében a magyar jobboldali-nemzeti (nevezzük akárhogy: hatalmi) keretezés ez ügyben gyermetegnek és veszélytelennek tűnik, pedig akkor az is agyrémnek tűnt már.

Ne is csodálkozzunk majd, ha a tél folyamán, miután kihűltek a gyerekek a tantermekben, a dolgozók a munkahelyeiken, a nyugdíjasok otthonaikban, azt fogjuk hallgatni Bayer Zsoltéktól, hogy na, hol van itt a globális felmelegedés, amikor mindenki fázik?

Rákmenetben haladva a könyvben, Mikecz Dániel, Buzogány Áron és Piotr Kocyba kutatása, illetve tanulmánya a regionális különbségekről mondhatni még üdítőleg és reménykeltőleg is hathatna. Hiszen az derül ki, hogy a nyugat-európai (a vizsgálatban osztrák és német) és kelet-közép-európai (itt lengyel és magyar) környezetvédő tüntetők közt az a különbség, a kelet-európaiak kevesebb bizalmat mutatnak a nemzeti parlament felé (ami annak jele, hogy elégedetlenebbek a demokrácia működésével), ugyanakkor nagyobb a bizalmuk az EU irányában.

A helyzet ettől azonban kacifántosabb, mifelénk a tüntetők jobban bíznak az egyéni avagy kisebb akciókban, illetőleg hogy „a kelet-közép-európai klímatüntetők jobboldalibbak nyugati társaiknál”. Erre persze így még nehezebb gombot varrni, bár jelezzük, Magyarországon (is) egyre értelmetlenebb így általábban jobb- vagy baloldalozni, már ha ténylegesen az emberek véleményét, értékeit mérjük.

Minden tiszteletünk Greta Thunbergé, de Marek Bertram tanulmánya a jelenség hatásáról kissé megkésettnek tűnik, ráadásul e kétszáz oldalnál is rövidebb, amúgy igen izgalmas kötetben csak e tanulmánynál vagy tíz oldal a bibliográfia, ami enyhén szólva túlzás, és inkább a tudományoskodó  okoskodás látszatát kelti.

Ennél jóval informatívabb Mikecz Dániel átfogó írása a fiatalok klímavédelmi tüntetési részvételét meghatározó jellemzőkről, ráadásul áttekinti azt is, hogy milyen út vezetett oda a magyar környezetvédelemben, amikor 2019-ben Magyarországon is csatlakoztak a Fridays For Future (FFF) által szervezett tüntetésekhez, amelynek különlegessége a generációs elem, tehát a fiatalok és a diákok erőteljes részvétele.

Az ugyan nem nóvum – bárki rájöhet magától, aki volt már efféle tüntetésen –, hogy a nők aktívabbak. Ugyanakkor az FFF-tüntetők inkább elkötelezettek politikailag, míg a környezetvédő hallgatók (a másik kutatott célcsoport) inkább antipolitikus, és önbesorolásuk inkább függ az életmódtól, a fogyasztási mintáktól. (Az ismét egy jó kérdés, hogy aki három éve diákként FFF-tüntető volt, az mára hová lett; talán a mostani sztrájkoló avagy tüntető diákok is közt ott vannak még.)

A legizgalmasabb viszont a kötet nyitó tanulmánya Böcskei Balázs és Szabó Andrea tollából, Árérzékenység és materializmus blokkolta zöldtudatosság címmel, amely – mint az alcím jelzi – a „csendes forradalom” magyarországi állásáról szól, többek közt egy friss, 2021 őszén végzett kutatás empirikus adatai alapján. Mert igen, az utóbbi évtizedekben a magyar társadalom is általában egyre környezettudatosabbá, „zöldebbé” vált. Igen, lett, ám ma már nincs környezetvédelmi minisztérium, bejutott a parlamentbe egy ökopárt (az LMP, bár ne jutott volna be, teszem hozzá én), de a szerzők hangsúlyozzák, hogy a zöld értékeket igen nehéz pontosan mérni, az emberek alkalmazkodnak a vélt többségi értékekhez (magyarán: senki sem fogja azt mondani egy kérdőbiztosnak, hogy helyes műanyag flakonokat hajigálni a Tiszába).

A 2010-es évek kutatásai is azt bizonyítják, hogy erősödtek a posztmateriális értékek, „a posztszocialista-materiális poggyász folyamatosan veszít a súlyából”, bár e tekintetben is nagyok a társadalmi különbségek (alsó- versus felső közép és felső osztály). A mai energiaválság tükrében az éppen egy évvel korábban zajlott kutatás azért is különösen érdekes, mert már akkor is kimutatható volt a tendencia (persze, hogy ma mi van és mi lesz, nem tudhatjuk), miszerint „a posztmateriális gondolkodás keresztezi a materiális igényeket és lehetőségeket, azaz amikor az állampolgárnak költségbe kerül a zöldelköteleződés”.

Vagyis, akinek a gatyája is rámegy az energiahatékony háztartás fejlesztésére, úgy talán már egyre kevésbé lesz zöld, csak a feje…

A csavar itt következik be a történetben, mert e tanulmány azt emeli ki, hogy a koronavírus- járvány olyan módon befolyásolta a magyar társadalom értékrendjét, hogy a magyarok visszafordultak a materiális értékek irányába, és a politikai preferenciák mérése során is az derült ki, hogy egyre kevesebbeket érdekelnek a „zöld” dolgok. Így például 56 százalékuk nem fizetne többet azért, hogy kisebb károsanyagú energiához jusson. (Persze, most majd az lesz a kérdés, egyáltalán milyen energiához juthatunk.)

A részletesebb adatok ismertetésére itt nincs helyünk: a magyar lakosság, különösen a Fidesz támogatói, de a nyugdíjasok is, egyre kevésbé szolidárisak, ha a támogatásokról van szó. Pontosabban egy nagy csoport az, akik szerint mindenkit támogatni kell (a gazdagokat is), a másik szerint meg senkit, azaz a szegényeket se kéne – kissé leegyszerűsítve. A környezet megóvása pedig egyre inkább marad a 40 éven aluliak (főleg a tanulók), a nők, a felsőfokú végzettségűek és a nagyvárosiak – mondom már én így – hobbija és mániája. A falusi szegények, iskolázatlanok meg inkább gondolják úgy, stílusosan, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, még ha már nekik sincs még egy tyúkjuk sem.

Böcskei Balázs és Szabó Andrea tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre nagyobb a generációs hasadék, a zöldelköteleződés, és a magyar társadalom igen árérzékeny, szereti a rezsicsökkentést stb., ha annak még a környezet nagyobb fokú szennyezése is az ára. Gondolhatnánk azt, hogy a kutatási eredményeket egy évecske alatt megette az idő, mert amit látunk – és nemcsak a lakosság részéről, hanem különösen a (köz)politikában, a kormányzat részéről –, egy már korábban, azaz a járvány óta visszaforduló tendenciára utal.

Szóval: az utóbbi két évben, aztán idén is volt mibe belehalnunk, és jövőre ez még inkább így lesz. És vélhetően egyre többen lesznek, akik saját anyjukat is eladnák majd.

Szerbhorváth György