A nejlonfüggönyön innen – így működtek a magyar-nyugati kapcsolatok az átkosban

A jó magyarnak nem múlhat el úgy egy áldott napja sem, hogy ne gondolna bele: kompország vagyunk-e, avagy hová tartozunk? Nyugat vagy Kelet? Mostanság az ukrán és az oroszpártiság közt húzódik a döntő mezsgye. „Oroszaink” gyűlölik az „ukránokat”, azaz a Nyugatot, Brüsszelt, a NATO-t, az EU-t, a menekülteket, míg mi, „ukránok” – legalábbis én – már nagyon leszakadnánk a Keletről. Egy új tanulmánykötet azt vizsgálja, bizonyos területeken hogyan működtek a magyar-nyugati kapcsolatok az 1970-es és 1980-as években.

Ha így megy tovább, a szocializmus időszaka előbb-utóbb a magyar kultúra és tudományosság aranykorának fog tűnni. Utaljunk csak a CEU elűzésére, az egyetemek bekebelezésére („magánalapítványok” révén), az MTA kutatóhálózatának államosítására, vagy egyszerűen a könyvszakma borítékolható agóniájára, már ha nem a kormányzat csecsén lógnak.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mindezt azért említjük meg, mert A nyitott zárt ország című tanulmánykötet – hét szerző nyolc munkáját olvashatjuk – kellő távolságot tart a Kádár-korszak utolsó két évtizedével szemben (a távolságtartáson nem mást kell értenünk, mint a tudományos alaposságot). Ugyanakkor, ha csak helyenként is, számot tarthat a szélesebb közönség érdeklődésére (emellett tankönyvfélének is elmehet), mert a nosztalgia nagy úr, és ki ne emlékezne vissza arra – már aki élt akkor –, hogyan is utazhatott először külföldre, főleg Nyugatra. Az amerikanizáció jelensége pedig örök téma már száz éve – miközben fogyasztjuk az amcsi kultúrát (és nem éppen a magasat), az attól való félelem, a morális pánik is ott él sok magyar „polgárban”.

A kötet tanulmányai azonban sokkal konkrétabb, lehatároltabb témákkal foglalkoznak. A kiindulópont, hogy a vizsgált időszakban – az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmány és a rendszerváltás között – már nem a Churchilltől bevetett vasfüggöny szó a jó metafora, hanem a nejlonfüggönyé (vagy a félig áteresztő hártyáé), mert a Nyugat és a Kelet, esetünkben Magyarország között, ha bonyolult módon is, de megindult, pontosabban tovább fejlődött a már az 1960-as években megkezdődött kulturális és tudományos cserebere.

A nyitott zárt ország. Kulturális és tudományos érintkezések az 1970-es és 1980-as években Magyarország és a Nyugat között. Szerkesztette: Takács Róbert. Budapest: Napvilág Kiadó, 2022. 289 oldal, 4600 Ft

Természetesen üdvözlendő, hogy a kötetben előtérbe kerül a transznacionalizmus fogalma (ami lassan azért gumicsonttá válhat), ti. hogy az ún. módszertani nacionalizmus meghalandó, és tágabb kontextusban érdemes elemezni a korabéli jelenségeket. E témakörben azért már bő két évtizeddel korábban is születtek magyar munkák is, a könyv így nem áttörés, viszont nagyon pontos és fontos összefoglaló és adalék ahhoz, hogy a kádári külpolitika (már ha volt – persze, azért volt) miképpen engedélyezte a kulturális érintkezéseket és transzfereket.

Kiket – ez esetben elsősorban történészeket, közgazdászokat, társadalomkutatókat – mily módon engedtek ki nyugati egyetemekre, kutatóintézetekbe, ők hogyan működtek egyszerre kapunyitóként és kapuőrökként, miképpen csempészték be a nyugati eszméket (és nem a fogyasztási cikkeket), vagy éppenséggel miképpen hatottak ők kint.

A hetvenes években tehát már dívott a kulturnoszty, de Takács Róbert egyik tanulmányából – aki a kötet szerkesztője is – az amerikanizáció magyarországi hatásáról olvashatunk: hogyan jelent meg a dzsessz, a musical, majd a beat. Sajnos az ilyen kötetek esetében már csak úgy van, hogy az olvasó a népszerű, kézhezállóbb jelenségek kapcsán kapja fel a fejét, így Takács a pol-beat és az új hullám kapcsán sikertelen és lehetetlen transzferről beszél, ami Magyarországon megbukott, a proteszt-jelleg a hatalom számára egyrészt nem volt kívánatos, másrészt meg az amatőrök klubvilágába szorult. Az amerikai proteszt-jelleget mégiscsak nehéz lett volna oda importálni, ahol inkább kólára vágytak a tömegek, a Vietnam-pártiság meg úgymond eleve állami szinten működött.

Azért kiemelnék egy apró részletet, a Gerilla együttes 1969-ben így dalolt ironikusan Csehszlovákia megszállására utalva: „Nincs semmi baj se még, csak a szomszéd ország ég.” A valóság ma ugyanígy zuhant a nyakunkba Ukrajna lerohanása kapcsán.

Hét tanulmányt nehéz összefoglalni, de emeljük ki, hogy Takács Róbert bevezető tanulmányában végigtekinti az adott nemzetközi szakirodalmat, azaz azon kapcsolatok „transznacionalizálódását”, amelyek az egykori szovjet blokk országainak kulturális-tudományos életét formálták. Ma furán hangzik, de a kultúra, a művészet és a tudomány mintha az idő tájt fontosabb lett volna, a politika számára is, és a Kelet sem akarta leégetni magát, sőt, saját szempontjai szerint, a minőségre törekedett, épp az amerikanizáció ellenében. László Szabolcs azt tekinti át, ki és hogyan utazhatott külföldre a hidegháború alatt – nos, éppen a kulturális-tudományos elit egyes tagjai kerültek privilegizált helyzetbe, miközben mindenki más korlátozottabban lehetett mobil. (Mondjuk, azok az ellenzékiek, akik a nyolcvanas években útlevelet sem kaphatnak, ezt sommás állításnak tekinthetik.)

Antal Attila a Kádár-rendszer neoliberalizálódásának jogi kereteit vizsgálja. E fogalom ma ugyan szitokszó, tanulmányának azonban ma az a szép tanulsága, hogy miközben a fejünkben többnyire az él, a Kádár-éra jaj, de mocsok volt, még ha pörkölttel leöntve is, az ország valójában már a rendszerváltás előtt nyugatosodni kezdett, félperiferiális kapitalizmus kezdett el kialakulni az államszocializmus lebontásával, s csak ezt követte a politikai rendszerváltás. Annak fényében, hogy most meg éppen a Nyugattól, a liberó kapitalizmustól távolodunk egy újabb féltotális állam felé, ahol a piacot lemészárolják-lőrincizik, csak kapkodjuk a fejünket.

Persze Kékesdi-Boldog Dalma sem a „Kádár alatt minden jobb volt” jegyében tekinti át a nyitást és a médiapolitikát, hiszen a sajtópolitika igyekezett híven követni a szovjet modellt, majd a hetvenes évektől persze a gazdasági válsággal már nemigen tudott mit kezdeni, aztán a nyolcvanas években már számos médiatörténeti esemény zajlott le, ami szélesítette a nyilvánosságot. A mai válságot tekintve kíváncsian követjük azt, hogy a mai magyar leuralt média, azaz a kormánypropaganda mit fog ezzel kezdeni – és aztán majd össze lehet hasonlítani a két időszakot.

Csunderlik Péter relatíve röviden, de annál velősebben ír a magyar történetírás 1956 utáni szemléletváltásáról, avagy a „NATO-történetírás” kiritikájától a „KGST-történetírás” diadaláig. Mindezt kérdőjellel, és többek közt a korszak egyik meghatározó történészének, Hanák Péternek a példáján mutatja be, karrierjén és nyugati kapcsolatain át illusztrálva, miképpen törhetett be valaki a nyugati történelemtudomány központjába.

Emellett olvashatunk még Takács Erzsébettől a munka-, ipar- és üzemszociológia korabéli nemzetközi kutatásáról, Kőhegyi Gergeyl pedig Theiss Ede, egy nemzetközi hírű közgazdás jelentéktelenné válásának történetét meséli el, ez utóbbi tanulmányokat inkább a vájtfülűeknek ajánljuk.

A nyitott zárt ország című kötet alapvető erénye, hogy mindazt, ami negyven-ötven éve történt a kultúra, a tudomány, s ezzel összefüggésben az utazások, a kelet-nyugati kapcsolatok terén, rémisztő módon idézi fel: a történelemből sose tanulunk semmit. Meglehet, nem is arra való, a történelem nem az élet tanítómestere – és ismét egy nyitott zárt országgá vált Magyarország.

Szerbhorváth György