Armageddonra várva – egy-egy járvány után gyakran tör ki háború

A legtöbb kultúra, vallás központi eleme a végítélet, a világvége várása. Megjóslása össznépi program. A katasztrófák a populáris kultúrának, Hollywoodnak, a tévés dokumentumműsoroknak, de az ún. magas művészeteknek is túlárazottan közkedvelt elemei. S ugye, a Biblia sem szól szinte semmi másról, főleg az Ószövetség.

Niall Ferguson legújabb könyvében is e témában utazik, nem minden eredmény és tanulság (uhh, de rosszul is hangzik ez megint) nélkül, de olykor egy fenékkel két lóra ül.

81%

Év végéig még

19 885 062 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A felütés esszéisztikus, sőt, inkább naplószerű: beszámol arról, hol járt 2020 elején, amikor ő már 2020. január 26-án megmondta a tutit a világsajtóban, hogy világméretű járvány előtt járunk. De maga is szuperterjesztővé vált, annyit utazgatott még a világban a következő hónapokban, és „valóságos pestisnaplót” publikálgatott, és annyi előadást tartott, hogy – mint írja – csak jelentős mennyiségű skót whiskyt elfogyasztva tudta tartani a tempót.

Niall Ferguson: Végzet – A katasztrófa politikája. Budapest, Scolar, 2021. 592 oldal, 7750 Ft

Mindez szimpatikus is, meg nem is. Amit művel, az az ún. alkalmazott történelem, avagy történelemlecke kicsiknek és nagyoknak. Ami a döntéshozóknak is szól, de érzékelhetőleg az se árt, ha jól fogy a portéka. A politikusoknak és éceszgébereknek azért lehet hasznos, mert okulhatnak azokból a hibákból, amikor rossz emberi döntések vezettek egy-egy katasztrófához, lásd Csernobil vagy a Challenger esetét.

A klasszikus eset a kubai Disznó-öbölbeli partraszállás kezelése volt (meg a kubai rakétaválságé is), vagyis amikor a döntéshozók egymásra hatottak a csoportban, egymást hergelték a legvakmerőbb ötletekig, majd elveszett a felelősség. Szerinte a COVID19 (ahogyan itt írják) se éppen úgy természeti katasztrófa, mint régebben egy-egy járvány, ami végigsöpört a világon, hiszen most számos rossz döntés – főleg a kormányzatoké – vezetett el oda, ahova.

Ferguson egyébként inkább valószínűségekről beszél, tudniillik, hogy egyre valószínűbbnek tűnt, hogy beüt egy nagy járvány, de azért szerinte még oktalanság lenne a vakvilágba belejósolni, hogy mikor jön a következő árvíz, földrengés vagy éppen egy háború. A tudomány általában csődöt mond e tekintetben, és amúgy se erre való – üzeni –, hiába kápráztat el bennünket, s bízunk benne. (Mondjuk, szerintem épp a járvány alatt járatódott csúcsra a tudományellenesség, de ezt most akkor hagyjuk.)

De hol is állunk, vagy hogyan is tekintsünk a Végzetre most, amikor a csirke far-hát befagyasztott ára is egyre bizonytalanabb?

A 2021 szeptemberi budapesti könyvbemutatón Ferguson még azt fejtegette, bizony, egy-egy járvány után gyakran tör ki háború, és hogy már jól elfelejtettük, milyen is egy nagy háború.

Mert szerinte az afganisztáni valójában nem volt se nagy, se hosszú, hisz évek óta alig volt már ott amerikai katona. Ám a könyvében is inkább arra tippelt, hogy legközelebb majd Tajvan miatt esik egymásnak az USA és Kína – hát, reméljük, a tippje nem jön be. Valójában ezen a szinten csak azt nem értem, hogy Ferguson elég komoly történésznek tűnik ahhoz, hogy ne keveredjen egy fogadóiroda szintjére – na persze, ha kevésbé az akadémiai elismertség a célja, mint inkább a népszerűség és az abból eredő haszon, úgy rögtön minden világos. (Erről alább még szólunk.)

És még mielőtt kitérnénk a kötet erényeire (elismervén azt is, hogy az eredeti megjelenése után szuperszonikus gyorsasággal került 2021 vége felé a könyvesboltokba a magyar fordítás Gebula Judit jóvoltából) még a könyvpiac ismeretében is riasztó a kötet 7750 forintos ára (amit, mondjuk, igazolhatna a vastagsága, de nem feltétlenül a karakterszám is), és bizonyára a járvány után, meg így, a háború idején sokan megfontolják majd két bevásárlás közt, költenek-e ennyit egy ilyen jellegű kötetre, még ha EU-s viszonylatban ez nem is magas ár.

A katasztrófapolitikával foglalkozó művet tudományos munkának is tarthatjuk, hisz formailag megfelel a követelményeknek, a csapongások és teljesen ad hoc véleménynyilvánítás mellett hatalmas mennyiségű adattal, táblázatokkal, ábrákkal, jegyzetapparátussal dolgozik (93 oldal, plusz még 22 oldalnyi név- és tárgymutató), van itt bevezető meg köszönetnyilvánítás is úgy, hogy maga a szöveg a könyv mintegy ötödét teszi ki, ráadásul ez jóval szellősebben nyomtatott és nagyobb betűtípussal.

Úgyhogy terjedelme, tömege és nagysága alapján tudományos igényű, de akár strandkönyvnek is elmegy, vagyis amit egy hűvös kertben lapozgathatunk laza fröccsünk mellett, mert a sok betű mellett azért oly sok intellektuális kihívás nem ér bennünket. Sok mindent megtudunk, cserébe viszont a végére alig tudunk valamit felidézni abból, mit is akart a szerző mondani. Olykor az az érzésünk, mintha a HBO-n vagy a Netflixen, illetve a tudományos ismeretterjesztő csatornákon, a National Geographicon, a Spektrumon meg a többin néznénk a lassan már teljesen lerágott csontként ható katasztrófás és háborús dokukat, többnyire elalvás előtt, hogy aztán reggelre egy kanyi momentumra se emlékezzünk.

Ferguson a lehető legkönnyebb utat választja akkor, amikor épp a HBO-n világsikert aratott Csernobilt idézi fel, vagy a Challengert, hogy a Titanicot ne is említsük, vagy a hideg- és atomháborús dolgokat. (A szerző számos dokufilmet és rádiós ismeretterjesztő műsort is jegyez, meglehet, ezek átiratok, vagy épp ezekből lesz film vagy rádióműsor). Igaz, a könyv középpontjában álló COVID19 kapcsán bő, tárgyszerű összefoglalót kapunk, számtalan összefüggést mutat be – és már emiatt is érdemes forgatni, minden kritikánk és némi ellenérzésünk ellenére.

Hisz Niall Ferguson mégsem azon sztárszerzők vagy -történészek sorába tartozik, akik nagy általánosításokra törekszenek a homályban és csak alkalmanként felidézett tények (ha egyáltalán vannak ilyenek) mellett. Erénye és előnye, hogy a gazdaság- és a pénzügytörténet felől érkezik, iszonyatosan és sokoldalúan tájékozott, ám ez olykor eklektikusnak hat, persze, erre lehet magyarázat a gyorsaság is, a kötetben is többször találkozunk azzal, hogy „amikor ezt írom”, vagy hogy utóbb ezt-azt bepászított.

Olvasmányosnak ugyan baromira az, de olykor akkorák az ugrások a történetek (járványok, hidegháború, atombalesetek stb.), és különösen a válságokat menedzselni iparkodó politikusok közt (Hrucsovtól Trumpig, hogy másokat ne is említsünk), mintha valójában a világ vagy az emberiség történetét akarta volna megírni – ambícióit látván – egy speciálisabb aspektusból. Így viszont akkora hézagok támadnak, hogy a lyukakat felsorolni is nehéz lenne, már ami a – részben az emberek – okozta katasztrófákat illeti.

Mintha a világ az amerikaiaké, az oroszoké, a kínaiaké, a japánoké és pár európai nemzeté lenne, a többiek meg a futottak még kategóriába tartoznak.

A könyv beharangozója szerint „a katasztrófákat természetükből adódóan nehéz megjósolni” – ám ő azért belemegy az alternatív, mi lett volna, ha típusú történelembe is. A jóslásokkal való foglalatoskodás a könyv legzavarosabb része – inkább írta volna meg a jóslatok történetét, bár jegyezzük meg, ezzel is foglalkozik –, és okulhatott volna saját prédikációiból is. Így Ferguson 2003-ban az iraki háború támogatója volt, ami így utólag is – és főleg – enyhén szólva baklövés volt, a részéről is, Szaddám ide vagy oda.

Kétségtelenül jelzi, hogy „könyvem írása közben még nem tudhatom biztosan, hogy mik lesznek a pandémia politikai és geopolitikai következményei. Vajon a populista jobboldal jár jól (…)? Vagy a baloldal (…)?” (447. o.) Mi meg nem tudjuk, efféle mondatoknak, kérdéseknek mi a helyük egy ilyen kötetben, hacsak nem az oldalak töltögetése (akárcsak a Titanic meg a többi hasonló sztori felidézésével).

Vagy ezt írja:  „Arra is esély van, hogy a világgazdaság is újra feléled, mihelyt mindenütt nyilvánvalóvá válik a járvány vége.” (444. o.) Hogy aztán végképp ne értsük, mit akar a szerző mondani: „Mindenesetre jó okunk van kételkedni abban, hogy a 2020-as évek akár jó, akár rossz értelemben dübörögnek majd.” (470. o.) Vagyis mi van? Hogy szerinte nem fog dübörögni ez az évtizedünk? Nos, hát, ez sem jött be (pedig még csak 2022-őt írunk), de végül is Ferguson mondhatja erre azt, hogy ő ezt jó meg rossz értelemben gondolta; mégis mintha azt állítaná, hogy ez az évtized nyugis lesz.

Csakhogy a tudományos mezőben az efféle homályos utalgatásoknak, vagyis jóslatoknak az égvilágon semmi értelme sincs, még egy szimpla BA szakdolgozatban is piros filccel húzná alá az opponens. Ferguson persze, ha úgy vesszük, ügyesen kikerüli azt a csapdát, amit másutt kognitív csapdának nevez, egyszersmind feloldja magát minden felelősség alól, ami a tudomány területén azt jelenti, hogy kijelentései sem nem igazolhatók, sem nem falszifikálhatók. Csakhogy innentől ez így nem (történelem)tudomány, hanem szimpla politikai publicisztika.

Ami olykor nemcsak untat bennünket, mert felesleges eszmefuttatások, amik feledtetik a remek elemzéseket a járványokról, a katasztrófákról, háborúkról, a halál jelentéséről és felfogásáról, arról, hogy mentalitástörténetünk során hogyan változott az emberiség viszonya mindeme kruciális eseményekhez képest, amelyek fenekestül felforgatták a világot, hol annak végét vetítve előre, hol új kezdetet ígérve.

Például: „Imádkozzunk és lesz, ami lesz” – így szól az egyik alfejezet címe, amelyben a szerző arra tekint vissza, hogy bő fél évszázaddal korábban az emberek még semmi különöset nem találtak abban, hogy beüt egy fertőző betegség, egy világjárvány, ma viszont már – legalábbis az amerikaiak – sokkal kevésbé vállalják a kockázatokat. A sztoikus életfelfogással szemben a betegség és a halál ijesztő; távolibbnak, sőt, lehetetlennek hisszük – ebben a leírásban persze nem sok újdonság van, de Ferguson végigkalauzol bennünket ennek átalakulásán.

Egyszersmind sokszor utalgat arra, hogy bármikor bármi kiüthet, mi meg kezelni sem tudjuk jól az új helyzeteket, pedig a tapasztalatok, a múlt arra utal, hogy így megy ez… Ferguson azért néha túltolja a moralizálást, hogy mennyire is hülyék tudunk lenni, tévedéseink mekkora katasztrófákat okozhatnak, az egyfelől-másfelől típusú „szakértői” érvelési mechanizmust alkalmazva ugyanakkor a fatalizmust is csépeli, hogy végül oda jussunk, valamiféle középút lenne a jó (legyen az akármilyen).

Ferguson többször analitikusan is áttekinti, összefoglalja például azt – és ezek a könyv igazán jó részei –, hogy például az emberek okozta katasztrófák során milyen hibák voltak a jellemzőek, amikor a döntéshozók kognitív csapdáik áldozataivá váltak; hogyan és miért voltak elfogultak (és lehetünk mi is azok a jövőben). Milyen következtetési hibákat vétünk, vagy mit jelent az, amikor a megfigyelő vagy a résztvevő apatikussá válik, s a csoportban, a tömegben hajlandó lesz elkerülni így a felelősséget is. (84-85. o.) Ezek az alfejezetek azok, amelyek meghaladják a (doku)filmek színvonalát.

Mindent félretéve, a Végzet számtalan izgalmas adalékokkal szolgál, amolyan infotainment. Igazi katasztrófaturistaként érezhetjük magunkat, s akár egy vulkán peremén, megpihenhetünk, elgondolkodhatunk, mikor jön az igazi végzet. Így mai aggodalmainkat tekintve is elmélázhatunk azon, egykor hogyan aggódtak az emberek amiatt, hogy kitör-e egy újabb világháború. Így az ötvenes-hatvanas években az amerikaiak 65 százaléka felelt erre igennel, a nyolcvanas években az arány már megnőtt 76 százalékra, és a hidrogénbomba bevetését, a nukleáris Armageddont is 60-75 százalékra tippelték… (271-273. o.)

Ma már ugyan kevésbé alkalmazzák, de anno „népszerű” volt a végítélet órája cágereinek állítgatása, ami volt egy percre is az utolsó órától, de a Szovjetunió széthullásakor visszaállították 17 percre. Hogy ma hogy állunk, arról nem szól a fáma. Egy biztos, a világ nem lett azóta jobb hely.

Szerbhorváth György