Minél elitebb, annál perverzebb az ügyfél – így dolgoznak a szexmunkások, 2. rész

A szexmunkások éppúgy védik ügyfeleik kilétének titkosságát, akárcsak az újságírók a forrásaikét. A szexmunkáról, szexiparról, és annak politikai, közéleti, társadalmi vonatkozásairól szóló riportsorozatom második részében ennek dacára számos tabukérdésre kaptam választ. A szexuális szolgáltatásból élő emberek az esetek túlnyomó részében csak mint bűncselekmények áldozatai vagy rendőri intézkedés, hatósági vegzálás szenvedő alanyai jelennek meg a tömegmédiában. Esetleg sztereotip – utcán ácsorgó, drogos, alkoholista – figuraként, akit a néző szájízének megfelelően sajnálhat, utálhat vagy megvethet. Őket meg sem kérdezik – vagy szavaikat eltorzítva, meghamisítva idézik. Pedig a szexmunka nem olyan, illetve nem csak olyan amilyennek láttatni akarják. Riportalanyaim egyike-másika szókimondóan formált véleményt munkájukról, az ügyfeleikről, a politikáról és politikusokról, és az őket akaratuk ellenére megmenteni akaró doktriner feministákról. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Adj SZJA 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka: 18516641-1-42

Melindával az új építésű angyalföldi társasházban lévő bérelt apartmanlakásában találkozom. A közgazdaságtanból diplomázott 28 éves lány megjelenése és fellépése élő cáfolata az örömlányokról keringő sztereotípiáknak. Ez számomra már nem újdonság. Riportalanyaim egyre szélesebb táborából jóformán senki nem úgy festett, ahogy a szexuális szolgáltatásból élőket a közvélekedés leírja.

A filmekben ábrázolt prostituáltak többnyire magánemberként is kihívóan öltözködnek és viselkednek. Átlagemberként sokan úgy vélik: „ezek” a munkájukon kívül is „ilyenek”, holott rendszerint a hivatásuk gyakorlása sem úgy működik, ahogy mondjuk egy pornófilm nézése során a laikus elképzeli. Órákig beszélgetünk, s nemcsak a cikk témájáról – szóba kerül a politika, a média, a gazdaság is.

Riportalanyom stílusa, öltözködése visszafogott: ha az utcán jönne szembe az olvasóval, bármit előbb feltételezne róla, minthogy szexmunkás.

A riportkészítés módszertanáról: több hónap alatt több mint száz megkeresést indítottam. Részben elektronikus úton, a szexmunkások hirdetéseiben megadott elérhetőségeken, részben pedig az előző riportban idézett forrásaim kötöttek össze új nyilatkozókkal. Személyes és online mélyinterjúk révén gyűlt össze az idézett forrásbázis.

A megkeresettek körülbelül egytizede volt hajlandó nyilatkozattételre. E munkakapcsolatok jellege a legváltozatosabb volt. Akadtak, akik saját nevükön is bemutatkoztak, otthonukban fogadtak, a legteljesebb nyíltsággal állva hozzá. S persze olyanok is, akik előttem sem voltak hajlandóak inkognitójukat felfedni.

Ettől függetlenül egyetlen kivétellel valamennyi forrás álnéven szerepel a riportban. Körülményeik, személyiségük leírása is a beazonosítást kizáró módon történik. Az általuk elmondottak velük egyeztetve kerültek a cikkekbe.

Riportsorozatunk előző része:

“Sajtótájékoztatón elítéli a prostitúciót, aztán szépen elkocog kurvázni” – a fizetős szex és az álszent politikusok

Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon is létezik illegális kényszerprostitúció, ahol az illetőt jogsértő módon veszik rá erre a szolgáltatásra. Az is egyértelmű, hogy van (hol önkéntes, hol kényszerített) „utcai” műfaja is e szakmának. (A riport első részében ki is tértem rá.) Itt azonban most olyan nagykorú, felnőtt riportalanyokat mutatok be, akik e foglalkozást önként választották, s lakásban vagy szállodában űzik.

Ugyanis pont az a baj e terület médiareprezentációjával (ahogy egyik forrásom is utal rá) hogy aránytalan túlsúlyban van ott annak közterületi válfaja. Végül a szóhasználatról: riportalanyaimat szexmunkásnak nevezem.

„Szerintem érdemes fogalmilag, a definíciók szintjén is különbséget tenni. Aki ezt a szolgáltatást önként, szabad elhatározásból nyújtja, azt szexmunkásnak, a mások által erre törvénysértően rákényszerített, kiszolgáltatott és kizsákmányolt embereket pedig prostituáltnak nevezzük.”  – fejtette ki Földi Ágnes, a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének (SZEXE) elnöke, akit még többször fogok idézni.

Hozzátenném: e definíciók használatában a riportalanyok nem feltétlenül következetesek. Van, aki – bár hangsúlyozottan önként csinálja e szakmát -, magát prostituáltnak is nevezi, de a szexmunkást ugyancsak használja.

Escortlánynak nem áll jól a kurvás stílus

Melindához hasonló megjelenésű a középosztálybeli családból származó, jelenleg egy bérelt zuglói lakásban élő, 25 éves Kitti is, akivel az előző témabeli riportom egyik forrása, Anna hozott össze. Kitti sem hordoz magán olyan sztereotip jegyeket, amelyekkel a világ szokta felruházni az örömlányokat. Vonzó külsejű értelmiségi nőnek látszik. „Most készültek el az új fotóim, megnézitek?” – kérdi tőlem, illetve a szintén velünk lévő Annától.

A laptopja képernyőjén már ott is van a hirdetéséhez készült fényképsorozat. Igyekszem nem zavarba jönni. A fotók szexisek, erotikusak, de nem „kurvásak” – egy escortlánynak az utóbbi nem is állna jól. „Én már csak szállodákban találkozom az ügyfelekkel, az escortvonalra váltottam. 2012-ben még a magyar árakon dolgoztam külföldieknek, amit azóta megemeltem.” – fűzi hozzá Kitti.

A saját vagy bérelt ingatlanban dolgozó szexmunkások online hirdetéseiben láttam már sokkal kihívóbb pózokat, szókimondóbb vendégcsalogató bemutatkozásokat is. Ennek oka, hogy a lakáson „rendelő” átlagos szolgáltatók vendégkörében túlsúlyban vannak a belföldi ügyfelek. Akiknek jelentős része csak félórás, egyórás (ritkábban többórás) találkozókat vesz igénybe. Melyek tipikusan egy (vagy két) szexuális aktust jelentenek, aminek persze elő-, illetve utójáték, valamint le-, és átvezetés gyanánt természetes része az ismerkedés, beszélgetés.

De itt komolyabb, huzamosabb idejű, külső helyszínen zajló társas programokra rendszerint nem kerül sor. Nyilvánvalóan azért, mert a belföldieknél anyagi okokból kevesebben engedhetik meg a sokórás vagy akár többnapos escortot. Míg a hazánkba szabadságra, üzleti tárgyalásra vagy konferenciára érkező tehetősebb külföldiek ezt jórészt gond nélkül megteszik. A szex előtti-utáni hosszabb társas (illetve társasági) időtöltéshez pedig idegen nyelveken jól beszélő, a legkülönbözőbb témákban otthonosan mozgó, a középfokúnál nagyobb általános műveltségű, a világ dolgaiban járatosabb partnert keresnek.

„Hét éve dolgozom a szakmában: egy masszázsszalonban kezdtem.” – kezd bele történetébe a fentebb már említett riportalanyom, Melinda. – „Itt erotikus masszázs volt, kézi levezetéssel. De ezt a munkát nem csináltam sokáig. Egyszerűen azért, mivel nem érte meg. Minden tízezer forintból, amit kerestem, négyezret le kellett adni a hely tulajdonosának. Így hát önállóan próbáltam ügyfeleket szerezni. Kezdetben egyes partnerkereső oldalakon, illetve szextémájú csevegőportálokon.” – mondja.

Több forrásom említette, hogy ilyen – félig szimpátiából, félig anyagi motivációból létrejött – eseti kalandokkal csöppent bele a szexmunkába. Így kezdte a szakmát a korábban már idézett Kitti is. „Érettségi előtt elkezdtem gondolkodni azon, hogyan lehetne ebből pénzt keresni. Kaptam otthonról zsebpénzt, de szerettem volna mielőbb önállósodni. Nyilván olyanokkal akartam volna ezt csinálni, akik valamennyire azért nekem is szimpatikusak.” – vázolja a motivációt.

„Már majdnem 19 éves voltam, amikor ténylegesen belekezdtem. Legelőször egy párral találkoztam, amelynek a női tagja vette fel velem a kapcsolatot. Eljöttek, megnéztem őket, az apukát, anyukát, meg az egyéves babát, aki ott aludt a kocsiban.” – mosolyodik el – „Na, hozzájuk mentem át este. Nemigen tudtam még semmit arról, hogy ez hogy működik. Azt se gondoltam át, mennyit kérjek tőlük. Maradtam egész éjszakára, hármasban szexeltünk. Reggel kaptam egy tízest. A pár férfitagjával találkoztam még egyszer-kétszer, az érettségi bankettről is ő vitt haza.”

Szintén ilyennel próbálkozott a húszas évei derekán járó, egyetemi tanulmányait folytató, szingliként élő Orsi is. „Több mint öt éve dolgozom a szakmában, de már előtte is régóta gondolkodtam rajta, hogy kipróbálom, mert a környezetemben volt egy-két lány, akikről tudtam, hogy ezt csinálják, illetve internetes felületen kaptam is „ajánlatot”, amikor még a közelében sem voltam annak, hogy elkezdjem.” – mondja.

„Nagyjából átlagos családi hátterem van, az anyagi helyzetünk nem volt a legjobb, de megéltünk. A szüleim értelmiségiek, már elváltak.” – feleli a személyes kérdésekre. – „Végül az egyik lányismerős segítségével jutottam el magyar szexpartnerkereső oldalakra. Előtte olyan hirdetésekre válaszoltam, ahol fizetett szeretőt kerestek, általában diáklány személyében, de ott nem igazán találtam meg a számításaimat.”

Ez afféle sugar baby-sugar daddy kapcsolat lett volna? – érdeklődöm. „Igen, olyasmi.” – feleli Orsi. Magyarországon is vannak olyan partner-, illetve társkereső oldalak, amelyek nem hagyományos, kizárólag szimpátián nyugvó párkapcsolatot, de nem is csak pénzalapú szexszolgáltatást, hanem – egyfajta középút gyanánt – „fizetett szeretői” nexust kínálnak.

S nálad miért nem működött? – faggatózom tovább. „Szerintem egy ilyen kapcsolat akkor tud működni, ha tényleg nagyon megvan a szimpátia. Ez nem baj, mert hát mégiscsak egy szeretői kapcsolat, de nekem ez nem megy.” – magyarázza riportalanyom –  „Ilyen kapcsolatban nem mondhatom azt, hogy egy óra ennyi és ennyi, aztán mindenki megy a maga dolgára.

Túl sok idő megy el ismerkedéssel is, plusz a személyes véleményem, hogy ezek a pasik ki szeretnék használni a lányokat. Ezt úgy értem, hogy úgy állnak sokan hozzá: „szegény megszorult diáklánynak jó lesz 20 ezer forint  három órára.”

Miközben ez ugye jóval a piaci ár alatt van, ha profihoz megy az ember. Szóval ők többnyire  nem „profit” keresnek, én pedig nem tudtam ehhez soha nem profiként hozzáállni.” – mutat rá a probléma okára.

A szexmunka világába tett „utazásaim” során találkoztam olyan lánnyal, aki a szexmunkát megelőzően, illetve ahelyett/amellett ilyen „fizetett szeretői” státuszban élt. A gond nagyjából mindenütt ugyanaz ezekkel a félig pénzen, félig érzelmeken alapuló „hibridkapcsolatokkal.”, mint Orsi esetén. Nehéz megvonni a határokat, de még ha ez meg is történik, ezek a határok akkor is képlékenyek maradnak s könnyen elmosódnak.

Komplikált dolog az ilyen vegyes műfajú párkapcsolatban, ahol pénz és érzelem egyszerre – s gyakran egymás rovására – „játszanak”, megőrizni a kölcsönös egyenrangúságot. Van, hogy egy ilyen köztes viszonyból „rendes” párkapcsolat lesz. De olyan is, hogy gyorsan felbomlik, illetve újra és újra megszakad az örökös „határviták”, kapcsolatértelmezési nézeteltérések miatt.

„Később már olyan weboldalakon hirdettem, amelyek papíron szintén társkeresők, ahol szexpartnerekkel ismerkedhetsz, de mindenki tudja róluk, hogy ezek fizetős szolgáltatók.” – beszél tovább szexmunkás-karrierjéről Melinda.

A Magyarországon hatályos törvényi szabályozás meglehetősen paradox és abszurd. A prostitúció, mint egyénileg űzött tevékenység legális ugyan, de jogsértőnek minősül az összes dolog, amely elengedhetetlen egy szolgáltatás piacképes működéséhez. Tilos fizetős szexet nyíltan, a tarifák feltüntetésével reklámozni, úgyszintén jogba ütköző ingatlant bérbe adni e célra, valamint bármiféle közvetítő vagy szervező tevékenységgel elősegíteni a dolgot.

„Miután függetlenedtem, viszonylag hamar megtörtént az újabb szintlépés, amikor az escortra váltottam”– mondja el. Jelenleg legtöbbször külföldi ügyfelekkel találkozik. Egyórás program a minimális – forintra átszámítva úgy 35 ezer körül.  De itt gyakoriak a több órás, félnapos, sőt, akár egész hétvégés munkák is. Egész napos együttlét 800 eurónál kezdődik, vagyis közel negyedmillió forintba kerül. Több napos szolgáltatás 3000 eurós díjazással indul, vagyis hamar elérheti az egymillió forintos határt.

Hogy mik a költségek? Mindenekelőtt a hirdetés díja, ami jelenleg 12 ezer forint havonta. Amellett persze olyan „dologi kiadások” is vannak, mint óvszer, törülköző, lepedő, tusfürdő, masszázsolaj. „De mivel én többnyire szállodába megyek, nyilván ilyen költségeim ott nem jelentkeznek. Nem tekintem plusz kiadásnak a lakásbérleti díjat sem, hisz én amúgy is itt lakom, és viszonylag ritkán fogadok itt vendéget.” – feleli.

Más forrásaim  (például Anna) „karriervonalából” viszont az vehető le: a két „alszektor” – lakás, illetve escort, nemzetközi szexmunkás-zsargonban: incall és outcall – viszonylatában rengeteg ponton van átjárás és átfedés. Sokan párhuzamosan „lakásoznak”, illetve escortoznak. A külföldiek néha szintén rövidebb programot igényelnek, ahogy visszajáró, „egésznapos” hazai törzsvendégek is számosan akadnak.

A riportsorozat nyitócikkében idézett forrásom, Anna például régebben sokszor járt ki szállodás escortmunkákra, jelenlegi életformájának viszont most inkább a lakásos „üzletág” felel meg. Korábbi ügyfélköre egy része azonban ide is „követte” őt. Anna lakáson is a hosszabb találkozókat preferálja. A két lány – Anna és a korábban már idézett Kitti – jól ismeri egymást: mindketten egyetemre járnak (Anna estin, Kitti nappalin.) Amellett barátnők, s egy időben lakótársak is voltak.

Hármasban beszélgetünk, kötetlenül megy a sztorizás, hogyan ismerkedtek meg, kerültek be a szakmába. „Tizenöt éves koromban beszéltem először olyan lánnyal, aki az út szélén állt. Kíváncsiak voltunk és odamentünk, és dumáltunk vele. Utána odajött az élettársa,  vele is beszéltünk.” – meséli Kitti. „Akkor regisztráltam először egy hirdetőoldalon, miután elköltöztem otthonról. Így tudtam lassan függetlenedni a szüleimtől ” – avat be az indulásába Kitti.”

Politikus, mint ügyfél – minél elitebb, annál perverzebb?

S egyszer csak, teljesen váratlanul, „befigyel” a politika – egy politikus ügyfél személyében.  „Találkoztam egy pasival, akivel már régóta leveleztünk. Elmentem vele kocsikázni. Ő politikus, akkor MIÉP-es, jelenleg kormánypárti színekben önkormányzati képviselő. Felmentem hozzá – civilben ügyvéd, először az irodájában találkoztunk.”

Egy újságírót leginkább nyilván az érdekelne, hogy név szerint, konkrétan mely politikusok, közszereplők vesznek igénybe fizetős szexet. S persze leginkább olyanoknál lenne mindez érdekes, akik szavakban nemcsak elítélik, de akár tiltanák vagy korlátoznák is azt. A szexmunkások neveket persze nem adnak ki: ugyanolyan szigorúan védik a látogatóik kilétét, mint az újságírók a forrásaikat.

Egyik forrásom, Orsi is csak annyit mond: „Eddig összesen egy olyan vendégem volt, aki itthon is kifejezetten ismert. Nem tudok olyan külföldiről sem, aki a hazájában ismertebb volna.” Az elit tagjai, a vezető beosztású személyek közül valószínűleg sokan rejtegetnek titkokat, mint a szexmunkások ügyfelei. Legalábbis a 29 éves, Vadócka művésznevű lány szerint a perverziók leginkább az elitre, a magasabb presztízsű csoportok, rétegek tagjaira jellemzőek.

„Általában az a tapasztalatom: minél nagyobb intelligenciával rendelkezett egy férfi, annál betegebb volt a szexuális beállítottsága. Tanult, értelmes, komoly szakmával rendelkező ügyfelek fenekelést kértek, illetve beteges dolgokat: pisi-kaki szexet. Mondjuk én az utóbbit sosem vállaltam. Olyan is volt, akit kígyóuborkával kellett nekem megdugni. A másikat pedig köpködnöm kellett egy órán át, mert erre gerjedt. Ezek mindannyian magas végzettséggel rendelkező értelmiségi ügyfelek voltak. Mondjuk egy szobafestő soha nem kért ilyesmit.

A legdurvább az volt, aki elmondta nekem, hogy szeretne a 13 éves kislányával szexelni, de tudja, hogy nem lehet, ezért azt képzeli, hogy én vagyok az.” – számol be a legmegrázóbb „élményéről.” Vadócka azon szexmunkások közé tartozik, akik arcukat felvállalva, láthatóvá téve hirdetik magukat, illetve a családjuk is tud a szakmájukról. Továbbá ő volt az egyetlen olyan forrásom, aki nem kérte, hogy álnéven szerepeljen a riportban. „Nincs mit szégyellnem” – mondta.

A politika, illetve a politikusok szexmunkához való hozzáállása szóba került a hazai szexmunkás-érdekvédelem vezetőjével folytatott beszélgetésemben is. Földi Ágnes, a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének (SZEXE) elnöke kérdésemre elmondta: a 2010-es kormányváltás után, a jelenlegi kabinet időszakában drasztikusan beszűkültek a kormányzattal való párbeszéd, illetve kommunikáció lehetőségei.

Földi szerint ugyan a 2010 előtti években sem volt optimális a helyzet, de azért akkoriban még sokkal konstruktívabban álltak hozzá a megkereséseikhez. Ehhez képest napjainkban a pozitív fogadókészség, a segítő attitűd teljes hiányáról lehet beszélni.

„Most az van, hogy amennyiben kérdéssel vagy panasszal fordulunk a kormányzat, illetve a közigazgatás illetékeseihez, egyszerűen nem a kérdésre, az ügy lényegére válaszolnak, sőt. Általában nem is felelnek konkrétan semmire, hanem annyi a „válasz”, hogy bemásolják a levélbe a vonatkozó, hatályos jogszabályt. Így aztán papíron, formálisan mondhatják, hogy ők válaszoltak – miközben érdemben semmiféle tájékoztatás nincs.” – vázolta a helyzetet Földi.

A politika (az általános, illetve szakma-, és társadalompolitika) óhatatlanul felmerülnek, ha erről a megosztó témáról beszélünk.

Az egyik legalapvetőbb kérdés: a politika – s azon keresztül a jogalkotás és jogalkalmazás – mit kezdjen e szektorral? Engedélyezze vagy tiltsa? A legalizálás vagy korlátozás pontosan hogyan történjen? A szexmunkát végzők, elősegítők, szervezők, illetve a fizetős szexet igénybe vevők kicsodák? Bűnelkövetők? Áldozatok? Vagy kereslet és kínálat önkéntes, szabad akaratból zajló találkozásáról van szó? Hol kezdődik a kényszer, és meddig beszélhetünk önkéntességről? Ki dönti el, hogy a szexmunkás kényszerített áldozat vagy anyagilag motivált haszonélvező?

Ha valamire allergiás a szexmunkások elsöprő többsége, hát arra, ha valaki kívülről bele akar szólni az életükbe, akaratuk ellenére is meg akarja őket menteni.

Kitti is mesél egy ügyfeléről, aki „le akart beszélni erről a munkáról. Ő tipikusan az pasi, aki mindig nála húsz évvel fiatalabb 19-20 év körüli lányokkal jön össze, s gyerekként kezeli őket. Próbált „megmenteni”, azzal a szöveggel, hogy ez nekem rossz. Mire én: akkor korábban miért csináltad velem ezt, ha szerinted nekem ez rossz?” – mondja Kitti, akinek a „hivatásos megmentőkről”, vagyis a szexmunkát önként, szabad elhatározásból csináló embereket is áldozatként kezelő doktriner feminista jogvédőkről is hasonlóképp rossz a véleménye.

Ezzel nincs egyedül: a szexmunkát lakáson vagy szállodában folytató, önállóan dolgozó, anyagilag is sikeres lányok többnyire dühösen, gúnyolódva vagy bírálóan szólnak az őket elnyomottnak, kizsákmányoltnak beállító nőjogi aktivistákról. Kritikájuk lényege: őket senki ne próbálja akaratuk ellenére „felszabadítani.” Kitti egyébként feministának vallja magát – ahogy a tapasztalata szerint sok másik szexmunkás is. „Alapvetően a feminizmus balos, radikális irányzatára jellemző ez a „megmentősdi”, a feminista mozgalom nem egységes ebben a kérdésben, például a szexpozitív feministák ennél árnyaltabban közelítik meg a dolgot.” – fejti ki.

Kitti és Anna meglehetősen jól ismerik a dolog társadalomtudományi vonzatait, a szakirodalmat. Kitti szerint az is probléma, hogy a témát kutatók – prekoncepciótól vezérelve – a közterületi szexmunkásokra fókuszálnak. „Az utcán dolgozókat vizsgálják, s megfeledkeznek a lakásos részről, mert ott sokkal átlagosabb történetek vannak, amelyekből nem lehet horrort vagy drámát kihozni. Ráadásul a lakásosok sokkal többen is vannak, mint az utcán dolgozók. Akiket én ismerek a szakmából, azokra nem nagyon mondható, hogy hú, micsoda nyomorból jöttek.” – mondja.

„Az olyan, nagy nemzetközi, emberjogi szervezetek, mint az Amnesty International (AI) is, pár hónapja új megközelítéssel kezelik a szexmunkát. Ez is csak egy munka, amelynek azonban különlegesek a körülményei. A szexmunkások egy része is ezt vallja, a döntés az ő kezükben volt, és szeretnék, ha a társadalom ezt tudomásul venné. Sokkal több emberi jog sérül, ha a társadalom üldözni kezdi a szolgáltatás nyújtását, vagy annak vásárlását a nyugodt tevékenységhez képest.” (Forrás: HR Portál.)

Megjegyzendő, hogy a közterületi szexmunka problémáinak egy része is a jogi szabályozás abszurd jellegéből fakad. A szexmunkás-érdekvédő szervezet elnöke, Földi Ágnes úgy véli: az utóbbi időszakban további negatív változást eredményezett az új szabálysértési törvény 2013-as hatályba lépése.

„A régi jogszabály idején csak a bíróság szankcionálhatott, az új törvény alapján viszont a rendőr saját hatáskörben is eljárhat e téren.” – mondta. A SZEXE elnöke úgy látja, a rendőrség gépies szigorral bünteti a közterületen dolgozó szexmunkásokat: törvényes ok nélkül, zsinórban szab ki összesen százezres, illetve fokozatosan akár milliós nagyságrendet elérő bírságokat. Melyeket „le kell ülni”, ha a megbírságolt szexmunkás nem képes befizetni.

„A rendőrséget sokszor az sem érdekli, hogy amennyiben az önkormányzat valahol nem jelöl ki türelmi zónát, akkor az úgynevezett védett övezeteket leszámítva bárhol dolgozhatnak a szexmunkások. Ott is fellépnek ellenük, ahol ezt semmi nem indokolja. Valószínűleg ez azért is lehet, mert a hajléktalanok mellett a közterületi szexmunkásokat a legkönnyebb büntetni – nekem pedig olyan érzésem van, hogy a rendőrségnél kifejezetten felső elvárás, hogy bizonyos nagyságrendű intézkedést, valamint büntetést végre kell hajtani. Akkor is, ha ebből végül nem lesz az államnak semmi bevétele – hanem inkább pluszköltséggel jár. Ugyanis a szexmunkás gyakran nem tudja kifizetni a büntetést, a fogva tartása viszont pénzbe kerül.” – mutat rá. (A témában született 2014-es tanulmány itt olvasható.)

Hamisító kutatók, etikátlan újságírók

Annának és Kittinek az a véleménye, hogy a hozzájuk hasonlóan öntudatos szexpiaci dolgozókkal azért nem szívesen beszélnek ezek a „jogvédők”, mert eltérnek a sztereotip összképtől, ami a fejükben létezik erről az ágazatról. Igaz, gyakran maguk a szexmunkások sem hajlandóak fogadni az efféle „kutatókat.” Mindkét forrásom beszámolt az esetről, amikor egy, a médiában is gyakran nyilatkozó „szakértő” készített velük interjút.

De a tanulmányba az általuk elmondottak meghamisítva, átírva kerültek bele. Több másik forrásomhoz hasonlóan Melindának negatív tapasztalatai voltak a témával foglalkozó újságírókkal is. „Azt ígérték, hogy megjelenés előtt láthatom, amit tőlem idéznek. De egyikük se tartotta be a szavát. Például kértem, hogy valami, amit bizalmasan elmondtam neki, ilyen formában semmiképp ne jelenjen meg, de persze azt is leközölte.” – teszi hozzá.

A közvélemény tetemes hányada ma is az gondolja: ez a szektor stricik, bűnözők által uralt terület, ahol egyedül, „szabadpiaci vállalkozóként” (különösen egy nőnek) nem lehet boldogulni, illetve, aki nem fizet védelmi pénzt, azt kicsinálják. Kitti a maga részéről ezt cáfolja: ő is függetlenül dolgozik.

„Nem is nagyon volt főnököm a pályafutásom során, annak legnagyobb részében önállóan csináltam. Összesen csak két olyan emberrel találkoztam szexmunkásként, akit főnöknek vagy munkaadónak lehet nevezni. Az egyik egy egyetemista csaj volt, a másiknál pedig összesen egyszer dolgoztam. Egyébként hirdetőoldalak egyikét-másikát is volt szexmunkások csinálják.” – mondja Kitti. „Én személyesen ismerem az egyik ilyen hirdetőfelület-üzemeltetőt, aki szintén kolléganőm volt azelőtt.” – teszi hozzá Anna.

„Neki egy barátja pedig csajos lakásokat menedzselt. Volt két-három ilyen lakása, ahol csajok dolgoztak. Egyszer jártam ennél a hirdetőoldal-tulajnál, személyesen befizetni a hirdetésem havidíját. Ott volt az élettársa is, akivel együtt csinálták ezt – ő fotózott is engem korábban. Ez a srác abszolút nem nem volt félelmetes,  azt sem tapasztaltam, hogy a többi lány félne tőle.” – mondja Anna. Aki szerint a legtöbbször az is csak csak mítosz, hogy a lányoknak félniük kellene az ügyfelektől.

A SZEXE elnöke úgy véli, a lakosság zöme ma is a rendszerváltás idején készült K1 és K2 című filmek, valamint a torzképet mutató hollywoodi alkotások, illetve a szenzációhajhász bulvármédia híradásai alapján ítéli meg a szexmunkát. De ezek többnyire legendákon, mítoszokon vagy elavult információkon alapulnak.

„Eleve nincs akkora pénz ebben az ágazatban, mint amekkorát a közvélemény feltételez.”  – mondja Földi, aki szerint a szervezett bűnözés – illetve általában a bűnözés – szerepét is eltúlozzák. A valóság azonban többnyire hétköznapibb, ugyanakkor kiábrándítóbb ennél.

„Gyakran nem idegen emberek, ismeretlen bűnözők, hanem a családtagja – élettársa vagy házastársa – az, aki kizsákmányolja a szexmunkából élő nőt, megveri, elveszi a pénzét. Én minden, ilyen panasszal hozzám forduló lánynak azt mondom: lépjen ki az elnyomó, kizsákmányoló párkapcsolatból, ne engedje, hogy kihasználják. De én csak tanácsot adhatok, helyette nem tehetem meg ezt, ha ő nem akarja vagy nem tudja erre rászánni magát. De ez már nem a szexmunka, hanem a nőkkel való bánásmód, a női szerepek felfogásának, a nők jogainak kérdése” – nyilatkozta a SZEXE-elnök, hozzátéve azt is: az elmúlt pár évtizedben e vonatkozásban javult a helyzet.

„A XXI. században, a számítógép, az internet és a mobiltelefon elterjedésével a szexmunkás önállóan hirdetheti magát, „toborozhatja” ügyfeleit, nem szorul rá e téren semmiféle külső személy vagy intézmény közreműködésére.” – véli Földi, aki szerint nem olyan már ez a világ, mint 25-30 éve, amikor még ilyen lehetőségek egyáltalán nem voltak.

Persze árnyoldalai a helyzet javulása dacára is vannak, illetve lehetnek e szektornak. „Ez nem egy leányálom, így senkinek sem javaslom – főleg nem fiatal lányoknak.” – mondja a kérdéseimre válaszolva Eszter, aki jó pár nyugati országban dolgozott már eme szakmában. A negyvenes éveiben járó, a szexmunka előtt magasan kvalifikált szakértelmiségiként dolgozó, több idegen nyelvet is perfektül beszélő nő hosszasan ecseteli a tevékenység árnyoldalait.

„Mint prostituált, elmondhatom, hogy utálom a munkámat. Remélem, pár éven belül abba tudom hagyni, s örökre elfelejthetem. De egyelőre nincs semmi jobb.” – beszél az egzisztenciális kényszerből űzött tevékenységéről.

„Én a korábbi munkámat annyira szerettem, hogy a hétvégén is, amikor amúgy nem kellett volna dolgoznom, ingyen és bérmentve bementem a munkahelyemre, húsz éven át. Azonban mióta szexmunkás vagyok, azóta semmilyen jellegű szolgáltatást nem tennék meg senkinek fizetés nélkül” – mutat rá a különbségre.

„Az csak álom, hogy hozzánk kizárólag a tiszta, ápolt, csinos, jól öltözött és kedves férfiak jönnek, akik még jól is fizetnek. Ebben a szakmában, aki pénzt akar keresni, annak sok mindent el kell fogadnia. Sok rosszat is.” – összegzi a tapasztalatait – „Bármennyire próbáljuk a telefonos beszélgetés alapján megválogatni a kliensünket, az esetek legnagyobb részében nem a legszebb és legkedvesebb férfiakkal szexelünk, hanem csúnya, öreg, pocakos, és sajnos sokszor ápolatlan, ocsmány férfiakkal, akikre az utcán rá se néznék, szóba sem állnék, a kezét se fognám meg. Ritka az igazán szép és kívánatos férfi, akivel meg a szex is jólesik.” – fejti ki részletesebben is, miért esik nehezére ez a foglalkozás.

Ugyanakkor – bár egzisztenciális kényszernek érzi a munkát – Eszternek nincs „munkaadója”, önálló vállalkozóként műveli a szakmát.

„A kezdetek óta, a mai napig a saját zsebemre dolgozom, senkit nem tartok el, senkivel nem élek együtt, és ez óriási előny számomra. Nyilván anyagilag soha nem bántam meg ezt a választásomat, és rengeteg jó élményem is volt. De ezeknek a szép időknek vége: rendkívül nagy a konkurencia, így egyre nehezebb jól érvényesülni ezen a piacon.”– mondja el.

Hasonlóképp látja ezt a fentebb már idézett Vadócka is. „Most, négy év után ott tartok, hogy elegem van ebből az egészből. Megalázó – és már az üzlet sem megy úgy, ahogy régebben. Jönnek a fiatalabbak, csinosabbak, nehéz felvenni velük a versenyt. Hamarosan kiszállok, férjhez megyek, gyereket szeretnék.” – nyilatkozta. A riport készítése és megjelenése között eltelt időszakban pedig már ki is költözött Németországba.

„Előszűrés során igyekszem kizárni a tényleg vállalhatatlan hülyéket”

Azt másik forrásom, Anna sem tagadja: ha kényszerítés nincs is, másfajta kényszerek és kompromisszumok lehetnek ebben a szakmában. „Ott van például az NFVSZ, az óvszer nélküli szájba élvezés. Ezt van, amelyik lány vállalja, van, amelyik nem. Én például nem vállalom. De el tudom képzelni, hogy van olyan kolléga, aki azért vállalja, mert úgy véli: ha a többiek vállalják, akkor neki is kell, mert különben az ügyfelek nem fognak jönni hozzá. Szerintem ez nem feltétlenül igaz, hozzám például enélkül is jönnek.

Ugyanakkor a sima, óvszer nélküli natúr franciát gyakorlatilag szinte mindenki bevállalja extrának – én is. Aztán van olyan, hogy szükséged van pénzre, s éppen nem tolonganak az ügyfelek, ezért olyat is bevállalsz, akit a modora vagy stílusa alapján jobb időkben kapásból leráznál. Persze előszűrés során igyekszem kizárni a tényleg vállalhatatlan hülyéket. Viszont az ember időnként nyilván kompromisszumokat köt, mint minden más munkában – de ez nem kényszerítés.”

Anna szerint a női emancipáció lehetővé tette, hogy a szexmunka független, öntudatos vállalkozóként is űzhető legyen. „Az, hogy szexmunkás vagy, nem determinálja a rabszolgaságot, a kizsákmányolást, a férfiaknak való kiszolgáltatottságot, sőt.  A szexmunka azon kevés foglalkozások egyike, ahol a nőknek jóval több esélye van rá, hogy magas összeget keressenek, mint a férfiaknak.” – mondja.

Van olyan szexmunkás (nem is egy), aki kifejezetten élvezi a munkáját. Az örömlányokkal kapcsolatos álszent, sztereotip lesajnáló panelmondatok egyike, hogy „Kislánykorában biztosan nem ilyen életről álmodott!” A 31 éves, több mint egy évtizede e területen dolgozó Vera élő cáfolata mindennek. Ő ugyanis már kamaszkorában is szexmunkás akart lenni, ha majd felnő.

„Lassan 13 éve vagyok a szakmában. Még kisiskolás voltam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy amint nagykorú leszek, ezzel fogok foglalkozni. Az akkori környezetemben mindenki magasan képzett, többdiplomás értelmiségi volt, és kivétel nélkül mind anyagi gondokkal küzdöttek. Már kisgyerekként tudtam, hogy én nem így akarok élni. Így jött az elhatározás. Azt már igen hamar éreztem magamban, hogy a vérem az igencsak laza ezen a téren, tudtam, hogy szeretni fogom.” – beszél az indulásáról Veronika.

Ő sok más lehetséges forrástól eltérően, akik gyakran bizalmatlanok, zárkózottak voltak, elutasítva újságírói érdeklődésünket végig készségesen, nyíltan felelt a kérdésekre. A következő részben az ő, illetve mások történetével folytatódik a riportsorozat.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás. Részletek itt.