Ölettek-e adójogászt Putyinék? Könyvet írt a Magnyitszkij-ügyet kirobbantó spekuláns

Hogyan csinált a Putyin-rezsim emberijog-védőt egy kőkemény amerikai-brit kapitalistából? Mi az igazság a befektető orosz ügyvédje halálesete ügyében? Mi történik azokkal, akik ujjat húznak az orosz oligarchákkal? Bill Browder Vörös jelzés című könyve kötelező olvasmány azoknak, akiknek életkoruk miatt nincsenek vagy megkoptak az emlékei a szovjet-csatlós Magyarországról, de főképp azoknak, akik szerint nem is olyan nagy baj, hogy Komp-ország megint Kelet felé tart.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„Jó esély van rá: Putyin vagy a rezsim emberei egy napon majd megöletnek” – ezt a szerző írja magáról, egy szám első személyben, minden különösebb paranoia nélkül, mintegy a könyv összegzéseként, arra kérve az olvasót, ossza meg a történetet, mert ez az egyik óvintézkedés, amit tett, és ami szerinte többet ér „egy hadseregnyi testőrnél”.

Bill Browder elkövette azt a hibát, hogy Oroszország legnagyobb külföldi magánbefektetője lett – 2005-ig legalábbis ez volt a helyzet saját közlése szerint. Ekkor azonban fordult a kocka: nemkívánatos személynek titulálták a Kremlben, kiutasították az országból. Ügyvédje, akit később őrizetbe vettek, több mint különös körülmények között meghalt az előzetes letartóztatásban – ezek a szikár tények.

A Vörös Jelzés című könyvben Browder saját tapasztalatait és nyomozásainak eredményét írja le: magas rangú orosz közhivatalnokokat gyanúsít csillagászati összegű korrupciós bűntettekkel, személyes motiváltságú bosszúhadjárattal, s elsősorban azzal, hogy a Browdernek dolgozó orosz adójogászt, Szergej Magnyitszkijt meggyilkolták.

Bill Browder: Vörös jelzés – Hogyan lettem Putyin első számú ellensége

Lábnyom Kiadó, 2016, 340 oldal, 3995 forint

A könyv több „könyvnél” – amennyiben Browder állításainak bizonyítékai az interneten lelhetők föl több tematikus oldalon, Youtube-csatornán. A Magnyitszkij-sztori mint nemzetközi politikai kampány sem utolsó: az ügyvéd halála után Browder és kollégái minden követ megmozgattak a bűnösök megnevezésére, és mivel jogi megbüntetésükre nem volt és továbbra sincsen mód, a felelősök ellehetetlenítésére a nyugati világban.

Akcióik persze nem maradtak válasz nélkül Moszkvában sem: a történet orosz változatának szintén terjedelmes a webes kronológiája. A háborús felek által kezdeményezett cikkek éveken keresztül a világsajtó krémjében (New York Times, Financial Times, WSJ stb.) voltak olvashatók.

Az első nagy csatát Browderék nyerték: lobbizásuknak köszönhetően az Egyesült Államok törvényhozása 2012-ben meghozta az úgynevezett Magnyitsztkij-törvényt, amely alapján megtiltják az orosz adójogász halálában bűnös tisztviselőknek, hogy beutazzanak USA-ba, két évvel később pedig hasonló szankciókat helyezett kilátásba az Európai Parlament is.

Tolmácsot kérnek

Delikát üzenet a magyar olvasóknak: a Magnyitszkij-ügyben a – maradjunk abban: erősen vélelmezett – bűnrészesek kitiltását az USA-ból az a 7750-es elnöki proklamáció alapozta meg. E passzus alapján rekednek kívül az Újvilágon a magyar korrupt hivatalnokok is az úgynevezett kitiltási botrány óta. A proklamációról az Átlátszó írását itt olvashatja.

Érdekesség, hogy Browdernek magas rangú külügyesek hosszan magyarázzák, mennyire ritka alkalom, hogy az Egyesült Államok adminisztrációja a 7750-es proklamációt alkalmazza. Ami, aktualizálva a magyar helyzetre azt is üzeni: Vida Ildikó ex-főadószedő és társai sara annál is nagyobb lehet, mint amit Budapesten sejteni lehet.

A történetnek azonban a jelek szerint ezzel koránt sincsen vége: Browdert és az akkor már halott (!) Magnyitszkijt egy moszkvai bíróság távollétében elítélte nagyszabású adócsalás miatt. Az ezt is érvként említő orosz filmet pedig nemrég forgatták le, s sikerült is bemutatniuk Brüsszelben az EP-ben – de ez már a kézirat tavalyi lezárása óta történt fejlemény.

Browderék szerint a vetítés annak köszönhető, hogy a rendező, a Putyin-barátként ismert Andrej Nyekraszov barátnője, Heidi Hautula zöldpárti finn EP-képviselő. A linkelt írás számos egyéb ponton is cáfolja a film állításait, ahogyan például ez a cikk is.

A professzionális és kíméletlen médiaharc nyomon követése különös asszociációra adhat alkalmat Magyarországon. Ahol például a közpénzből kitartott kormánybarát harcibulvár-lapokból tudni: az éppen kegyvesztett bankár rövidnadrágot visel és az utcán is tárgyal, a radikális jobbos pártember pedig egy hölggyel tűnik el a susnyásban, s mindezt szemfüles „olvasó-riporterek” rögzítették.

Tanulságos a sztori abból a szempontból is, hogy kik falaztak a Kreml embereinek, az oligarcháknak, netán kik segítették az akcióikat Nyugaton – úgyis, mint a korrupció szőnyeg alá söprése, illetve a Magnyitszkij-gyilkosság hullámainak lecsendesítése (az ölés maga saját pribékek privilégiuma).

A Gazprom-menedzsment tolvajlásait például az Átlátszó-olvasók régi ismerőse, az energiaóriás sztárkönyvvizsgálója, a PriceWaterhouseCoopers jelentésével volt szokás cáfolni. Számos hatszáz dolláros órabérű, hosszúnevű ügyvédi iroda is okosította a történet rosszfiúit a könyv szerint. A legérdekesebb mégis talán az, hogy aki az amerikai törvényhozásban a legerősebben próbálta blokkolni a Magnyitszkij-törvény megszületését, a szenátus külügyi bizottságának akkori demokrata párti elnöke, John Kerry szenátor, jelenlegi külügyminiszter volt.

Ízelítő a webes háttéranyagokból

Browderék oldala dokumentumokkal, háttéranyagokkal, Magnyitszkij vallomása például itt olvasható

Bill Browder oldala

Orosz ellencsapás: propagandafilm 2016-ból

Browder Youtube-csatornája, benne kisfilm-sorozat az „érinthetetlenekről”

Azoknak, akik fogékonyak az ilyesmire, a Vörös jelzés fejlődésregénynek sem utolsó. A szerző az első bő száz oldalon keresztül, egészen addig, amíg össze nem csapnak a feje felett a moszkvai események hullámai, mondjuk ki, nem különösebben szerethető karakter.

Kommunista meggyőződésű, tudós értelmiségi családja (nagyapja, Earl Browder az Egyesült Államok kommunista elnökjelöltje volt 1936-ban és 1940-ben) heccelésére felcsap kapitalistának – és a kezdetektől meglehetősen hatékonyan teszi. Az egyetem után Londonba költözik, s hamar ráérez a rendszerváltó Kelet-európai káoszban rejlő privatizációs lehetőségekre.

Lengyelországban – amelyről a könyvből leginkább annyit tudhat meg az, aki pusztán innen tájékozódik, hogy rossz illatú és zsíros ételeik ehetetlenek, a szállodák lepukkantak, a Polski Fiat pedig nem egy csúcsmodell – első részvényügylete nyomban tízszeres hasznot hozott. (Lábjegyzett a büdös zsírpörkölthöz: kelet-európai olvasóként sajnos nem egy leírás, jellemzés tűnik felszínesnek, általánosítónak és indokolatlanul bántónak a könyvben, különösen egy olyan szerzőtől, aki a térségben töltött éveit a külföldi milliomosok rezervátumában élte, a nyelvet még Oroszországban sem tanulta meg, ahol pedig hosszú éveket húzott le, második felesége orosz.)

Kezdetben olyan kétes cégeknek dolgozott, mint például a Magyaroszágon (is) rosszemlékű Robert Maxwell médiabirodalma, illetve a Salamon Brothers, amely ellen ekkoriban az USA értékpapír-felügyelete vizsgálódott. Miután összekalapozza az induló tőkét, a kilencvenes évek elején belevág a saját bizniszbe, megalapítja a moszkvai befektetési cégét, a Hermigate Capitalt.

A cég specialitása az alulértékelt részvények felvásárlása volt, s eléggé bejött: 1997-ben alapját, a Hermitage Fundot már a világ legjobban teljesítő pénzügyi alapjaként rangsorolták. Abban az évben 235 százalékos növekedést könyvelt el, alapítástól fogva pedig 718 százalékkal volt magasabb az értéke. A kezelt összeg a kezdeti 25 millió dollárról egymilliárdra növekedett.

Browder pedig élte a zavarosban halászó kapitalisták zaklatott munka-alkoholista életét, első házassága tönkre is ment emiatt. Klasszikus spekulánsnak mondható, egy részvényvásárlás kapcsán például, amikor életében először találkozott az elsőbbségi részvény fogalmával, s szembesült azzal, hogy ezzel a papírral nem jár szavazati jog, le is írja: „ez nem jelentett problémát, mivel a magunkfajta külföldi befektetők általában nem vettek részt és így nem is szavaztak a közgyűléseken Oroszországban”.

Az oligarchákkal többször is összeütközésbe került, először egy Szidankó nevű szibériai olajvállalatból próbálták meg kitúrni jogellenes tőkeemeléssel ügyeskedve – ekkor még megvédte érdekeit az orosz értékpapír-felügyelet. Az 1998-1999-es gazdasági válságban megtépázva előre menekült, s új „alulértékelt” részvények után nézett, így talált rá az olaj- és gázóriás Gazpromra.

A Hermitage-nak feltűnt, hogy a Gazprom szénhidrogén-tartaléka ekkor a nyolcszorosa volt az ExxonMobilnak, tizenkétszerese a British Petroleumnak, mégis hordónként 99,7 százalékkal olcsóbban adták a készletüket. Igen, a könyv (139. oldal) készletet és százalékot (nem részvényt és nem is „forintot”) ír, ami azért okoz némi fejtörést az olvasónak: ha valaki 99,7 százalékkal ad olcsóbban valamit valaki másnál, akkor gyakorlatilag ingyen adja. Ha ez létezik, akkor egyrészt erre a szerző vagy a fordító ráerősíthetett volna a közlésre, máskülönben nehezen értelmezhető, hogy a Gazpromon kívül mástól is vásárol bárki.

A piac szerint egyébként azért volt a nagy különbözet a hasonló vállalatok között, mert a Gazprom 99,7 százalékát ellopják – hogy hogyan, ezt senki sem tudta, Browderék azonban nekiálltak kideríteni.

A Hermitage egyik munkatársa állítólag véletlenül futott össze Moszkvában egy utcai árussal, aki hajléktalanújság helyett az orosz cégadatbázist árulta CD-n öt dollárért – tényleg vannak ilyen véletlenek a sokmilliós metropoliszban, hosszú éveket Moszkvában töltött magyar újságíró-kolléga erősítette meg például most az Átlátszónak, hogy történetesen ő is így szerzett céges és egyéb hivatali nyilvántartást.

Arra viszont nehéz magyarázatott találni, hogy a CD, illetve személyes források segítségével kibányászott információkat: miszerint valóban szétlopják a Gazpromot (például haveroknak adja el a menedzsment a lelőhelyeket üveggolyóért: Kuvait teljes készletének megfelelő mennyiséget eltüntetve) nem megtartják maguknak, s a saját hasznukra fordítják – ez következett volna a Hermitage eddigi történetéből –, hanem szétterítik a nyugati médiában. Az első cikk a témában, ami Browderék információin alapult, ez volt.

Hacsak nem még többet akartak nyerni. Számukra is kiderült ugyanis, hogy a menedzsment valóban lopja ugyan a Gazpromot, de nem 90 „csak” 9,6 százalékban – ekkor be is vásároltak a maximálisan megszerezhető 20 százalék erejéig. A cikkek hatására pedig a Putyin-adminisztráció kirúgta a Gazprom vezérigazgatóját – aminek hatására az árfolyamok szárnyra kaptak: 2005-re a papírok a százszorosukat (!) érték.

Nagyon úgy fest, eddig egybe estek Putyin és a legnagyobb külföldi befektető, Browder érdekei: az egyik (magyar olvasók figyelem!) oligarchacserét akart, a másik muníciót szolgáltatott hozzá. A Gazprom után más nagyvállalatok: a nemzeti villamosművek és a Szberbank következett.

Ekkor jött azonban Mihail Hodorkovszkij Jukosz-elnök letartóztatása 2003-ban, ami, mint írja fölnyitotta Browder szemét. De, legalábbis ezt állítja, nem változtatott a viselkedésén: továbbra is néven nevezte az oligarchákat. 2005 novemberében ki is utasították az országból, utóbb tudta meg, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nemkívánatos személy lett, kénytelen lett Londonba visszaköltöztetni a főhadiszállást.

Innen vesz a történet krimibe illő fordulatot: a Hermitage eleinte a helyzet rendezésén, Browder visszaengedésén dolgozott (sikertelenül), majd a cégvagyon kimentésén (ez nagyjából sikerült egy stróman bróker segítségével). Az üldözéses meccs azonban nem ért véget: moszkvai irodáikban, sőt ügyvédeiknél is házkutatások zajlottak, cégeiket pedig (mit ad Isten, volt köztük az adóparadicsom Kalmük Köztársaságban jegyzett is) egyszerűen átíratta a nevére pár rovott múltú bűnöző, a hatóságokról pedig visszapattantak a feljelentéseik.

Nagy kérdés, hogy ha a cégeknek már nem volt pénzük, és ezt a házkutatások után az oroszok is tudták, akkor miért volt szükség ellopni őket. Browderék gyanúja beigazolódott: az új tulajok visszaigényelték a már befizetett adót, mindösszesen 230 millió dollárt. Ez minden idők legnagyobb oroszországi adóvisszaigénylése (s így adócsalása) volt a könyv szerint, mégis, mint kés a vajon átment a sittes új tulajdonos kérelme – az adóügyeket intéző hivatalvezető pedig időközben szintén milliomos lett (az egyik Youtube-videó őróla, az „adóhercegnőről” szól, két rész pedig a nyomozás vezetőinek korrupciós ügyeiről).

A bizonyítékokat a Hermitage tálcán kínálta az orosz hatóságoknak, de nem kértek belőle – legalábbis ez Browder története, aminek igazolására egyébként nem kevés dokumentumot töltött fel az oldalaira. Az oroszoké ezzel szemben pont az ellenkezője: Browder az adócsaló és hazudik, habot ver, hogy mentse az irháját.

Mindezen el lehet moralizálni: a gyilkosokkal ellopott/ellopatott cégek segítségével kamuvisszaigényelni dollár-százmilliókat mennyivel főben járóbb gaztett (nyilván sokkal), mint a Kalmük Köztársaságban okosba adózni. Browder sokat kockáztatott, amikor Oroszországot választotta, kezdetben busásan nyert is, nagyságrendekkel többet, mint Nyugaton üzletelve tehette volna. De később rajtavesztett – így járt, nincs itt semmi látnivaló.

Csakhogy itt a történet olyan fordulatot vett, amitől kezdve már nem a szürke árnyalatait kenegetik egymásra a vitás felek: úgy fest eldőlt, ki a jó és ki a rossz fiú.

A Hermitage-nak dolgozó két orosz ügyvéd kalandos körülmények között kimenekült az országból – egyikük a nyári főszezon őrületét kihasználva „simán” a moszkvai nemzetközi repülőtérről, másikuk azonban alvilági segítséggel, az orosz Távol-Kelet, Habarovszk érintésével. Kollégájuk, a kizárólag adóügyekkel foglalkozó Szergej Magnyitszkij ellenben nem látta szükségét olajra lépni. Az életével fizetett a hibás döntésért.

Letartóztatták, embertelen körülmények között tartották fogva, minden áron Browder és társai elleni vallomást vártak tőle, de hiába. Fenntartotta saját nyilatkozatát (a kézzel írott szöveg olvasható az „orosz érinthetetlenek” oldalon), amelyben részletesen ismertette melyik korrupt rendőrtisztviselő hogyan működött közre a céglopásban, hogyan bízták meg felettesei a bűnösöket saját ügyükben nyomozni stb stb. Egy éjjel, már a bv-intézet gyengélkedőjében megbilincselték és gumibottal agyonverték fogvatartói. Két árva maradt utána.

Kapcsolódó cikkek

OCCRP: 230 millió dolláros, államilag támogatott csalássorozat a Magnyickij-ügy

Az OCCRP is elnyerte az első Szergej Magnyickij-díjat

Úgy fest, a szerző ekkor nőtt fel a szerepéhez. Innen fogva nem hetvenkedő részvényguru, aki fintorog ugyan a bennszülött korrupción, de azért szépen keres az elátkozott körülmények közepette. Nemcsak a fölháborodás, de az önvád is őszinte. És hiteles a fordulat is: Browder – aki felkarolta a jogász családját is: Magnyitszkij özvegye és a fiúk Londonban élnek – ettől kezdve éppen olyan kifogyhatatlan energiával tolja az elszámoltatás ügyét, mint addig az üzletet. És hasonlóan szép eredménnyel: a Magnyitszkij-törvény megszavazása az egyik legnagyobb diplomáciai pofon, amit Putyinék regnálásuk kezdete óta kaptak.

A jogász halála után Browder klasszikus emberi jogi aktivista lett, ahogy efféle radikális életmód-váltáskor lenni szokott, barátokat veszített és újakat talált. Nem bánja.

„Ha egy tízszeres hozamot hozó befektetési lehetőség felfedezése a korábbi életem egyik csúcspontja volt, akkor azt kell mondanom: ahhoz fogható érzés bizonyosan nincs, mint amikor egy kis igazságra lel az ember egy nagyon igazságtalan világban”.

Mindösszesen a könyv rendben lévő munka, nem csak a szerző iránt érzett aggodalom ajánltatja másoknak. Még teljesebb lenne az élvezet, ha a magyar kiadó eldöntötte volna, hogy az eredetileg cirill betűs orosz elnevezéseket a magyar vagy az angol helyesírás szerint használja – a vegyes rendszer (amiben Borisz=Boris következetesen, viszont a Szidankó hol Szidanko, hol pedig Sidanko; a Szberbank lehet magyarul is Sberbank, a pénzintézet hivatalos nemzetközi neve ez, csakhogy akkor a Jukosz miért nem Yukos? stb.) nem kicsit zavarja az olvasást.

Fájóbb azonban, amikor ténybeli dolgok mennek félre – elképzelhető, hogy ez történt a Gazprom készletárának összevetésével is -, mint például az orosz nemzeti villamosművek elnevezésével történt. A könyv (148. oldal) következetesen RAO-nak nevezi a vállalatot. Csakhogy a RAO (rosszijszkoje akcionyernoje obsesztvo) praktikusan rt-t jelent, pontosabban állami többségű részvénytársaságot. Amennyiben valóban az „orosz MVM-ről” ír Browder, akkor a név: RAO JeEsz (Egységes Orosz Energiarendszer Rt. – kb.).

Nem biztos, hogy butaság lett volna az orosz nyelvet és a közéletet valamennyire ismerő szaklektorral megnézetni a szöveget, a magyart legalábbis mindenképpen – fogalmam sincsen, hogy a RAO-dolog az eredetiben ment-e félre vagy a fordításkor. A pontosság ugyanakkor alapvető egy olyan könyvnél, amely súlyos állításokat fogalmaz meg fontos emberek ellen, és alapvetően a bizalmunkra apellál. (Én mindenesetre köszönöm a HVG szakújságírója, Németh András volt moszkvai tudósító segítségét, többet nyaggattam, mint a kollégák között alapértelmezett szellemi uzsora lehetővé teszi.)

Rádi Antónia

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.