Foglyul ejtett média címmel a Mérték Médiaelemző Műhely eddigi kutatásait, valamint a Fidesz médiapolitikájának jellemzőit összefoglaló tanulmánykötet jelent meg. A könyv nyitótanulmánya Polyák Gábor médiajogász Irányított nyilvánosság című írása, kedvcsinálónak teljes terjedelmében közreadjuk.
A rendszerváltást követő kormányok és politikai erők médiapolitikájában lényeges hasonlóságokat találhatunk. Különböző módszerekkel és intenzitással, de minden kormány és politikai erő a média uralására törekedett. A mindenkori médiapolitika célja a politikai befolyás biztosítása a médiarendszer működésében. Ez a célkitűzés nyilvánvalóan nem fér össze a szakmailag és gazdaságilag autonóm, a politikai hatalom fölött valódi kontrollt gyakorló médiarendszer és nyilvánosság feltételeinek garantálásával. A politikai pártok saját céljaikra használják, Hallin és Mancini kifejezésével „instrumentalizálják”[1], politikai eszközzé teszik a médiát. Ez a viszonyulás még csak a kormányzati vagy ellenzéki szereptől sem függ, sőt a kormányzati hatalom megszerzésére esélyes politikai erők kiegyezése, a médiarendszer politikai fel-, illetve a mindenkori erőviszonyoknak megfelelő újraosztása a politikai befolyásszerzés fenntartható módszerének bizonyulhat, bizonyult.
A Mérték Médiaelemző Műhelyről
A Mérték Médiaelemző Műhely civil és szakmai szervezet, a vélemény- és sajtószabadság elkötelezett támogatója. Vállalt feladata a 2010-ben elfogadott médiatörvények, valamint a további médiapolitikai döntések végrehajtásának és hatásainak elemzése, az elemzések hazai és nemzetközi publikálása. Szakmailag megalapozott, politikai és gazdasági érdekektől független, jogi, újságírói, közgazdasági és szociológiai nézőpontokat egyesítő működésével napirenden tartja és ösztönzi a sajtószabadságról és a nyilvánosságról folyó vitákat, nyomást kíván gyakorolni a szabályozás végrehajtásával megbízott állami szervekre és a médiapolitikai döntéshozókra.
A rendszerváltás másnapján kitört a „médiaháború”, a média politikai uralásáért folytatott küzdelem első szakasza. A médiaháború célja végső soron a kormányzó jobboldali pártok nyilvánosságbeli helyzetének erősítése volt. Ehhez az akkor még monopol helyzetben lévő közszolgálati média megszállása, és – kisebb mértékben – a lappiaci pozíciók erősítése tűnt megfelelő módszernek. A jobboldali pártok frusztrációja és a baloldal valóban megörökölt médiapiaci pozíciói kijelölték azokat a frontvonalakat, amelyek – bár kevesebb ideológiai töltettel és erősebb pragmatikus-hatalomtechnikai háttérrel – még a második Fidesz-kormány médiapolitikájának irányait is kijelölték.
Az első médiatörvény elfogadása a politikai befolyásolás módszereinek újragondolásával is járt. Különösen az Országos Rádió és Televízió Testület szervezetének és döntéshozatali rendjének kialakítása volt alkalmas arra, hogy a médiapiaci pozíciók felosztásában a pártokat együttműködésre kényszerítse. Az együttműködés célja azonban elsősorban az osztozkodás volt, ami biztosította ugyan, hogy egyetlen politikai erő se kerüljön meghatározó szerepbe a médiapiac irányításában, de arra nyilvánvalóan alkalmatlan volt, hogy garantálja a folyamatos politikai befolyásolástól mentes, autonóm piaci működést. Az országos televíziók pályáztatásától a helyi rádiós piacok kialakításáig az ORTT egész tevékenységét a megosztott politikai befolyásolás jellemezte. A „médiamutyi” korszakának kevésbé sikerült alkotásai voltak a közszolgálati kuratóriumok, amelyek már az első Fidesz-kormány alatt az egyoldalú politikai befolyásolás eszközeivé váltak, majd az időszak végére önmaguk felduzzasztott paródiái lrttrk.
E korszak betetőzése és egyúttal befejezése is az országos kereskedelmi rádiók 2009-es pályáztatása (Sláger/Danubius-ügy). Ennyire tiszta és brutális politikai piacfelosztásra korábban nem volt példa. Itt ismerte fel a két nagy párt azt is, hogy fölösleges energiát fektetni a külföldi befektetők jóindulatának megnyerésébe, ha eleve a saját barátaiknak is ajándékozhatják a csatornákat. Csakhogy a kísérlet a Fidesz számára olyan jól sikerült, hogy a gazdasági holdudvar médiapiaci beágyazása a második Fidesz-kormány egész médiapolitikájának meghatározó irányává vált. Az MSZP pedig ebben az ügyben szembesült azzal, hogy a Fidesz visszafordíthatatlanul felrúgta a mutyikorszak szabályait – persze nemcsak a médiapolitikában.
A Neo FM hatékony kivéreztetése, a Klubrádió elleni irracionális hajtóvadászat, az Axel-Springer és a Ringier összeolvadásának és ezzel a Népszabadság konszolidációjának a kisiklatása egy új korszak kezdetét jelezték, a „médiahegemónia” korszakáét: politikai alkuk helyett a médiapiac és a nyilvánosság totális lerohanása, osztozkodás és élni hagyás helyett zsákmányszerzés. A 2010-es médiatörvények e korszak szimbólumai és fontos, bár nyilvánvalóan nem egyedüli eszközei. A korszak eddigi csúcspontja a TV2 bekebelezése és az Axel-Springer-féle megyei lapok és a Népszabadság zavaros tulajdonosváltása. A második Fidesz-kormány első kormányzati ciklusának végére a médiapiac minden szegmense teljesen átalakult, és ezzel teljesen megváltozott a közéleti tájékoztatás minősége, a nyilvánosság funkciója és működése. Több mint húsz évvel a rendszerváltás után nyugati felzárkózás helyett utolértük a tőlünk keletre és délre fekvő országokat. Nálunk is létrejött az oligarcha-uralom, a politikai és a gazdasági érdekek legszorosabb összefonódásával irányított nyilvánosság.
A rendszerváltás utáni médiapolitikai korszakok egymás következményei. Már a médiaháború is a szocializmus torz nyilvánosságának felszámolására tett kísérlet volt, ami azonban lényegében a szocializmus nyilvánosságát próbálta újjáépíteni, jobboldali-konzervatív tartalommal megtöltve. Az 1996-os médiatörvény utáni időszak a politikai oldalak közötti kiegyezés; háború helyett osztozkodás, ami egyúttal korlátozza is minden, egyébként hasonló súlyú politikai erő mozgásterét. A 2010-re jelentősen megerősödött Fidesznek azonban már nem érdeke a kölcsönösen korlátozott mozgástér fenntartása. Célja ehelyett a legszélesebb tömegeket és a legkülönbözőbb médiafogyasztói csoportokat elérő, fenntartható, gazdaságilag is életképes médiapiaci pozíciók kiépítése, amivel hosszú távon biztosítani képes a nyilvánosságbeli befolyását. Ezt az MSZP nemhogy nem értette meg, de a Fidesz céljainak megvalósítását a Sláger/Danubius-ügyben hatékonyan segítette is.
A médiarendszerek összehasonlításához szempontokat kidolgozó Hallin és Mancini megközelítése segít megérteni a magyar médiarendszer tökéletlenségeit. Hallin és Mancini négy, egymással részben átfedésben és kölcsönhatásban lévő szempont mentén elemezte a médiarendszereket: a lappiac fejlettsége, az újságírói professzionalizmus (szakmai és etikai ethosz), az állam szerepe, valamint a politikai párhuzamosság (a politikai rendszer és a médiarendszer közötti kapcsolatok, összefonódások, befolyások erőssége) alapján. E szempontok alapján a szerzők a nyugati a médiarendszerek három modelljét vázolták fel, amely modellek alapvetően bármely médiarendszerre kiterjeszthetők. A polarizált pluralista vagy mediterrán modell a gyenge médiapiac, a magas politikai párhuzamosság, az alacsony szintű újságírói professzionalizáció és a beavatkozó állam eredője. Az erős médiapiac, a létező, de keretek között tartott politikai párhuzamosság, a magas szintű, intézményesített önszabályozással is biztosított professzionalizáció és a határozott, de világos alkotmányos keretek között tartott állami beavatkozás (szabályozás, közszolgálati intézményrendszer-fenntartás) a demokratikus korporatista vagy észak- és közép-európai médiarendszerek sajátossága. A médiarendszer harmadik modellje a liberális vagy észak-atlanti modell. Erre közepes lappéldányszámok, ugyanakkor jól működő kereskedelmimédia-piac, semleges, információ-központú újságírás és ebből következően alacsony politikai párhuzamosság, önkéntes önszabályozással biztosított magas szintű professzionalizáció, illetve az állam csekély médiapiac-alakító szerepe jellemző.
Az elmélet szerint a médiarendszer hosszú távú fejlődését befolyásolja a nyomtatott lapok példányszáma, illetve az, hogy az újságok képesek-e szélesebb tömegeket elérni, vagy megmaradnak elitmédiumnak. A magyar lappiacot meglehetősen alacsony példányszám jellemzi, és a politikai sajtó kifejezetten rétegmédiummá vált. A Mérték elemzései szerint az országos politikai napilapok legfeljebb a közönség három százaléka számára jelentenek hírforrást.[2] Az ennél lényegesen népszerűbb megyei lapok viszont politikai jellegű kérdésekkel gyakorlatilag nem foglalkoznak.
Ebből az is következik, hogy a lappiac az elmúlt években fokozatosan elvesztette a gazdasági autonómiáját, és rá van szorulva az állam támogatására. E támogatás pedig nem transzparens; legfontosabb eszköze az állami hirdetés elhelyezése, aminek jelentőségét mutatja, hogy van olyan napilap (Magyar Nemzet) és hetilap (Heti Válasz), amely a hirdetési bevételeinek több mint 40 százalékát e forrásból szerzi.[3] A Mérték felmérésében résztvevő magyar újságírók 70 százaléka, a médiamenedzserek 60 százaléka érzi úgy, hogy az adott médiatermék finanszírozási helyzete függ, vagy nagyon függ a politikai helyzettől. A politikától függő finanszírozás a tulajdonosokat és a szerkesztőségeket is politikai alkalmazkodásra kényszeríti. Ez az alkalmazkodási kényszer a médiapiac más szegmenseiben is érzékelhető, hiszen a politika irányából érkező – például az állami reklámhirdetések elhelyezésében megnyilvánuló – üzenetek befolyásolják a hirdetői magatartásokat, átformálják a piac egészét.
A gyenge médiapiac nem segíti a professzionális újságírás megerősödését, ugyanakkor az újságírói szerepfelfogások maguk is hozzájárulnak a politika és a média összefonódásához. A magyar újságíró-társadalmat gyenge szolidaritás és az egységes szakmai normák hiánya jellemzi. Az újságírói, szerkesztőségi rutinokat, a szakmai szocializációt önmagában a nagyszámú kommunikációs diploma nyilvánvalóan nem tudja felülírni.
A magyar újságírás nagyrészt vélemény-újságírás – olyannyira, hogy elemzésünk szerint a közéleti ügyekben feltett kérdések is jellemzően politikai álláspontokat ütköztetnek, nem pedig tényeket[4] –, az újságírók és szerkesztőségek jelentős része határozott politikai küldetéstudattal rendelkezik; ez persze találkozik a közönség nagy részének elvárásaival is. Az újságírói szolidaritás gyengeségét jól mutatja a 2010-es médiatörvényekre, még inkább a közszolgálati intézményrendszer felforgatására adott, esetleges, felaprózott és jellemzően nem nagyon határozott fellépés. A szolidaritás és egyúttal a professzionalizálódás fontos gátja az egzisztenciális kiszolgáltatottság, az újságírói állás elvesztése utáni elhelyezkedés jelentős kockázata.
A professzionalizáció fontos tényezője az önszabályozás, amiben más közép-kelet-európai országokhoz képest talán előbbre jutottunk – Csehországban például egyáltalán nem működik önszabályozó szervezet –, de ezek az önszabályozási kísérletek nem állnak össze az újságírói közösség és a médiapiaci szereplők egésze számára elfogadható és valóban iránymutató normarendszerré. A médiatörvény társszabályozási megoldása nem erősítette, hanem tovább aprózta az önszabályozás rendszerét, és, mint az állami szabályozást legitimáló, annak végrehajtását magára vállaló rendszer, jelentősen csökkentette az önszabályozás hitelességét.
Hallin és Mancini rendszerezésében önálló szempontként jelenik meg az állam szerepe a médiarendszer alakításában. Ennek egyik tényezője a jogi szabályozás terjedelme, szigora, hatékonysága. Érdekes ellentmondás, hogy miközben a válaszadó újságírók 80 százaléka szerint túl szigorú a médiát érintő magyar szabályozás, addig csak az újságírók fele érzékeli úgy, hogy a szabályozás valóban befolyásolja a munkáját.[5] Az újságírók munkáját alakító informális tényezők tehát sok esetben felülírják a jogi elvárásokat, és a jogi szabályozás végrehajtása nem olyan következetes, hogy egyértelmű hatást gyakoroljon az újságírói tevékenységre. A magyar médiarendszer formálásában az állami kézben lévő erőforrásoknak legalább akkora szerepe van, mint a jogi szabályozásnak. Ilyen erőforrás elsősorban a földfelszíni frekvencia és az állami (vagy állami irányítás alatt álló vállalkozástól származó) hirdetés, amelyek elosztása az elmúlt négy évben lényegében a médiarendszer teljes átalakítását eredményezte. Az „állam” döntései – Magyarországon a nyugati országokhoz képest is nagyobb mértékben – a kormányzó pártok politikai döntései, amelyekből a szakmai és társadalmi szempontok az elmúlt években már formálisan is kiszorultak. Az állami döntések így nem csak a médiarendszer alakításában, hanem a társadalom és a gazdaság egészében egyre tisztábban a politikai akarat érvényesítését, hatalomtechnikai célok megvalósítását szolgálják.
Az állami szerepvállalás sajátos terepe a közszolgálati műsorszolgáltatás fenntartása. A Fidesz e területen is minden korábbinál tökéletesebben érvényesítette azt a politikai attitűdöt, ami a közszolgálati médiát kizárólag állami médiaként, a mindenkori kormánypártok politikai szócsöveként képesek értelmezni. A közszolgálatiság működése a demokratikus politikai kultúra fontos lenyomata: csak a valóban demokratikus politikai kultúra képes a gyakorlatilag állami tulajdonban lévő, közpénzből működő tartalomszolgáltatás politikai befolyásolástól mentes működését garantálni. Ezt jogi garanciák, szervezeti megoldások önmagukban nem biztosíthatják. A 2010-es médiatörvények ugyanakkor éppen e területen szüntette meg legnyilvánvalóbban még a függetlenség jogi garanciáit is.
A politikai párhuzamosság a rendszerváltást követő magyar média meghatározó, rendszerformáló jellegzetessége, ami a fenti tényezők szükségszerű következménye és egyúttal azok okozója is. A közéleti tartalommal foglalkozó magyar médiatermékek mindegyike beazonosítható politikai, ideológiai irányultsággal rendelkezik, és néhány szereplő gyakorlatilag pártújságként, párttelevízióként, pártrádióként viselkedik. Ez nemcsak a tényfeltáró újságírás mozgásterét és ezzel a valóság megismerésének lehetőségét szűkíti be jelentősen, hanem a társadalom egészében felerősíti a párbeszéd-képtelenséget. Természetesen ez a médiarendszer alkalmas a sokszínű, a különböző álláspontokat megjelenítő tartalomkínálat létrehozására, e sokszínűség azonban nem válik alapjává a közös ügyekről való közös gondolkodásnak, hanem csak egyre magasabbra emeli a politikai oldalak közötti falakat. Ugyanakkor alapvetően megfelel a közönség igényeinek, és megfelel az újságírói szerepfelfogásnak is.
A Fidesz-kormány 2010 és 2014 között a politikai párhuzamosság új minőségét hozta el. A politikai és a gazdasági érdekek végletes és átláthatatlan összefonódása, a médiarendszer egészében a tulajdonosi viszonyok gyors és mélyreható újratervezése, az oligarcha-médiabirodalmak kialakulása hosszú távon is elérhetetlenné teszi a nyilvánosság demokratikus, társadalmi párbeszédet előmozdító működését. A média ezzel véglegesen a politikai akarat megvalósításának eszközévé vált, kiválóan szolgálva a Fidesz hatalmi törekvéseit. 2014-re a médiarendszer a nagyszabású gazdaság- és társadalom-átalakítási kísérlet egyik legsikeresebb területévé vált.
A Mérték Médiaelemző Műhely 2011-ben kezdte meg a működését, bár tagjainak többsége évek óta közelről figyelte, adott esetben újságíróként, a médiahatóság szakértőjeként alakította a médiarendszerben zajló folyamatokat. A Mérték eddigi működését jelentős részben az Open Society Foundations finanszírozta. Eredetileg az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet projektjeként indult, 2013-ban önálló nonprofit szervezetként folytatódott. Szándéka szerint a Mérték civil és szakmai válasz a médiarendszer 2010 óta feltartóztathatatlanul zajló átalakításának. Olyan watchdog és think tank szervezet, amely jogi, újságírói, közgazdasági és szociológiai tudásra támaszkodva próbálja megérteni és a lehető legszélesebb nyilvánossággal megértetni a médiapolitikai folyamatokat és azok társadalmi kockázatait. Elemzéseiben azt vizsgálja, hogy az új médiatörvények hogyan érvényesülnek a hatósági gyakorlatban, és – egy sokkal szélesebb médiapolitikai eszköztárba illeszkedve – hogyan hatnak az újságírói magatartásokra, a médiatartalomra, a médiapiaci folyamatokra, vagy akár a közönség médiafogyasztási szokásaira.
A Mérték a médiapolitika és a médiaszabályozás következményeinek elemzéséhez megpróbálta feltárni az érintettek lehető legszélesebb körének helyzetét, és ehhez változatos elemzési módszereket használt. Eredményeit több mint 150 blogbejegyzésben, 20 különböző témájú elemzésben, 15 rendezvény keretében, öt infografikával és folyamatos sajtómegjelenésekben hozta nyilvánosságra. Ez a könyv elsősorban egy jól körülhatárolható – bár sajnos nem lezárt – időszak lenyomata, de ennél több is akar lenni. Szeretné bemutatni a médiaszabályozás, a médiapiac, az újságírás állapotának elemzéséhez és megértéséhez alkalmazott módszereket, amelyek meggyőződésünk szerint a konkrét médiapolitikai helyzettől függetlenül átfogó képet adnak a médiarendszer állapotáról.
A médiatörvények alkalmazását a Médiatanács határozatainak, valamint az azokhoz kapcsolódó bírósági gyakorlatnak a folyamatos elemzésével követtük nyomon. Míg a médiatartalom felügyeletével rendre arra a következtetésre jutottunk, hogy a Médiatanács a vonatkozó előírásokat kifejezetten visszafogottan alkalmazza, addig a frekvenciapályáztatási gyakorlat nagyon is beavatkozó, a korábbi médiapiaci viszonyokat teljesen felülíró volt. A tartalomszabályozás visszafogottsága sem jelentette ugyanakkor azt, hogy a bizonytalan törvényi előírásoknak kialakult volna valamiféle egységes értelmezési kerete. Másfelől az a következtetés is levonható, hogy a Médiatanács rossz bürokrata hozzáállással elaprózta az erőforrásait jelentéktelen ügyek vizsgálatára, miközben egyáltalán nem foglalkozott olyan jelenségek átfogó felderítésével, mint a kirekesztő, gyűlölködő közlések folyamatos térnyerése, vagy éppen a társadalmi célú közleményként megjelenő kormányzati propaganda minden korábbinál hangsúlyosabb jelenléte. A frekvenciapályáztatási gyakorlat pedig a legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a Fidesz számára lényeges kérdésekben a Médiatanács politikai kiszolgáló szerepbe került, a Fidesz médiapolitikai szándékainak önálló akarat nélküli végrehajtójává.
A médiatörvényeknek az újságírói és médiatulajdonosi, médiamenedzseri magatartásokra, illetve a közönség nyilvánosság-képére gyakorolt hatásait elsősorban a sajtószabadság-indexekben elemeztük. A 2012-ben és 2013-ban publikált indexek közötti szembetűnő változás a médiamenedzserek javuló helyzetértékelése, amit azonban az újságírók és a közönség értékelése nemhogy nem követett, de éppen ellenkező tendenciát mutatott. A médiapiacon talán valóban megindult valamiféle konszolidáció, abban az értelemben, hogy a vállalkozások megismerték és tudomásul vették az új helyzetet, az új hatóság működési módját, és igazodni kezdtek ahhoz. Az újságírók ugyanakkor közvetlenül érzik a napi tevékenységükben e médiapolitikai környezet közelebbi és távolabbi hatásait, a közönség egy része pedig – egyáltalán nem függetlenül a válaszadó politikai irányultságától – érzékeli a médiában sugallt kép és a valóság közötti különbségeket. Az újságírói magatartások változásai közül kiemelten foglalkoztunk az öncenzúra jelenségével. A jelenség nyilvánvalóan nem új, mégis mérhető az erősödése: 2012-höz képest 2013-ban kb. 10 százalékkal nőtt azoknak a válaszadóknak az aránya, akik azt nyilatkozták, hogy ferdítettek vagy hallgattak el már információkat a várható következmények elkerülése érdekében.
A médiapolitika médiatartalomra gyakorolt közvetlen hatásait először egy átfogó tartalomelemzés keretében vizsgáltuk, majd az országgyűlési és az európai parlamenti választási kampány – a könyv kéziratának lezárásakor még zajló – monitorozásával folytattuk. Azt tapasztaltuk, hogy a közéleti tájékoztatásban olyan mértékű és sebességű változások történtek 2008 és 2011 között, amelyeket nem magyarázhatnak a bulvárosodás vagy a közönség közélettől való elfordulásának általános folyamatai. A kereskedelmi és a közszolgálati médiaszolgáltatás más-más módon, de határozottan igazodott a médiapolitikai környezethez; előbbi – legalábbis a Fidesz-kormány első időszakában – a közéleti tájékoztatás teljes háttérbe szorításával, utóbbi pedig a propaganda-jellegű tájékoztatás mérhető erősödésével. Az online média egyértelműen ellenállóbb volt a médiapolitikai elvárásokkal szemben. A kampányfigyelés fontos tanulsága, hogy a hírek generálásában egyértelműen a Fidesz volt a meghatározó szereplő, amivel hatékonyan alakíthatta a magáról és az ellenzékről megjelenő képet.
A médiapolitika médiapiacra gyakorolt hatásait leglátványosabban az ún. „lágy cenzúra” kutatás keretében mutattuk be. A World Association of Newpapers and News Publishers koordinálásával készült elemzés mindazokat az – elsősorban informális – eszközöket vizsgálja, amelyek a piaci erőviszonyok, a tulajdonosi szerkezet és a médiapiaci erőforrásokhoz való hozzáférés manipulálásával alakítják a nyilvánosság egyes szereplőinek megszólalási lehetőségeit és végső soron a tartalomkínálatot. Az oligarcha-médiabirodalmak kialakulásától az állami hirdetések átláthatatlan és súlyosan egyoldalú elhelyezésén és a közszolgálati médiumok zavaros költségvetésén át a médiaszolgáltatási díjak és feltételek titokban tartásáig számos olyan eszközt és jelenséget azonosítottunk, amelyek – bár rövidtávon talán alig észrevehetők – hosszú távon hatékonyan alakítják a médiarendszer szerkezetét és a nyilvánosság működését. A „lágy cenzúra”-elemzésen kívül is rendszeresen elemeztük a médiapiaci folyamatokat, amelyeket összességében – minden ágazatban – a szűkülő bevételi lehetőségek és a nyílt politikai befolyásszerzés terelt egy balkáni, putyini, berlusconi-i médiapiaci modell irányába.
Elemzéseink tanulságainak levonásként összeállítottunk és nyilvánosan megvitattunk egy alternatív médiaszabályozási koncepciót, amely a magyar médiarendszer sajátosságait nem figyelmen kívül hagyva a társadalmi párbeszédet előmozdító nyilvánosságot kíván megvalósítani. A Független Médiaközponttal együttműködésben, az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az Ökotárs Alapítvány és partnerei támogatásával tíz hónapon keresztül egy-egy médiaszabályozási területhez kapcsolódó vitaanyagokat tettünk közzé, ezekhez kapcsolódóan rendezvényeket szerveztük, online vitafelületet indítottunk, és végül egy egységes szabályozási koncepciót állítottunk össze. A koncepció fontos eleme az állam szerepének újragondolása, a médiahatósági feladatok decentralizálása, a hatósági mérlegelési mozgástér minimalizálása, a szankcióalkalmazás helyett a nyilvánosságban zajló folyamatok és a mögöttük meghúzódó társadalmi problémák nyomon követése és napirenden tartása, a médiaoktatás szerepének erősítése, valamint egy újragondolt rendszerű önszabályozás előtérbe helyezése. A koncepció igyekszik jogállami megoldásokat felvázolni a kialakult torz médiapiac kockázatainak csökkentésére. A szabályozási koncepció a következő időszakban nyilvánvalóan legfeljebb elméleti hivatkozási pont maradhat.
Más civil szervezetekkel együttműködve bekapcsolódtunk a médiaszabályozás jövőjéről szóló európai párbeszédbe, és részletes véleményt írtunk a média szabadságáról és pluralizmusáról szóló Freiberga-jelentéshez.[6] A 2010-es médiatörvények módosítására vonatkozóan az Európa Tanács és a magyar Kormány közötti megállapodással kapcsolatos kritikánkat eljuttattuk az Európa Tanácsnak.[7] Közreműködtünk a magyar médiahelyzetről szóló, az Európai Parlament részére készült szakértői anyag összeállításában, valamint az internet szabadságáról készített nemzetközi jelentés magyar fejezetének megírásában. Anyagainkat használta a Freedom House, a norvég Helsinki Bizottság, szakmai konzultációkat folytattunk az EBESZ választási megfigyelőivel, rendszeresen jelen vagyunk a külföldi sajtóban.
A Mérték e kötetben összefoglalt elemzései összességükben meglehetősen borús képet festenek a médiarendszer és a nyilvánosság állapotáról és folyamatairól. Hosszútávon ható, nem vagy csak igen nehezen visszafordítható beavatkozásokkal a Fidesz médiapolitikája a sokszínű és párbeszédet ösztönző nyilvánosság helyett egy ideológiai alapjaiban és társadalomképében egyoldalú, egyúttal kizárólagosságra törekvő nyilvánosságot hozott létre, ami csak azért nem lehet tökéletes, mert a digitális világ és az Európai Unió nyitottsága nem teszi lehetővé e médiapolitika következetes végigvitelét.
Sokat tanultunk a Fidesz médiapolitikájából. A médiarendszer korábban ismeretlen gyenge pontjainak felfedezése és kihasználása, a sajtószabadság és a demokratikus nyilvánosság néhány elemének önigazolási célú megőrzése, a fenntartható, adott esetben a nemzetközi kritikákkal szemben is védhető irányított nyilvánosság kiépítése minden várakozásunkat fölülmúlta. Minden korábbi tapasztalatunknál jobban értjük, hogy a sajtószabadság nem kétértékű, és az állami cenzúra hiánya nyilvánvalóan nem azonos a sajtó szabadságával. A sajtószabadságot egészében nem lehet felszámolni, de valójában a nyilvánosságot manipulálni akaró médiapolitikának szüksége sincs erre. A médiarendszer, a médiapiac szerkezetének átalakításával, a médiapiaci erőforrások újraosztásával ugyanis hosszútávon biztosíthatja a legnagyobb közönségelérésű csatornák befolyásolását. Emellett a kisebb elérésű, ráadásul nagyobbrészt tudatos közönséget elérő – leginkább online – csatornák legyűrése fölösleges, sőt e szolgáltatások kiválóan felmutathatók a médiaszabadság bizonyítékaiként.
A Mérték elemzéseiből ugyanis tudjuk, hogy a közönség hírfogyasztásában továbbra is a legnagyobb televíziók híradói a legfontosabb források.[8] A hírfogyasztás tekintetében a Magyar Televízió jelentősége is nagyobb, mint ami az átlagos nézettségéből következne. Míg az országos televíziókat szinte kizárólagos hírforrásként használók aránya 2013-ban 57 százalék volt, és e híradók a csoporton kívül is minden fogyasztói csoportot elérnek, addig az interneten megjelent hírek a teljes közönség negyedét érték el, és 13 százalék volt azok aránya, akik számára az internet elsődleges hírforrás.
Ha a médiát a politikai haszonszerzés eszközének tekintjük, akkor a haszon-maximalizálás útja egyértelműen a nagy, politikai szempontból kevésbé tudatos közönséget elérő csatornák manipulálása. Ennek pedig rengeteg eszköze van. Fáradságos és kockázatos mód a tulajdonosi szerkezetük alapján független, piaci érdekeik védelmében viszont a mindenkori kormányokkal való jó viszony fenntartására törekvő vállalkozások folyamatos meggyőzése – kedvezményekkel (ld. a médiaszolgáltatási díj csökkentése) vagy éppen fenyegetéssel (ld. reklámadó) – a kormány iránti lojalitás hasznosságáról, de legalább arról, hogy e vállalkozások csatornái ne ártsák magukat túl mélyen a közélet ügyeibe. A Fidesz az országos kereskedelmi televíziók esetében ezt a módszert a ciklus elején hatékonyan alkalmazta, aminek eredményeként a kereskedelmi televíziók híradóiból eltűnt a közéleti tájékoztatás. A módszer kockázatát mutatja az RTL – leginkább a kisebb elérésű RTL2 – híradóinak változása, valódi közéleti tartalommal való feltöltődése, ami az elmúlt évek egyik legfontosabb, legbiztatóbb jelensége, és ami mögött minden bizonnyal valós fogyasztói igények is meghúzódnak.
Már a kormányzás elején, sőt a Sláger/Danubius-ügyben már a kormányzás megkezdése előtt jól látszott, hogy a Fidesz szeret biztosra menni, és hosszú távon tulajdonosi összefonódással biztosítja a nyilvánosságbeli pozícióit. A Metropol felvásárlása volt a kezdet, a TV2 piaci vevőinek a reklámadóval való zsarolása volt a csúcspont, ami aztán a TV2 zavaros felvásárlásában csengett le. Mindezt megkoronázta a Népszabadság és nyolc megyei napilap szintén nem átlátható tulajdonosváltása. Az Antenna Hungária visszaállamosításával végül úgy szerezte vissza a Fidesz a földfelszíni frekvenciák fölötti rendelkezés lehetőségét, hogy azok elosztogatásánál pályázati eljárásokkal sem kell bajlódnia. Semmi nem kötelezi az Antenna Hungáriát például arra sem, hogy a TV2 és az RTL Klub számára azonos hozzáférési feltételeket biztosítson. Minden készen áll, hogy a következő négy évben a Fidesz a maradék autonómiát is felszámolja a médiapiacon.
És a Fidesz ennél is tovább ment, ahol lehetett: a rádiós piac egyetlen szegmensét sem hagyta érintetlenül. Az országos rádiós monopólium stabilizálása és a helyi médiapiac ideológiai – vallási tematikájú és jobboldali politikai – rádiókkal való feltöltése mellett a Fidesz érdekkörébe került a hallgatottság mérése és a helyi rádiók reklámidejének értékesítése is, teljesen ellehetetlenítve az autonóm piaci működést. Miután a kormányzatnak meghatározott médiaügynökségekkel is szoros kapcsolata van, a reklámpiaci értéklánc egésze komoly politikai befolyás alatt áll.
A médiapiaci erőforrások átcsoportosításának hatékony eszköze az állami hirdetések politikai szempontú elhelyezése. Ez önmagában nem új jelenség, azonban a hirdetési gyakorlat arányaiban minden korábbinál egyoldalúbb. Ez más gazdaságpolitikai eszközökkel – ágazati különadókkal, önkényes engedélyezési eljárásokkal – kiegészülve a reklámpiac egészének torzulását okozza. Az adott csatorna kereskedelmi értékét sok esetben a piaci hirdetők döntéseiben is felülírják a politikai kötődések.
Hamar világossá vált, hogy a médiatörvények megalkotása nemhogy szükségtelen volt a Fidesz médiapolitikájának megvalósításához, de a Fidesz szempontjából még károsnak is bizonyult. A piac és a nyilvánosság befolyásolásának informális eszközeivel feltűnés – és nagyrészt ellenállás – nélkül vihette volna keresztül az akaratát, ehelyett a médiatörvények elfogadásával hangos tiltakozások viharában találta magát. Ez aztán lassan elült, és a végeredményt tekintve a politikai akarat megvalósításában még csak nem is okozott jelentős fennakadást. De a Fideszt végérvényesen kiírta a demokratikus európai pártok sorából, súlyos és tartós bizalmi válságot okozva a kormányzati működéssel szemben. Egyáltalán nem értek egyet a médiatörvények jelentőségét bagatellizáló véleményekkel, és nem csak azok politikai következményei miatt. A 2010-es médiatörvények ugyanis felülírtak mindent, amit addig a sajtószabadságról, a média szabályozásáról, az állam és a politika mozgásteréről gondoltunk. E törvényeknek sem a betűje, sem a szelleme nem alkalmas egy demokratikus nyilvánosság, egy nyílt és sokszínű társadalom felépítésére. Intézményei végletesen centralizáltak és monolitikusak, eljárásai kiszámíthatatlanok, elvárásai megfoghatatlanok.
A médiatörvények nélkül nem lenne Médiatanács, ami politikailag egyoldalú, kizárólag a Fidesz delegáltjaiból álló, döntéshozatali folyamataiban átláthatatlan, ugyanakkor meglehetősen nagy hatalmú testületként a médiaszabadság egyik legsúlyosabb akadálya. A médiatörvényekről zajló hangos vita 2010-ben sajnos részben félrevitte a fókuszt: miközben mindenki a milliós bírságokat és a szerkesztőségek vegzálását várta – ami azonban nyilvánvalóan komoly támadási felület lett volna a Fidesz médiapolitikáján, ezért egyáltalán nem volt reális forgatókönyv –, sokkal kisebb figyelmet kapott a Médiatanács frekvenciapályáztatási mozgástere, vagy éppen a közszolgálati intézményrendszer fölött gyakorolt hatalma. A Médiatanács a társadalmi, politikai sokszínűséget reprezentáló médiatestületek csúf paródiája: döntéseinek túlnyomó többségét a tagok teljes egyetértésével, a jegyzőkönyvek tanulsága szerint vita nélkül hozza, miközben a rendelkezésére álló erőforrásokból eddig semmilyen szakmailag vagy társadalmilag értékelhető produktumot nem állított elő. Annak ellenére, hogy hatáskörei és kormányzati pozíciója alapján a médiapolitika és általában a kommunikációpolitika meghatározó alakítójának kellene lennie, tevékenysége nagyrészt érdektelen, ahol pedig nem az – leginkább a rádiós piac átstrukturálásában –, ott káros.
A médiatörvények nélkül nem lenne Médiaszolgáltatási és Vagyonkezelő Alap (MTVA), és a közszolgálati műsorszolgáltatás nem jutott volna el az elmúlt években tapasztalható mélypontra. Nyilvánvaló, hogy a közszolgálati média, különösen a televíziók működése nagyon sokat nem tudott veszíteni a minőségéből, a hitelességéből és a közönségéből, de amit még lehetett, azt elveszítette. Szervilizmus, dilettantizmus, pazarlás, műsorpolitikai kudarcok – ennyi pénzből ilyen rossz teljesítményt nyújtani korábban senkinek nem sikerült. A közszolgálati médiaszolgáltatók látszatönállósága valójában csak kuszává és átláthatatlanná teszi a teljhatalmú MTVA működését, amelynek vezetőjét a Médiatanács elnöke – rajta keresztül pedig a Fidesz – tetszése szerint nevezheti ki és mozdíthatja el, és amelynek működése fölött semmilyen társadalmi kontroll nincs.
Médiatörvények nélkül nem lenne központosított hírszolgáltatás sem, ami a tájékoztatás sokszínűségét a médiarendszer egészében súlyosan veszélyezteti. A hírcentrum a közszolgálati intézményrendszer propagandagépezetté silányításának fontos eszköze volt, miközben az ingyenes hírszolgáltatással a hírügynökségi piacon ellehetetlenítette a versenyt, és a kereskedelmi médiában is igen hatékonyan előmozdította a kormányzati üzenetek közvetítését.
Médiatörvények nélkül nem csak perek végeláthatatlan sorában lehetne hozzáférni a médiarendszer működésére vonatkozó alapvető információkhoz, a médiaszolgáltatási díjak kiszámításának módjától és – az országos rádiók és televíziók esetében – a díjak csökkentésének mértékétől a rádiós frekvenciák közszolgálati célokra való felhasználásának indokain és a közszolgálati médiaszolgáltató műsorgyártási szerződésein át a közszolgálati média támogatására fordított közpénzek elosztásának elveiig. A Médiatanács és az MTVA működésének zártsága éppen a transzparencia hiányának legfőbb okozója. Ezeknek az intézményeknek a működésébe sem kívülről, sem belülről nem lát bele senki, aki korlátozhatná a Fideszt politikai akarata végrehajtásában.
Médiatörvények nélkül a nyomtatott és az online sajtó továbbra sem állna médiahatósági ellenőrzés alatt, illetve a társszabályozási rendszer elfogadásával nem kényszerült volna arra, hogy a bírságok fenyegetésének megkerülése érdekében nyilvánosan legitimálja a működését legalábbis bizonytalan keretek közé szorító médiajogi előírásokat. A médiatartalom szabályozása, az újságokkal és a hírportálokkal szemben kilátásba helyezett soktízmilliós bírságok valódi célja és eredménye az újságírók, a szerkesztők és leginkább a médiatulajdonosok folyamatos bizonytalanságban tartása. A Fidesz tisztában volt azzal, hogy a médiatörvény, majd az új Polgári törvénykönyv több szakasza, a hamisított bajai választási videó[9] miatt napok alatt elfogadott büntetőjogi szigorítás, vagy éppen az információszabadság elleni támadás az újságírás és a médiapiac magyarországi állapotában beváltatlan fenyegetésként is eléri a kívánt hatást. Ahol minden harmadik újságíró vallja magáról, hogy hallgatott vagy ferdített már el információt a negatív következmény elkerülése érdekében[10], ahol ezek az újságírók a munkájuk elvesztésével teljes egzisztenciális bizonytalanságba kerülnek, ahol nyilvános szakmai fórumokon mondják el az iparági szereplők, hogy a kereskedelmi hirdetők hűségesen követik az állami hirdetéseket, folyamatos gazdasági kockázatnak kitéve a nem (eléggé) baráti médiumokat[11], ott a korlátozó szabályozás tényleges szankcióalkalmazás nélkül is megteszi a hatását.
Mindezek alapján a Fidesz médiapolitikájának egyik fő pillére a médiapiaci pozíciók stabilizálása és a nagy tömegeket elérő csatornák bekebelezése. A médiapiaci folyamatok alapján a Fidesz számára a média egyszerre jelent kiiktatandó hatalmi kontrollt és eszközt a hatalom megtartásához. Céljai megvalósításában komoly sikereket ért el.
E médiapolitika másik fő pillére a médiarendszer szereplőinek folyamatos bizonytalanságban tartása. Egy olyan közegben, ahol az újságírói és a médiatulajdonosi szocializáció szerves része a túlzott óvatosság, az öncenzúrára való fogékonyság, a bizonytalan tartalmú előírások, az átláthatatlan, de teljhatalmú intézmények, vagy éppen a médiapiaci erőforrások manipulálása egyértelműen a hangoskodók elcsendesítését, a fennálló erőviszonyok megalkuvó tudomásulvételét biztosítják.
Az ezek eredményeként létrejött irányított nyilvánosság következményei legnyilvánvalóbban a 2014-es választási kampányban váltak láthatóvá. A választási eljárás szabályozásával a kampányt sikerült azokra a médiafelületekre szorítani, ahol a Fidesz hegemóniája tökéletesen megvalósult (kültéri hirdetések), vagy esetleg azokra, amelyek csak korlátozottan alkalmasak a választók elérésére (print és online média). Az esélyegyenlőség látszatát is kerüli az a szabályozási megoldás, amely a sajtótermékek esetében a politikai hirdetések árának előzetes publikálását írja elő – nagyon helyesen –, de eközben ugyanezt nem várja el a Simicska-birodalom részeként működő kültéri plakátokkal kapcsolatban. A mindennek eredményeként lényegében elmaradt kampány legfontosabb üzenete az lett, hogy a választásnak nincs tétje, a Fidesznek nincs valódi alternatívája; hacsak az ember nem megszállott rajongója valamelyik pártnak, nem is érdemes foglalkozni az egésszel. Ez az üzenet is hozzájárult az újabb kétharmadhoz.
Egy kötetbe rendezve az elmúlt évek médiapolitikai lépéseit egészen világos szándékok válnak láthatóvá, amelyek végső soron a lehető legkevésbé sokszínű, a lehető legkevésbé plurális médiarendszer és médiakínálat kialakítására törekszenek. Ez a médiapolitika tökéletesen illeszkedik a társadalmi sokszínűség felszámolására törekvő más lépések közé. A Fidesz az oktatás és a kultúra szerkezetét és igazgatását is kifejezetten homogenizáló, a sokszínűséget felszámoló szándékkal alakította át, a teljesen centralizált közoktatási-igazgatástól a tankönyvpiac felszámolásán át az egyetemi autonómia kiüresítéséig, illetve a kulturális intézmények kivéreztetésétől azok vezetőinek kinevezési gyakorlatáig. Ebbe a sorba illeszkedik a nem Fidesz-közeli civil szervezetek elleni támadás-sorozat, illetve a civil társadalommal kapcsolatos szervezési és finanszírozási keretek teljes átalakítása. Mindez együtt egy végiggondolt, következetes, de következetesen antidemokratikus társadalomkép megvalósítását szolgálja.
A Mérték Médiaelemző Műhely csapata
Szubjektív végszóval szeretném zárni a kötet bevezetőjét. Szintén a Gondolat Kiadónál jelent meg 2010-ben a Médiapolitikai szöveggyűjtemény című kötet, amelynek előszavában a médiapolitikának a következő meghatározást adtam: „Olyan alkalmazott médiatudományi diszciplínaként írható le, amely a médiatudomány más területein – illetve más társadalomtudományokban – elért eredményeket összegzi annak érdekében, hogy támpontokat adjon a médiarendszer szerkezetét és működését alakító célkitűzések és eszközök meghatározásához, illetve érvényesítéséhez.” A Mérték éppen ezt az elképzelést valósította meg: sokféle tudás felhasználásával tárjuk fel a médiarendszer működését, hogy megalapozottan kritizálhassuk az aktuális médiapolitikai gyakorlatot, és végső soron alternatívákat mutatathassunk fel. Így vált a Mérték a résztvevők számára óriási szakmai kalanddá és egyúttal a szűk akadémiai körből kilépő társadalmi szerepvállalássá. Köszönet érte a támogatóknak, az üzeneteinket meghalló újságíróknak, és mindenekelőtt a Mérték tagjainak: Lehóczki Zsófiának, Mong Attilának, Nagy Krisztinának, Navratil Szonjának, Urbán Ágnesnek, és Uszkiewicz Eriknek!
Polyák Gábor
A szerző az Átlátszó felügyelőbizottságának tagja. A Gondolat Kiadó gondozásában megjelent könyv elektronikus formában ingyenesen letölthető, nyomtatott könyvként megrendelhető a kiadónál.
[1] Hallin, Daniel C. – Mancini, Paolo: Médiarendszerek, Gondolat, 2008.
[2] Hírfogyasztás, pluralizmus, demokratikus részvétel. A sokszínű tájékozódás esélyei 2013, http://mertek.eu/jelentesek/hirfogyasztas-pluralizmus-demokratikus-reszvetel-a-sokszinu-tajekozodas-eselyei-2013
[3] Állami reklámköltés 2008-2012, http://mertek.eu/jelentesek/allami-reklamkoltes-2008-2012
[4] Közéleti tartalom az új médiatörvény előtt és után, http://mertek.eu/jelentesek/kozeleti-tartalom-az-uj-mediatorveny-elott-es-utan
[5] Sajtószabadság-index 2013, http://mertek.eu/jelentesek/sajtoszabadsag-index-2013
[6] A magyar civil szervezetek közös véleményét lásd: http://ec.europa.eu/information_society/newsroom/cf/dae/document.cfm?doc_id=2711
[7] Civil szerevezetek levele Thorbjørn Jaglandnak, az Európa Tanács főtitkárának, http://mertek.eu/article/civil-szerevezetek-levele-thorbjorn-jaglandnak-az-europa-tanacs-fotikaranak
[8] Hírfogyasztás, pluralizmus, demokratikus részvétel. A sokszínű tájékozódás esélyei 2013, http://mertek.eu/jelentesek/hirfogyasztas-pluralizmus-demokratikus-reszvetel-a-sokszinu-tajekozodas-eselyei-2013
[9] Ld. Polyák Gábor: Három csapás a videóbűnözőkre, http://mertek.hvg.hu/2013/10/29/harom-csapas-a-videobunozokre/
[10] Sajtószabadság-index 2013, http://mertek.eu/jelentesek/sajtoszabadsag-index-2013
[11] Újragondolt nyilvánosság – egy jövőbeni médiaszabályozás keretei konferencia, 2014. február 27. Kerekasztal-beszélgetés „A szabályozási változások az elmúlt években hogyan érintették az egyes ágazatokat? Milyen változásokra lehet számítani a következő években és mire lenne szükség?” címmel. https://www.youtube.com/watch?v=VvihvhZ6hQs&feature=youtu.be
Független ember vagy?
Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt!
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001
Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002
IBAN (USD): HU36120112650142518900500009
SWIFT: UBRTHUHB
Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Havi 5400 Ft Havi 3600 Ft Havi 1800 Ft Egyszeri PayPal támogatás
Ha van bankkártyád, akkor pár kattintással gyorsan tudsz rendszeres vagy egyszeri támogatást beállítani nekünk az adjukossze.hu oldalán.
Postai befizetéssel is tudsz minket támogatni, amihez „sárga csekket” küldünk. Add meg a postacímedet, és már repül is a csekk.
Néző, Szurkoló, B-közép és VIP-páholy kategóriás Átlátszó-előfizetések között válogathatsz a Patreonon.
Bárhol is dolgozol a világban, ha a munkáltatód lehetőséget ad arra, hogy adott összeget felajánlj egy nonprofit szervezetnek, akkor ne feledd, a Benevity-n keresztül az Átlátszónet Alapítvány is ajánlható.
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
Titkos eljárásban, a nyilvánosság teljes kizárásával folyik a Lázár János által „kastély-örökbefogadásnak” nevezett kastély-privatizációs pályázat.
Egy interneten többnyire ingyenesen elérhető tartalomból összeállított tanulmány oldalanként 100 ezer forintba, egy 18 diából álló előadás pedig 4,4 millióba került.
Két éve és idén is megkérdeztük a BGA-tól, hogy mennyi pénzt adott a CÖF-nek. 2022-ben mást mondtak, mint most. Mi lehet vajon a valóság?
A Transparency International kiperelte a Hunguest Hotels Zrt. közel 18 milliárd forintos állami támogatásának iratanyagát, vannak benne gyöngyszemek.
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!