„Fragmentált piac segíti a fegyverek elterjedését” – Aymeric Elluin, Amnesty International

A világ békéjének és biztonságának fenntartásáért felelős ENSZ BT állandó tagjai a legnagyobb fegyver exportőrök közül kerülnek ki. Ez egyrészt praktikus, hiszen feltehetően mindenkinél jobban ismerik a piac helyzetét és perspektíváit, másrészt, legalábbis a nyugati országok esetében felmerül a kérdés: milyen demokratikus eszközök állnak rendelkezésre a fegyverkereskedelmet szabályozó állami monopólium felügyeletére? Az Amnesty International francia szekciójának „Fegyverek és büntetlenség” nevű kampányának felelősével, Aymeric Elluinnel beszélgettünk.

*****

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Augusztus 20-án megjelent közleményük az Egyiptomnak szánt fegyverszállítmányok felfüggesztésére szólít fel. Szerepel benne egy hosszú lista a közelmúltban átadott hadi eszközökről, amelyekhez hasonlókat használtak pl. az augusztus 14-i vérontás során az egyiptomi „rendfenntartók”. Az exportőrök között találjuk az USA-t, Kínát, Törökországot, illetve több európai országot: Szerbia, Csehország, sőt Svájc mellett az EU legnagyobb államait. Először is, biztosak lehetünk-e abban, hogy ezek a felszerelések valóban az egyiptomi állam erőszakszervezeteihez kerültek?

Franciaország esetében tudjuk, hogy volt export, de az államilag szolgáltatott adatokból az nem derül ki, hogy Egyiptomban ki volt a végső címzett: a hadsereg, a rendőrség vagy valaki más. Vannak viszont olyan információink, melyek szerint páncélozott járművek a hadseregnél kötöttek ki; a netre is kerültek fel fényképek, videók, ahol ezeket akcióban látjuk. Egy francia gyártású, könnyű páncélozott Sherpa pl. egy felvételen lezuhan egy hídról; a sofőr a tüntetőktől próbált távolodni, de tolatás közben átszakította a korlátot, a jármű lezuhant és tudjuk, hogy a négy utas meghalt.

Az adatok egyik forrásaként az EU 2011-es export-engedélyeit említik, ezekből fény derül a teljes legális hadiipari exportra? Mennyire transzparensek az egyes államok a téren?

Sajnos a helyzet nem túl jó, az országok nagy része ugyan készít évente egy beszámolót a fegyvereladásokról, de mindenki saját metódussal jár el; az adatok jellege nem egyezik, ami nehezíti egy átfogó vízió kialakítását. Egy másik probléma az, hogy egyesek, így Franciaország esetében ez a parlamentnek bemutatásra kerülő jelentés nem elég részletes, pl. csak a katonai felszereléseket tartalmazza, a rendfenntartásra használtakat nem. Nem lehet pontosan tudni, milyen típusú fegyverek, mekkora mennyiségben kerültek eladásra, ki a végső felhasználó és milyen céllal; csupán a kiadott engedélyek számát és összértékét ismerjük. Az sem szerepel, milyen közvetítőkön keresztül jött létre a tranzakció, és hiányoznak a rendelés, kiszállítás dátumai is. Messze vagyunk tehát az igazi transzparenciától, ami lehetővé tenné a demokratikus kontrollt a média, a képviselők és a civil szervezetek bevonásával. Az egyes államok joga engedélyezni a fegyverexportot, de elfogadhatatlan, hogy ezt a közvélemény kihagyásával és intézményes ellensúlyok nélkül tegyék. Nem adhatnak el bárkinek bármit, nem cselekedhetnek minden kontroll nélkül.

Az uniós országok legális hadianyag exportja minden esetben állami felügyelettel történik?

Igen, Európában a legtöbb esetben az állam felügyeli a fegyverexportot, ami Franciaországban pl. úgy működik, hogy minden gyártó köteles exportengedélyt kérni az állami hatóságtól. Ez az alapelv érvényesül az idén áprilisban elfogadott nemzetközi fegyverkereskedelmi szerződésben is, amely leszögezi az állami felelősség elvét: csak az államok engedélyezhetik vagy tilthatják az egyes fegyvertranszfereket.

Aymeric Elluin, Amnesty International

Egy brit parlamenti bizottság júliusban nyilvánosságra hozott jelentése szerint Nagy Britannia olyan ipari alapanyagot adott el Szíriának, ami akár vegyi fegyverek gyártására is szolgálhatott, bár készülhetett belőle fogkrém is. A bizottság összesen 12 milliárd font értékű fegyverszállítmányt talált gyanúsnak, ezek 27 olyan országba kerültek, ahol a brit külügyminisztérium szerint az emberi jogok védelme, a civil lakosság biztonsága nem szavatolható. Fogkrém vagy vegyi gáz – tényleg a véletlenre bízzák ezeket a transzfereket?

Először is, az Egyesült Királyság a fegyverexport terén az egyik legtranszparensebb európai ország, mintegy 3 havonta megjelennek egy kormányzati weboldalon a folyamatban lévő tranzakciók. Abból a szempontból is kivételnek számít, hogy itt létezik egy parlamenti bizottság, amely felügyelheti a kormány által engedélyezett fegyvereladást. Ez a kb. tíz tagból álló testület a kormány által kötelező jelleggel szolgáltatott adatok alapján feltehet kérdéseket, megkérdőjelezheti a hozott döntéseket, parlamenti vitát kezdeményezhet. Nálunk egészen más a helyzet, képviselőink ugyan vannak, de semmiféle felügyeleti eszközzel nem élnek a francia fegyverexport terén. Amikor a kormány megcsinálja az éves jelentését, ezt a képviselők nem vitatják meg, nem kérdőjelezik meg az egyes döntéseket, nem kritizálják őket, nem írnak ellenvéleményt. Kijelenthetjük, hogy a britekkel ellentétben nálunk komoly gondok vannak a fegyverexport demokratikus kontrolljával, persze ez a terület a végrehajtó hatalom kompetenciája, de egyetlen kormány sem működhet ellensúlyok nélkül, és a képviselőknek, ahogy az egész világon, úgy nálunk is ellenőrizniük kellene a kormány tevékenységét. Elfogadhatatlan, hogy francia vagy más európai fegyverek tegyék lehetővé, hogy vérfürdőket rendezzenek a világban, mint ahogy Egyiptomban is történt. A képviselők, a civil szervezetek és maguk az állampolgárok is ki kell, hogy vegyék a részüket ebből a vitából, hogy befolyásolják a kormány választásait.

Miért nem így járnak el a francia képviselők, nem tehetik meg vagy nem akarják?

Joguk lenne rá, egyes képviselők, szenátorok tesznek fel néha írásos kérdéseket e tárgyban, a felelős miniszterek pedig írásban válaszolnak. Szóbeli kérdéseket azonban szinte sosem intéznek, kivételesen ritka a védelmi minisztert bizottsági meghallgatása, ahol kérdőre lehetne vonni pl. az Egyiptomba irányuló exportengedélyek miatt. Egyelőre a francia politikai kultúrának nem része, hogy megkérdőjelezzék a kormány fegyvereladási stratégiáját. A fegyverexport mint a külpolitika része a kormány és a köztársasági elnök kizárólagos felségterülete. Franciaország gyakran reklámozza pl. a Rafale repülőket, amiket egyébként nem tudunk eladni, de a képviselők soha nem teszik fel a kérdést, miért kell bizonyos országokba minden áron vadászbombázókat értékesíteni. A hadiipar az ország technológiai kirakata, azaz jobban jár, aki reklámozza, mint aki kritizálja. És ha az adott képviselő választókörzetében egy érintett vállalat is akad, még inkább hajlik rá, hogy a munkahelyekért aggódjon, és ne azért, kinek is exportáljuk a fegyvereket. Persze a katonai-fegyvergyártó lobbi is nagyon erős, ahogy mindenütt, de nálunk nincs is politikai hagyománya, hogy megkérdőjelezzük ezt a stratégiát, ellentétben, ismétlem Angliával, ahol valódi vita van. Talán még nem elég érett a demokráciánk.

A briteknél a parlamenti bizottság még a döntések végrehajtása előtt is hangot adhat ellenvéleményének?

Nem, csupán utólag. Egyetlen olyan uniós ország van, ahol a parlamenti képviselet részt vesz a fegyvereladással kapcsolatos döntések kialakításában, ez Svédország – egy kétség kívül különleges demokrácia.

Mi a helyzet az ENSZ BT harmadik nyugati tagjával, az USA-val?

Az amerikai kongresszus egy bizonyos értékhatár felett beleszólási joggal rendelkezik, és az USA szintén viszonylag transzparensnek mondható e téren, évente készül egy jelentés, amely eléggé teljes képet ad az előző évben értékesített fegyverekről. Bizottságok is foglalkoznak a témával, és a képviselők nem fáznak kérdőre vonni a védelmi vagy külügyi tárca felelőseit. Az USA világelső a katonai felszerelés gyártása és exportálása terén, a hadiipar mindig is a külpolitikájuk központi eleme volt, és a kongresszus tagjainak nagy gyakorlata van abban, hogy e két témát együtt kezeljék. A nagyhatalmú katonai lobbi működése mellett a képviselők komolyan veszik az ellenőrző feladatukat, francia társaikkal ellentétben.

A tunéziai forradalom kezdetén a francia védelmi miniszter asszony nagy botrányt okozott, amikor büszkén kijelentette a parlamentben, hogy Franciaország képzéseken adja át tapasztalatait a tunéziai rend őreinek.

Így van, helyette is szégyellem magam.

Az efféle tapasztalatcserék tartalma mennyire nyilvános? 

Az ilyen kooperációs megállapodások egy részére van a parlamentnek felügyeleti joga. De a képviselők nem kérdőjelezik meg, valóban indokolt-e és miért, milyen feltételekkel a francia szakértelem átadása, pl. a rendfenntartás vagy a tömegek kezelése terén. A kontroll tehát elég gyenge, és a kormánynak e téren nincs is publikus kommunikációja, az ilyen jellegű tapasztalatcsere nem szerepel a hivatalos beszámolókban. Nekünk is nagyobb erőfeszítéseket kellene tennünk a nyomásgyakorlás érdekében, hogy a rendőrséggel, katonasággal kötött hasonló együttműködési szerződések pontos tartalmát megismerhessük. Milyen képzésekről van szó, kötődnek-e valamilyen árutranszferhez, tartalmaznak-e az emberi jogokkal kapcsolatos fejezeteket stb.

Egyik kollégája, Brian Wood még egy 2006-os újságcikkben megállapítja, hogy a globalizált világpiac, a kereskedelmi logisztika és gyakorlat, illetve az offshore hálózatok fejlődése, a konkurencia intenzívebbé válása, egyszóval a nemzetközi gazdasági rendszer modernizációja óriási civil áldozatokat eredményez a földkerekség sokasodó konfliktusaiban. Hét évvel később változott valamiben ez a tendencia?

A helyzet nagyjából hasonló, a világpiac végletesen fragmentált. Ma számos ország gyárt katonai felszerelést, a költségcsökkentés érdekében a leggyakrabban alvállalkozók bevonásával: tulajdonképpen nincs olyan katonai felszerelés, amely teljes egészében egyetlen államból származna; gyakran, akárcsak egy televízió vagy egy kamera esetében, a különféle alkatrészek tucatnyi országból érkeznek. Ez a fragmentált piac segíti a fegyverek elterjedését az egész világon, és eddig nem is volt olyan nemzetközi egyezmény, amely egységes keretben szabályozta volna a kereskedelmet. Ha pl. az eladásokban segédkező közvetítőket nézzük, eddig csak alig 40 országban szabályozták a tevékenységüket. Azaz bátran kihasználhatják a különböző országok jogrendszerei közti hézagokat az illegális tranzakciók fedezetére. Az áprilisban elfogadott szerződés ratifikálása nyomán változások jöhetnek a közvetítők és a szállítást végző vállalatok, az offshore területeken bejegyzett légitársaságok, tengeri szállítmányozók ellenőrzése terén is. Remélhetőleg több nehézségbe fog ütközni az a fegyverkereskedő, aki valahol vesz egy repülőt, bejegyezteti egy másik országban, bonyolult áttételeken keresztül követhetetlenné teszi, ki is a valódi tulajdonosa. De egyelőre semmi sem változott, továbbra is nagyon komplex világban élünk.

Korábban Líbiával, majd Szíriával kapcsolatban merült fel a kérdés, kell-e segíteni fegyverszállítmányokkal a lázadó ellenzéki csoportokat. Mi ebben a vitában az önök álláspontja?

Először is ellenzünk bármiféle fegyverszállítást Bassár el-Aszad részére, másodszor ugyan nem foglaltunk állást a szíriai ellenzékkel kapcsolatban, de általános elvünk a nemzetközi jog alapján az, hogy az államok nem juttathatnak fegyvert olyan ellenzéki csoportoknak, amelyekről tudható, hogy háborús bűnöket követnek el. Szíria esetében a konfliktus kezdete óta dokumentáltuk nem csupán a rezsim, hanem az ellenzéki erők által elkövetett atrocitásokat is. Ez utóbbiak ugyan arányaikban alulmúlják az Aszad számlájára írhatókat, de több súlyos háborús bűnnek minősül. A lázadók közül egyesek gyilkosságokat követtek el, tudunk kínzásról, túszejtésről, eltűnésekről. Egy másik aspektus, hogy nem biztosított a fegyverek őrzése; és az összes transzfer végső soron az egész régió fegyvertartalékait duzzasztja, azaz idővel mindenképp ellenőrizhetetlen. A pozíciónk tehát világos, ha fennáll a kockázat, a fegyvereladás nem engedélyezhető.

Ahogy ön is utalt rá, Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök is sokhelyütt próbálkozott a Rafale bombázók eladásával, többek között Kadhafinál, aki végül nemet mondott. Hasonlóképp, James Cameron sem titkolta erőfeszítéseit, hogy növelje a brit fegyverexportot többek között India, az Öböl országok vagy épp Szaúd-Arábia felé. Ha az európai nagyhatalmak vezetői az egyik nap a hadiipari marketing nagyköveteiként operálnak, milyen legitimációjuk marad másnap, ha az emberi jogok védelmére szólítanak fel, vagy épp meghirdetik, hogy az érintett rezsimek egyike megérett a büntető expedícióra?

Az exportőr államok képmutatása nem sokat változott az utóbbi évek tapasztalatai ellenére. Az arab tavasz idején más szervezetekkel együtt felhívtuk a figyelmet, hogy hosszú éveken át adtuk el azokat a fegyvereket ezekbe az országokba, amelyek segítségével aztán megpróbálták vérbe fojtani a lakossági mozgalmakat. A nemzetközi béke és a civil lakosság védelmére felhatalmazott ENSZ BT semmit sem tesz az ilyen helyzetek megelőzése érdekében. És ugyan a már említett szerződéssel kapcsolatban az egyes államok elvben jelezték is, hogy támogatják a fegyverkereskedelem feletti nagyobb nemzetközi kontrollt, a valóságban, a terepen nem változik egyelőre semmi. Már két éve javasoltuk az egyiptomi fegyverszállítmányok felfüggesztését, amit Franciaország meg is tett 2011-ben, majd az export újraindult, tavaly év végén pedig a Renault Truck Defense nevű, a Volvo tulajdonában lévő francia cég bejelentette, hogy az egyiptomi fegyveres testületek első számú partnere lesz. Eközben az ország nagy erőfeszítéseket tett a nemzetközi egyezmény tető alá hozásában. Azaz úgy tűnik, ma is él a képmutatás, és a deklarált jóakaratot felülírja a gazdasági nyereségvágy. Másrészről, a brit parlament csütörtöki döntése, és a katonai intervencióban való részvétel elutasítása, ahogy a médiában folyó vita is azt mutatja, változik a hozzáállás ezekhez a kérdésekhez. Talán nő a tudatosság, de gyakorlati változásoknak kell bekövetkezniük. Abnormális pl. hogy Anglia Szíriába exportál hadianyagnak minősíthető felszereléseket. Az is tény, hogy a közvélemény ma sokkal érzékenyebb ezekre a témákra, komolyabb vita folyik, mint a kilencvenes években. A médiában gyakrabban kerül elő a katonai intervenciók, a fegyverexport legitimitásának kérdése, tehát a lakosság jobban informált. Ha felmerül egy konkrét katonai beavatkozás lehetősége, fokozottan kell számolni a választók véleményével, és ha esetleg a nyugati katonák élete is veszélyben forog, még inkább. De itt is rengeteg még a tennivaló.

Idén április 2-án, hétévnyi tárgyalás után fogadta el az ENSZ közgyűlése a már többször említett nemzetközi fegyverkereskedelmi szerződést, amely az 50. ratifikáció után lép majd érvénybe, ami eltarthat még néhány évig. Ha ez már korábban megtörténik, az megakadályozta volna pl. az említett egyiptomi fegyvertranszferek létrejöttét?

Ha a szerződés már érvényben van az egyiptomi forradalom vagy a szíriai felkelés előtt, úgy vélem, megakadályozhatta volna az oda irányuló tranzakciók egy részét. Vegyünk egy példát: ha egy ország Cipruson keresztül szállítana fegyvert Szíriának, a szigetország az egyezmény életbe lépése esetén nem hagyhatná jóvá, hogy az adott hajó a kikötőit használja vagy áthaladjon felségvizein. A szerződés bonyolultabbá teszi majd a hasonló döntéseket, komplexebbé az egész folyamatot, mert az egyes országokban ki kell építeni a nemzetállami ellenőrzést a fegyvertranszferek felett. Egy ilyen exportfelügyeleti rendszer nagy adminisztrációs terhekkel jár, reményeink szerint csökkenti a felelőtlen akciókat, mert egyértelműbb lesz az egyes államok felelőssége. Végezetül pedig ugyanazokat a szabályokat teszi kötelezővé mindenki számára. Míg ma csupán 30 országban létezik komplex állami kontroll, a világ nagy részében egy miniszter vagy tisztviselő kezeli ezeket az ügyeket, ő állítja ki a szükséges engedélyeket, nincs együttműködés a különféle hatóságok között.

Ez lenne egy ideális eset, de egyelőre 26 ország nem is szavazta meg a szöveget, és az is kérdés, hogy a pl. az USA-ban a kongresszus hozzájárul-e a ratifikálásához…

Valóban kis esély van rá, hogy a kongresszus most rögtön megszavazza a ratifikációt, de abban reménykedünk, hogy az USA legalább aláírja a szerződést. John Kerry mellett más illusztris közszereplők is kiálltak a szerződés mellett, amely szerintük nem korlátozza az amerikai polgárok fegyvertartási jogát és az ország export tevékenységét. Ha aláírják, tiszteletben kell tartaniuk legalább a szöveg szellemét, és mivel már van exportfelügyeleti rendszerük, azt gondoljuk, már ez is jelentős előrelépés lesz. De felkészültünk más civil szervezetekkel együtt arra, hogy újabb, akár több éves nyomásgyakorlásra lesz szükség, míg az USA aláírja, majd ratifikálja a szerződést.

Mintegy 10 éve kezdődött a különféle civil szervezetek küzdelme e szerződésért, de közülük többen is megfogalmaztak kritikákat a végeredménnyel kapcsolatban. Melyek a megszületett kompromisszum gyenge pontjai?

A végeredmény valóban nem tökéletes, túl szép lenne, ha az államok csak copy-paste-elnék a javaslatainkat. De szeretném hangsúlyozni, hogy életbe lépése után valóban életeket menthet majd. Az egyik ilyen vitatott aspektus a muníciók kérdése, a rájuk vonatkozó előírások nem lesznek olyan szigorúak, mint a fegyvereket illetőek, sokáig az is félő volt, hogy a muníciók be sem kerülnek a szövegbe.

Ez volt az egyik kulcskérdés az USA számára…

Igen, a világ piacvezető muníciógyártójaként kiemelkedően fontos számára ez a kérdés, muníció nélkül nem lehet háborúzni és ez a nemzetközi fegyvertranszferek egyik legfontosabb tétele is – az évente minimum 70 milliárd dollárra becsült tranzakciókból 16 milliárdot csak a muníciók tesznek ki. Tankot ritkábban vesz az ember, de töltényből folyamatos utánpótlás kell. Az USA azt állította, lehetetlen, hogy a muníciók mozgását felügyelje, holott már most is megteszi az import-export esetében.

Egy másik francia szervezet, az Observatoire des armements képviseletében Patrice Bouveret úgy fogalmazott, hogy a szöveg túlságosan nagy értelmezési szabadságot hagy az államok számára. Úgy véli, hogy az ellenőrizetlen szállítmányok korlátozásával a nagy fegyverexportőrök szorítják vissza a déli és ázsiai, illetve kelet-európai államok konkurenciáját, de ettől a konvencionális fegyverek nemzetközi transzfere, amely a SIPRI adatai szerint az elmúlt évtizedben 17%-kal nőtt, nem fog apadni. Felmerül a kérdés, nem lenne hatékonyabb a legális fegyverkereskedelem, illetve a termelés csökkentésének érdekében lobbizni?

Mi más álláspontunk vagyunk, mint Patrice. Először is, nem az volt a célunk, hogy a szerződéssel csökkentsük az eladott fegyverek mennyiségét, vagy hogy akadályozzuk a fegyvertranszfereket. Az volt a célunk, hogy megakadályozzuk a fegyverek eljutását azokra a területekre, ahol fennáll az emberiesség elleni büntettek, a háborús bűnök kockázata. Egyébként nem gondolom, hogy pl. a kelet-európai konkurencia fejfájást okozna Franciaországnak vagy az amerikaiaknak, mert más piacokon érintettek. A nyugati országok a magas technológiájú, komplex, szofisztikált szegmensben érdekeltek, ahol a kelet-európai országok kevéssé versenyképesek egyelőre. A szerződés esetleg segíthet viszont abban, hogy a nyugati országok közötti tisztességtelen konkurencia csökkenjen. Ez a szerződés csak egy részproblémára nyújthat megoldást, nem fogja megoldani a nemzetközi biztonsági problémákat. A konfliktusok, szituációk jóval komplexebbek ennél, ha pl. India és Pakisztán példáját vesszük, az oda áramló hagyományos fegyvereken túl van egy sereg tényező, Kasmírtól kezdve, Kína érdekein át, az atomfegyverek jelenlétéig. Ami igazán nagy előrelépést hozhatna, az lenne, ha a ratifikációkkal egy időben megindulna az ENSZ BT reformja; ahogy már tavaly is több ízben hangsúlyoztuk, a világ háborús konfliktusai és a béke alakulását illetően ez egy kulcskérdés. Visszatérve az eredeti dilemmára, mi nem akarjuk megmondani, mennyi fegyvert kell termelni, ma a fegyverkereskedelem legális, amit az indokol, hogy az egyes államoknak joguk van megvédeni magukat, és ez rendben van. De nem bármi áron. A kereskedelem szabadságán kívül más aspektusokat is figyelembe kell venni, és ilyen az emberi jogok védelme. Nem lehet fegyvert eladni Szíriának vagy Szudánnak, ha pontosan tudjuk, hogy ezekben az országokban emberiesség elleni bűntények folynak. Mi egy dealt ajánlunk: a fegyverexportőr országoknak egyensúlyt kell találniuk a saját gazdasági, geopolitikai érdekeik és a vevőnél érvényesülő emberi jogok szükséges tisztelete között.

Ezek szerint az Amnesty International kész kompromisszumokra is?

De az abszolút prioritás az emberi jogok védelme marad.

Dobsi Viktória

(Címlapfotó: Jászberényi Sándor)