Darvas Béla: A hiányzó láncszem és százmilliárdok

A hazai alapkutatásban születnek ugyan eredmények, de azok ma többségükben nem érik el a gyakorlatot. Jelzi ezt az alacsony szabadalomszám is, ami jó mérőszám a tudás gyakorlati hasznosításának szándékára. Ehhez a hasznosításhoz jól működő, innovációra fogékony vállalati háttér kellene. Folytatjuk Darvas Béla tudománypolitikai cikksorozatát.

A hiányzó láncszem és százmilliárdok

(K+F+I pillanatképek: N^o7)

A tudománytámogatás során a pénzből tudás válik, míg az innováció során a tudásból pénz – mondják. Az új ismeretet az ún. tudástranszfer közvetíti a gyakorlat felé. Ebben tehát három elemének – kutatás (K) + fejlesztés (F) + innováció (I) – fontos szerepe van, egymáshoz viszonyított nagyságuk, támogatási arányuk tehát korántsem lényegtelen. Hazánkban köztudott, hogy a technológiai transzfer – amely K – F – I útvonalat használja – nem működik összehangoltan. Láttuk idáig, hogy az OTKA-nál a K leválik az F+I-ről, míg a NIH-nél az I csak kiszolgálónak használja a K+F-et.

Helyesebb lenne talán, ha KFI-hálózatról beszélnénk, hiszen nem egydimenziós fonálnak képzelhető ez el, hanem térben egymással minden szinten összefüggésben lévő, időben is változó tartalomnak, ami meghatározó módon hat a gazdaságra és viszont. Ha nem főként saját jogú ez a tevékenység, vagyis külső KFI-hálózat települ rá a nemzeti gazdaságra, akkor „eltűnik” ez a tevékenység, a nemzet pedig a K+F+I szektorban is „fogyasztói” pozícióba kerül (lásd hazánk ipari helyzete), ahol tagjai csupán ahhoz juthatnak hozzá, amit meg tudnak vásárolni. Egy nyitott – gyöngeségeit és erősségeit nem mérlegelő – gazdaságban mindkét véglet eredményezheti ezt a hatást: a magasabb technikai színvonalú termelés (lásd japán autógyártás), mint amire a nemzetgazdaság képes, de a gyönge minőségű, mélyen olcsóbb termelés is, ami olyat produkál, amit az elszegényedett lakosság még éppen meg tud fizetni (lásd kínai textilipar).

A hazai alapkutatásban születnek ugyan eredmények, de azok ma többségükben nem érik el a gyakorlatot. Jelzi ezt az alacsony szabadalomszám is, ami jó mérőszám a tudás gyakorlati hasznosításának szándékára. Ehhez a hasznosításhoz jól működő, innovációra fogékony vállalati háttér kellene. Úgy tűnik, hogy a rendszerváltás előtti rossz hatásfokú gazdaságot – amely eladósodást eredményezett – úgy építettük le, hogy a helyére a mai napig nem sikerült megfelelően teljesítő, nemzeti tulajdonú gazdaságot kiépíteni. Az iparban „stratégiai partnereink” vannak – vagyis külső KFI-hálózatba dolgozunk be –, míg a mezőgazdasági termelés továbbra is szendereg, és folyamatos támogatást remél. Nézzük meg azt, hogy mi a helyzet a fejlesztéssel, amit talán a legkevesebben emlegetnek mostanában. „Kiváló újító” – emlékszem a múltból – van, aki még emlékszik arra, hogy ez a cím mit jelent?

Az MTA mostani elnökének szóhasználata szerint egy stabil pályázati rendszerben külön kell választani a felfedező kutatásokra, a célzott kutatásokra és a technikai fejlesztésekre fordítható pénzeket.

Mi is azonban ez a célzott kutatás? Nem lehet más, mint a kutatásalkalmazás, avagy fejlesztés. És hol van az ehhez rendelhető hazai alap? Ilyen volt ugyan rendszerváltáskor a KMÜFA, amelyet az OMFB kezelt, de már nem ilyen a KTIA, amelynek kezelői a közvetlen pályázási jogot elvették a fejlesztőktől, és azt a vállalkozóknak adták át. Az innovátorok a hazai értelmezés szerint jól működő vállalkozások vezetői, akik befektetnek, majd hasznosítanak, és pozitív gazdasági mérlegüket bizonyítani képesek.

Pálinkás József– támogathatóan – háromszintű finanszírozást javasol 2011-es előadásában (i) az OTKA kizárólag kutatói kezdeményezésű alapkutatásokat finanszírozzon. A finanszírozás egyetlen kritériuma a tudományos kiválóság; (ii) a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programok (NKFP) nagyobb léptékű, társadalmi jelentőségű, egyéni és központi kezdeményezésű programokat támogasson. A finanszírozás kritériumai a társadalmi hasznosság és a gazdasági alkalmazhatóság; (iii) a Nemzeti Technológiai Programok (NTP) csakis központi kezdeményezésű, gazdaságilag mérhető eredményeket produkáló nagy programokat pénzeljenek.

A permanens átszervezések miatt 2013-ban, az elnök úr 2011-es elgondolását értelmezni nem egyszerű. Az átfogó gazdasági célokat kitűző, időről-időre emlegetett Széchenyi-terv részeként az NKFP (lásd KTIA) ugyanis 2004-ben gyakorlatilag megszűnt és mintha 2008-ban az NTP-ben született volna újra. Utolsó nyoma az NKTH-nál található, ahová rendelték, majd a MAG Zrt-nél már más néven bukkanhatunk rá. Viszont itt valaminek az újraképzelését feltételezem, hiszen az előadás diáján az olvasható, hogy „forrás az NFM fejezetben, részleges előzetes allokáció, NKITT zsűri dönt”. Azon túl, hogy értelmezési zavarokat okoz egy régi név új értelemben való használata, az NKITT 2012 közepén szintén megszűnt! Nehéz úgy építkezni, hogy valami még alig vált ismertté máris felbomlott, maga alá temetve az erre alapozó tartalmakat. Az elképzelésben azonban az is következetlen, hogy az eredeti szándéknak megfelelően nem különítené el a három pályázati szintet, hiszen ez a „második szint” kutatást és fejlesztést is támogatna. Az első szintre olyan alapkutatási pályázatok kerülnének, amelyek alkalmazása még alig elképzelhető, míg-e második támogatási fokozatba olyanok, amelyek távoli célja már megnevezhető? Megérti majd ezt egy szegény gazdaság innovációra hangolt adminisztrációja? Képviseli valaki hatékonyan a fejlesztők érdekeit, akik az alapkutatás és innováció között evickélnek? Mezőgazdasági területen ilyen érdekkörűnek látom a máig megszervezetlen VM kutatóhálózatot, vagy az „ipari” területen lavírozó Bay Zoltán Intézetek közösségét.

Az NTP (lásd KTIA) desifrírozása sem egyszerű. 2008-ban olvasható a NIH honlapján, hogy a korábbi NKFP és a Jedlik Ányos Program folytatásaként az NTP a gazdaság versenyképességének növelését és a fejlődés fenntarthatóságát kívánja elősegíteni korszerű technológiák területén végzett középtávú, felhasználás-orientált stratégiai kutatás-fejlesztéssel. A támogatás célja 2010-ben az innováció ösztönzése a Kormány Középtávú Tudomány-, Technológia- és Innováció-politikai (TTI) stratégiájában szereplő nemzeti K+F szempontok figyelembevételével, és egyidejűleg a vállalati innovációs teljesítmény növelése érdekében. A kezelői szerepet a MAG végzi. Itt is sajátos átértelmezésről lehet szó, mert az MTA elnökének diáján azt olvasom, hogy „forrás az NFM fejezetben, előzetes allokáció, NKITT – NGM – NFM zsűri dönt”.

NKITT – mint tudjuk – már nincs. Viszont a KTIA-nak ezt a részét ki/kik osztják akkor? Az NGM – NFM zsűri? Hogyan fog ez működni, merthogy az NTP nem pályázati rendszernek látszik, hiszen csak központi kezdeményezésű fejlesztéseknek lesz a helye. Az innovációs pénzeket tehát csak azok érhetik el, akikhez központilag küldik? Nem fog ez ütközni az EU pályázati pénzelosztási elképzeléseivel? Pillanatnyilag még az NFÜ osztja el a KTIA erre szánt részét, viszont jó kérdés, hogy meddig, hiszen a tárcák érzékelhetően szeretnék visszakapni, amit a rendszerváltáskor elveszítettek: a jogot, hogy kedvezményest választhassanak. Nagyon egyszerűen fogalmazva: minden hivatalnak annyi a tényleges befolyása, amennyi támogatásra képes. Napjainkban tehát megjelenhet az, hogy a tárca vezetőjének ajánlásával lehet csak kiemelt összegekre eredményesen pályázni. Ez lenne a közjó érdekében végzett állami megrendelésre alapozó pályázati forma, amire eddig nem volt példa. Ilyesfajta gondolkodás vezetne el például a környezet-egészségügyi K+F+I támogatására, amire mindenkinek szüksége van, de nem képezi egyetlen vállalat érdekét sem az ezzel való foglalkozás.

Szép számmal alakultak tehát eddig új bizottságok, készítettek hasonló jelentéseket, csak a hazai K+F+I szánalmas helyzete nem változott. Végezzünk el egy „gondolatkísérletet” arra, hogy vajon miért is. A KTIA-ból az NKTH évente 0-36 Mrd forint értékben finanszírozott stratégiai kutatásokat, ismertette Vass Ilona 2009-ben tartott előadásában. Meglepőnek tűnhet, hogy vannak évek, amikor az Alapból nem került számottevő értékben pályázat kiírásra (2003, 2010, 2011), amit egy nemzeti pályázati rendszer nem engedhetne meg magának, hiszen az erre alapozóan csökkentett költségvetésű K+F+I intézetek számára ez súlyos likviditási hiányt eredményez. 2003-ban az Alap üres volt – mondták – azt fel kellett előbb „tölteni”. A kutatóintézetek államilag beállított költségvetés-hiányos ellátása így „különleges státuszú közalkalmazottakat” hozott létre, akiknek munkáját az államnak a hatályos törvény szerint fizetnie kellene, de a pályázati rendszer felé való tuszkolásuk miatt ezt mégsem teszi. A KTIA részleges üzemelése lehetetlen helyzetbe sodorta a piacra terelt K+F sereget. 2010 áprilisában – a kormányváltáskor – a KTIA pénzeit zárolta az új kormány (az általam írtakban eddig és ezután is számtalan okot lehet majd erre találni), és csak 2011 áprilisában nyitotta meg újra, viszont az évben sem osztott ki jelentősebb pénzösszegeket. Ennek következménye az, hogy 2011-re sok K+F intézet gazdaságilag padlóra került. Mindez persze kedvezett az általános kutatóintézeti integrációs elképzeléseknek. Talán nem is véletlen, hogy az MTA kutatóintézetek összevonására (lásd később) is ekkor került sor. Segítelek, ha összehúzod magad és alázatosan együttműködsz – üzente a K+F+I-nek a gazdaságpolitika.

A fentieknél is nagyobb lehet a meglepetésünk, ha a 2007-ben az NKTH elnökévé választott Pártos Ferenc előadásának adatait fontoljuk meg, aki szerint a KTIA 2008-ban 56 milliárd forint összeggel gazdálkodott. Későbbi adatokból viszont az látható, hogy 40 milliárd került valójában pályázati úton kiosztásra. Ez is több mint az éves 35 milliárdos átlag (2007-2010 közötti). Ez alapján egészen nyilvánvaló, hogy az Alaphoz rendelt pályázati rendszer – különösebb indoklás nélkül – sohasem osztotta ki a pályázati alap teljes összegét (8. ábra). Az érdeklődők számára nyílt titok volt az is, hogy a mindenkori kormányok a legtöbb évben nem tették hozzá az Alaphoz az állami részt teljes egészében, illetve a deklarált összegek időközi zárolás miatt nem kerültek kiosztásra. 2004-2012 között közel 380 milliárd forint nem jelenhetett meg a KTIA-ból finanszírozott F+I pályázatok támogatására, vagyis az ekkori kormányok ennyit vontak ki a K+F+I területéről. Itt kell keresni, hogy gyakorlati szempontokból miért hullott ilyen mélységbe a hazai K+F+I teljesítménye, és hogy miért nem dübörög a számottevő hazai ipar nélküli gazdaság (Kóka János gazdasági miniszter 2005-ös „elhallása”), helyette K+F partnereivel együtt – pár hangosan kommunikált sikerterület kivételével – diszkréten agonizál. Számomra nagyon is beszédes az alkalmazott kutatásokat és innovációt kezelő mai hivatalok és ügynökségek szófukarsága, a honlapokról folyamatosan eltűntetett tényadatok. A KTIA-val való elszámolás áttekinthetősége bizony meg sem közelítette/közelíti az OTKA-ét, ügyeik közül sok tűnik időről időre jogsértés-gyanúsnak.

A ma fellelhető, nyilvános adatok szerint a rendszerváltás utáni kormányok nem tudták felszámolni az F+I területén állandósult kézi irányítást, hanem változó nevű ügynökségek alatt az egész rendszer folyamatosan újraindult, amiben új vezetők bizonyíthatták alkalmatlanságukat. Egyáltalán nem állítom azt, hogy számtalan kitűnő munkatárs tevékenysége nem próbált ezen változtatni, de tevékenységük csak egy-egy pozitív évet eredményezhetett. Nem túlzás fentiek után kijelenteni, hogy a KTIA nem működhetett úgy, mint ahogyan az alapszerű működéstől elvárható lenne. Abszurd módon nem gazdálkodhatott, hiszen az év végi maradványzárolással a rendelkező kormányok ezt lehetetlenné tették a számára.

8. ábra: 2004-2012 között a KTIA-ból ki nem osztott F+I összegek, amennyiben az átlagos évi gazdálkodási összeget a 2008-as 56 milliárd forinthoz állítjuk be

2013. július 31-től a miniszterelnök irányítja a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, aki ezt a feladatot a Miniszterelnökséget vezető államtitkár (most Lázár János) útján látja el – olvasható egy friss kormányrendeletben. „Közös érdekünk, hogy ezt a torz a pályázati rendszert egészségessé tegyük, kialakítva a transzparens kutatástámogatási rendszert” – nyilatkozta 2011-ben Pálinkás József, akkor már az MTA elnökeként. Ő bizonyosan tudhatta, hiszen az előző részekben vázoltak szerint a kevesek közül az egyik tanú. A feladat állami szinten nyilvánvaló, bár a következetes megoldás nem egyszerű.

A folytatás címe: Zászlóshajó szépséghibákkal – a Magyar Tudományos Akadémia intézményhálózata (K+F+I pillanatképek: N^o8)

A teljes cikksorozat itt elérhető.

Darvas Béla