„A gazdasági média 90 százaléka liberális és szabályozásellenes” – Christian Chavagneux

Lassan öt éve, hogy a Lehman Brothers csődjével hivatalosan is kezdetét vette a gyakran az 1929-es válsághoz hasonlított gazdasági kataklizma. Mi történt azóta a nemzetközi pénzügyi rendszer tömegpusztító potenciáljának leszerelése érdekében? Nőtt-e a bankrendszer társadalmi hasznossága? Változtak-e a demokratikus kontroll esélyei? A kérdésekre Christian Chavagneux, az Alternatives Économiques francia gazdasági folyóirat főszerkesztőhelyettese válaszol.

*****

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A múlt évtized végén kibontakozó pénzügyi, majd a nyomában létrejött gazdasági válság óriási áldozatokat kívánt szerte a világban, ma sem zárult le, és társadalmi-politikai hatásai a demokratikus intézményrendszer elfogadottságát is gyengítették. Van-e valamiféle nemzetközi konszenzus arról, hogyan kerülhető-e el egy hasonló esemény a jövőben?

Ahhoz hogy megállapítsuk, a felelősök meghozták a döntéseket a következő pénzügyi, és az azzal járó gazdasági és társadalmi krízis elkerüléséhez, először is tudnunk kell, mi az a pénzügyi válság. A pénzügyi válságok mindig egy új termékkel kezdődnek, a bankok új módot találnak a nyereségek növelésére; ezúttal ez az amerikai ingatlanpiachoz kötődő subprime volt. Előbbre léptek-e a nemzetközi, európai hatóságok, különös tekintettel a két vezető piacra, az amerikaira és az angolra, a pénzügyi innováció feletti kontrollt illetően? Papíron igen, de a végeredményt majd csak a tettek bizonyítják, és ez eltart néhány évig. Az a gond ezekkel az innovációkkal, hogy kevéssé átláthatók, akárcsak a hozzájuk kapcsolódó tranzakciók, mert a szabályozott piacokon kívül zajlanak, mintha mi itt egymás között megegyeznénk, hogy mennyiért adom el magának ezt a tollat 6 hónap múlva. A döntéshozók azt kérték, hogy egységesebb, sztenderdizált termékek legyenek, és hogy minden egyes adásvétel kvázi jegyzőkön keresztül történjen. Akik minden nap regisztrálják a tranzakciókat, rögzítik a bevételeket-kiadásokat, és ha az utóbbiból sokkal több van, egyfajta biztosítékot kell majd letétbe helyezni, hogy ha éjszaka valaki csődbe megy, másnap még ki tudja fizetni a hitelezői egy részét. Ma a pénzügyi piacok 90%-ban a tőzsdén kívül folynak, és csak 10%-uk transzparens és kontrollált. Elvileg az USA, a britek és az EU, de Franciaország is belement, hogy ez az arány a következő években megforduljon.

Hány évről is beszélünk?

Minimum 5-10 évről, a szabályok ugyan már működésbe léptek – de mindez egyelőre csak elvi szinten létezik, és majd kiderül, hogyan valósul meg, megvalósul-e egyáltalán. A válság másik tényezője az, hogy ha sok pénzt szeretnénk keresni, ahhoz nem elég a saját tőkénk befektetése, el kell adósodni. Ha megnézzük az eladósodás alakulását a 2000-es években, 2007-2008 táján a legmagasabb mértékben nem az amerikai háztartásokra, vállalatokra, hanem a bankokra jellemző. Ez teszi lehetővé, hogy nagyobb téteket rakhatnak, és ez egyben a pénzügyi válság újabb feltétele, a hitellufi. Korábban az volt az elképzelés, hogy elegendő egyenként ellenőrizni a bankokat, de ezúttal azt láttuk, hogy a köztük lévő kapcsolatháló miatt még egy olyan közepes méretű is, mint a Lehman Brothers, veszélyeztethette a nemzeti, sőt a globális rendszert. Európában hamarosan megkezdi működését a rendszerszintű kockázat európai bizottsága, az USA-ban és a briteknél létrehoztak egy hasonló szervezetet, így tett a francia bankreform is. A kérdés csak elvileg egyszerű: mikor van túl sok hitel a gazdaságban? Hogyan szólhatunk az egyes országoknak, vigyázat, túl gyorsan nő a hitelek mennyisége. Mi a túl gyors? – erről még folyik az eszmecsere.

Sajnos azonban vannak további problémák, amelyekkel kapcsolatban az égvilágon semmi sem történt. Ilyen pl. a bankok belső vezetésének kérdése. A világ legnagyobb bankjai a legbonyolultabb matematikai modelleket használhatják, hogy ők maguk számolják ki, mekkora tőkét kell félrerakniuk. Ma már tudjuk több kutató jóvoltából, hogy a nagy bankok trükköznek vagy csalnak ezekkel a paraméterekkel. Az lenne az igazán lényeges, hogy arra kényszerítsük őket, illetve a részvényeseiket, hogy jóval nagyobb saját tőkét legyenek kénytelenek félretenni, mert ha beüt a válság, leginkább ez az, ami visszafoghatja a zuhanást. Minél alacsonyabb a tőkekövetelmény, annál nagyobb baj lehet egy apró hibából. E kérdésről egyelőre csak vita folyik, semmi konkrét nem történt a monumentális pénzügyi tevékenységet megalapozó eladósodottság mérséklésére. A bankok szerint az eddigi emelés elegendő, a kritikusok szerint a lényegen nem változtatott.

Az USA-ban már egyértelmű, hogy a többségi vélemény az utóbbi, Európában is egyre több szakember jut arra a következtetésre, hogy további tőkeemelésre lesz szükség, Franciaországban a közelmúltban merült fel a szabályozó hatóság részéről ugyanez a dilemma. Leegyszerűsítve, a jelenlegi szabályok egy 100 pontos pénzügyi tevékenységhez 3 pontnyi tőkekövetelményt írnak elő; az amerikaiak a legutóbbi nyilatkozatok alapján ezt emelnék 5-6-ra, Európában még gondolkoznak. Ez az érték ugyan egy laikus számára kevésnek tűnhet, de egy ilyen, húszszoros arány a jelenlegi norma pl. Kanadában, ahol a Lehman Brothers csődje után voltak ugyan likviditási nehézségek, de nagyjából jól vészelték át a vihart; mivel kevésbé voltak eladósodva, könnyebben jutottak kölcsönökhöz a bankközi piacokon.

Végezetül, minden pénzügyi válságban van egy csalási faktor is, nem a Madoff típusú, hanem olyan rendszerszerű, amire legutóbb a Libor adott példát: a naponta több milliónyi hitelszerződést befolyásoló bankközi kamatlábat manipulálta több nemzetközi bank. Az ilyen rendszerszintű csalás, manipuláció az euforikus szakaszokban további svungot kap a nyereség exponenciális növelése miatt. Mit tesznek ezzel szemben az államok? Vegyük pl. a brit HSBC-t, amelyre az USA-ban rábizonyították, hogy a drogkartellek jövedelmét „mosta” tisztára. 1,9 milliárdos büntetés, büntetőjogi felelősségre vonás nincs. A svájci UBS libormanipulációja: 1,5 milliárd dolláros büntetés, büntetőjogi felelősségre vonás nincs.

A szőnyeg alá söpört Falciani-listák: Korrupt bankok segítik a korrupt elitet

Négy évvel azután, hogy egy uniós ország igazságszolgáltatása egy bennfentes informátornak köszönhetően rátette a kezét a kontinens potenciális adócsalóinak egyik legnagyobb gyűjteményére, a külföldiek számláit vélhetően szabálytalanul kezelő bankot, a brit HSBC-t csupán egyetlen állam, az USA vonta nyilvánosan felelősségre. Tovább a teljes cikkre.

Júniusban egy szenátusi meghallgatáson idézte a hírszerzés egyik volt tisztjét, aki szerint a nagy bankvezérek felelősségre vonása azért is problematikus, mert ebben az esetben el kellene ismerni, hogy az elit egyes tagjai törvénytelen eszközökkel élnek. De megemlítette az amerikai legfőbb ügyészt is, aki azt állítja, azért nem került sor a HSBC vagy az UBS vezetőinek perére, mert a hazai és nemzetközi szabályozó hatóságok véleménye szerint bebörtönzésük rendszerszintű kockázattal járna. Mi a véleménye ezekről az érvekről?

Ha elfogadjuk a too big to jail érvét, akkor teljes a büntetlenség. Illetve hiába követtem el bűntettet, elég egy csekket aláírni, és az egész eltörölve, felelős nincs. Pedig a pénzügyi szférára is igaz az, ami általában a bűnözésre: ha nincs büntetés, még kevésbé zárható ki a visszaesés. Másrészt nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha az illetékes vezetőket bíróság elé állították volna, a HSBC összeomlott volna. A részvényeseket elsősorban az érdekli, mit veszítenek a dolgon. A valóban magas büntetés miatt sem tört ki pánik, nem zuhant a cég árfolyama, a büntetőjogi felelősségre vonás miért járt volna más hatással?

Egy másik ügy, ahol szintén nem történt előrelépés, és ahol a bankok ugyancsak az illegalitás határán manővereznek, az adóparadicsomok működése. Felmerül a gyanú, hogy adócsaláshoz asszisztálnak, de a mi szempontunkból most inkább az az érdekes, hogy így rendkívül áttekinthetetlen módon vállalhatnak kockázatot. Pl. a már 2007 őszén csődbe ment brit Northern Rock rövid távú eladósodottsága gigantikus volt, egy kisebb krízis is megártott volna neki, de az angliai könyveléséből ez nem derült ki, ugyanis a rövidtávú adósságait a jersey-i leányvállalatához gyűjtötte be. Még sok hasonló példát lehetne idézni, a lényeg az, hogy ezek az adóparadicsomok egyben pénzügyi paradicsomok is, a nagy bankok idetelepítik a nagy kockázattal járó tranzakciókat. És miközben a G20 és más fórumok aktívan foglalkoznak a magánszemélyek és vállalatok offshore jelenlétének korlátozásával, a bankokat nem háborgatták.

Normális, hogy ez az egész ilyen sokáig tart?

Ha a nagy pénzügyi kríziseket szemügyre vesszük, pl. a ’29-es vagy az 1907-es válságot az USA-ban, azt látjuk, hogy 6-7 év után indulnak be a valódi változások, a szabályozó hatóságok erősebb válasza. Előbb meg kell egyezni, a mai nemzetközi rendszerben még több szereplővel, tehát ha 2007-2008-ra számolunk rá 6-7 évet, bár nem vagyok optimista, de a „történelmi trend” szerint a finisben vagyunk. Feltehetően több lépés van még hátra, ahogy a tőkeemeléssel kapcsolatban is láttuk.  Roosevelt 1933-ban csinált egy első banktörvényt, 34-ben egy másikat, 35-ben egy harmadikat. A mostani időszak a folyamat kulcsa, a nemzetközi tárgyalások hajrájában vagyunk, ami nem dől el az idén, maximum jövő év végéig, arra keresztet vethetünk.

François Hollande kampányígéretei közt szerepelt a bankok feldarabolása, a potenciálisan mérgező pénzügyi termékek és tranzakciók betiltása, a bankok kivezetése a adóparadicsomokból. Mi maradt az ígéretekből a július 18-án elfogadott bankreformban?

Itt is hasonló a helyzet, a pénzügyi innováció korlátozására létrejött egy bizottság, a hitellufik kérdésével is foglalkoztak, felmerült, hogy emeljék-e a tőkekövetelményre vonatkozó előírásokat. Nem tettek semmit a bankok belső irányítási folyamatainak átalakítása érdekében, sem az adóparadicsomokban való túlzott jelenlét ellen, sem a rendszerszerű kockázat mérséklése érdekében. A törvényhozók azt mondták, vannak a francia bankokban túlságosan kockázatos tevékenységek, de nem daraboljuk fel őket, hanem a rizikós operációkat speciális leányvállalatokhoz kell csoportosítaniuk, ezeknek kezelése pedig jobban ellenőrzött, több feltételhez kötött, lényegében drágább lesz. A kérdés persze az, milyen tevékenységek minősülnek rizikósnak, és a bankok azt szeretnék, ha alig lenne ilyen.

Ha a francia bankrendszer egészét vizsgáljuk, nagyjából az aktivitás 30%-a szolgálja a gazdaság, a háztartások és a vállalatok finanszírozását. A maradék 70%-ban is vannak a gazdaság szempontjából életbevágó dolgok, de e csomag nagy részét egyfajta raktárkészlet alkotja, ami lehetővé teszi az adásvétel folyamatosságát, ha az ügyfeleknek részvényekre, francia állampapírra vagy bármi másra van igénye, a bank rögtön tud belőle értékesíteni. Más ágazatokban ez a készlet a tevékenység 10%-a, pl. a nagy áruházláncoknál, vagy 20% a ruházati cégek esetében. A bankoknál viszont 40%. És ennek nemcsak az az oka, hogy mindenből érdemes bespájzolni, hanem inkább az, hogy a bankok kedvezőbb árat várva tartalékolnak, egyszerűbben mondva spekulálnak. Persze minél nagyobb tömegű a spekulatív célú termék, annál nagyobb a rizikója, hogy egy válság és árzuhanás esetén összeomlik a rendszer – tehát indokolt lenne ezeket a kockázatos kategóriába sorolni. A törvényhozás azonban nem így döntött; a bankok saját számítása szerint összesen az operációk 3-4%-a minősül majd rizikósnak.

Egy másik ígéret bizonyos tranzakciók, így az ún. automatizált villámkereskedés (high-frequency trading) betiltására vonatkozott, végül csak ötödük lesz tilos, pedig még sok bankár és pénzügyi szakember is elismeri, hogy ez sem hajt hasznot a gazdaság számára. Tilos lesz továbbá az élelmiszerekkel kapcsolatos spekuláció, csak épp a francia bankok nincsenek számottevően jelen ezen a piacon (összesen 2 milliárd euró értékben, ennek jó fele a BNP Paribas-nál). Szóval betiltunk valamit, ami szinte nem létezik. Hollande ígérete az adóparadicsomokból való kiűzetésről el lett felejtve. Januárban újabb adatok igazolták, amit már évek óta tudtunk: a nagy francia bankok aktívan jelen vannak az adóparadicsomokban, különös tekintettel a BNP-re. Összefoglalva: ez a szabályozás lényegében alig tesz valamit egy újabb pénzügyi válság elkerülése érdekében, a bankreform messze elégtelen.

Oknyomozó portál szorongatja a korrupt politikusokat Franciaországban

Bár a francia köztársasági elnököt semmi sem predesztinálta arra, hogy határozottan fellépjen az adóparadicsomok vagyonelszívó hatása ellen, a közelmúlt botrányai, a nemzetközi és európai erőviszonyok, és az átláthatóságot, igazságosságot, közteherviselést meg efféle utópisztikus célokat kergető civil erőfeszítések okán François Hollande még akár meglepetéseket is okozhat. Tovább a teljes cikkre.

Lehetséges-e még előrelépés?

Esetleg más szabályozási folyamatokban, pl. uniós szinten, az EP döntései nyomán lehet, hogy akadnak majd olyan képviselők, akik kihasználnák az alkalmat, hogy szigorítsanak a mai feltételeken. A mostani törvény vitája során épp a szenátorok érték el, hogy ha komolyabb kényszerek nem is, de legalább a transzparencia jobban érvényesüljön, és a bankok publikálják nemzetközi tevékenységük 5 jellemzőjét (forgalom, nyereség, foglalkoztatottak száma, fizetett adók, kapott támogatások) országokra lebontva, szigorítva az alsóházban megszavazott feltételeken. Érdekes dolgok derülhetnek majd ki, nekem pl. az első két kritériummal kapcsolatban voltak nem nyilvános, de az adminisztráció által ismert információim. Ha összevetjük a francia bankok nemzetközi leányvállalatainak bevételét és ott dolgozó személyzet nagyságával, arra az érdekes következtetésre jutunk, hogy a legproduktívabb területek Málta, Guernesey és Írország. Ezeknek az adatoknak a publikálása várhatóan szépen mutatja majd az offshore lényegét, azt, hogy a konkrét gazdasági tranzakciók a megvalósulásukhoz képest más jogi környezetben kerülnek bejegyzésre; egyértelműen látjuk majd, hol termelődik a nyereség, hol adóznak a bankok stb.

Mi a helyzet a többi európai országban?

A németeknél elindított reform közel áll a francia modellhez, és mindkettő kiegészül majd egy uniós szinten kialakítandó kerettel. Az EB július elején hozta nyilvánosságra a tervezetet, amely az irányított bankcsőd feltételeit szabályozná. Ha mégis beüt egy válság, kinek kell majd állnia a számlát? Ellentétben 2007-2008-cal, amikor a Lehman kivételével minden bankot közpénzből mentettek meg, ami növelte az államadósságot, a jövőben, első körben a részvényeseknek kellene fizetniük, majd a nagy hitelezőknek. És ha ez sem elég, lenne egy közös pénzalap (ez most nálunk 2 milliárd, de majd 4 lesz); aztán, ha az utolsó körben mégis szükség lesz közpénzre, ebben az esetben a bankoknak előzetesen rendelkezniük kell arról, mely részlegek a létfontosságúak.

A Lehman Brothers esetében pl. 2800 jogi entitás létezett, és mivel nem lehetett tudni, mi a fontos, mi nem, kénytelenek voltak mindent megmenteni. A jövőben a bankoknak egyfajta térképet kell adniuk a szabályozóknak, amiből jól látszik mi a gazdaságnak értékes, a megmentendő. Mindennek célja elvileg az, hogy kevesebb közpénzt kelljen áldozni a bankmentésre. Ez az aspektus viszonylag jól halad Európában és az USA-ban már működik is, ott évente mintegy 50-100 kicsi és közepes bank megy csődbe, különösebben súlyos hatások nélkül. Most kerül majd terítékre a nagyobb bankok kérdése.

A válság nemcsak a bankok, hanem a felügyelet állami szereplői, de a hitelminősítők és a politikai döntéshozók legitimitását is megtépázta. Mit gondol, sikerült-e a restaurálni vagy megerősíteni az intézményrendszer elfogadottságát, nőtt-e a demokratikus kontroll?

A bankreform előkészítése a gazdasági minisztériumban a nagy bankok részvételével folyt, elvileg konzultáltak a fogyasztói szervezetekkel, szakszervezetekkel, de azokkal épp nem, akik szigorúbb szabályozást szerettek volna. A törvénytervezet vitája során kellemes meglepetés volt, hogy több képviselő komolyan megpróbált foglalkozni ezekkel az eléggé bonyolult dossziékkal. Elindult valami a politikai osztály részéről, és remélem, hogy ez csak a kezdet: a további, uniós ihletésű szabályozás átültetésekor is aktívak lesznek, és továbbléphetünk egy kényszerítőbb szabályozás irányába. A törvény vitája lehetővé tette, hogy a képviselők valóban „magukévá tegyék” a problémát, miközben nagyon nehéz valódi társadalmi vitát létrehozni e kérdésekről, leszámítva mondjuk a bankárok juttatásait vagy az adóparadicsomokat, mert az emberek ezt érteni vélik. Franciaországban a gazdasági média 90%-a liberális, üzleti központú és szabályozásellenes, ez is akadályozza az igazi vita kialakulását; a kérdések nagy része ugyanis csak itt, a specialisták részvételével került megvitatásra.

Mi az újságnál és a könyveinkben, vagy pl. a brüsszeli Finance Watch, és még sokan mások azon igyekszünk, hogy érthetőbbé tegyük a pénzügyi válságok, a szabályozás főbb kérdéseit. De az az általános benyomás, hogy a dolgok nem nagyon haladnak, így szerintem a politikusok nem növelték hitelüket e kérdésben, ellentétben egykor Roosevelttel. Nemcsak Franciaországra igaz az, hogy sem a politikusok általában, sem a szocialista döntéshozók nem győzték meg az embereket arról, hogy a kampányígéretekhez híven valóban szigorúbban szabályoznák a pénzügyi szférát. Úgy tűnik, a válság ellenére maradtak olyanok, akik nem nagyon szeretnék zaklatni a bankokat, és továbbra is hagyni, hogy azt csináljanak, amit akarnak. A baloldalon ugyan néhányan tovább mennének, de a jelenlegi pénzügyminiszter, illetve a köztársasági elnök, bár hajlandóak bizonyos gesztusokra, elsősorban a bankszektor érveire érzékenyek, amelyek még a gazdaság finanszírozását is kérdésesnek találják egy erősebb szabályozás esetén, amiben én nem hiszek.

Mit mondhatunk a felügyeleti szervek felelősségéről?

Ami a szabályozókat illeti, a dilemma a következő: egy jó hatóságnak közel kell lennie a bankárokhoz, hogy jól megértse őket, gyakran kell velük beszélgetni… a kérdés az, nem túl szoros-e ez a viszony? Tegyük fel, hogy a BNP Paribas csődbe megy, lesz-e ahhoz bátorságuk, hogy valóban e szép elvek mentén alakuljon a csődeljárás, fizessenek a részvényesek stb. Vagy inkább majd azt mondják, mégis túl bonyolult ez az egész, inkább tegyünk bele sok közpénzt. Vannak olyan országok, ahol a felügyelet nagyon közel van a szektor szereplőihez, így van ez nálunk is, a Banque de France esetében. Ugyanakkor a képviselőik azt mondják, mi hivatalnokok vagyunk, ha a törvény nem túl kényszerítő erejű, mint most, akkor mi sem leszünk azok, ha szigorúbb törvény lesz, azt fogjuk alkalmazni. A többi nem a mi gondunk, forduljanak a törvényhozóhoz. A szabályozó hatóság (Autorité de Contrôle Prudentiel) egyébként nem is nagyon ismert, nincs vita a működéséről. Ellentétben az USA-val, ahol ez a vita sokkal nagyobb horderejű, és ma már egyértelmű, hogy a 2000-es években Alan Greenspan, a Fed elnöke egyáltalán nem volt ura a helyzetnek. Hiába halmozódott fel túlzott mennyiségű hitel, ő nem is próbálta visszafogni a folyamatokat, abból kiindulva, hogy amíg az infláció nem szalad el, minden rendben.

Azokban az országokban, ahol magas a lakosság eladósodottsága, gyakran felmerül az érv, hogy ennek oka a gazdasági képzettség hiányával is magyarázható.

Nem értek egyet azzal az elképzeléssel, hogy ha a lakosság nagyobb része nem tudja, mekkora hozama lehet egy befektetésnek 10 év alatt, az kiválthatna egy válságot. Persze, az eladósodottakról szól a hitel világtörténete, de engem inkább az érdekel, mikor lesznek annyian, hogy egy nagy horderejű pénzügyi-gazdasági-társadalmi válság alakuljon ki. És ennek felelőseit szerintem nem a kereslet, hanem inkább a kínálat oldalán kell keresni, a túl sok hitelt kínáló bankok és pénzügyi szereplők, és az ezt lehetővé tevő felügyelet oldalán. Legyen szó az amerikai jelzáloghitelekről, a spanyol ingatlanlufiról, az írekről vagy a dotkomlufiról, mindegy milyen alapra épül a spekuláció. Ezért a kínálat szabályozása a kulcskérdés, a bankok belső ellenőrzési folyamatainak reformja úgyszintén – csak így lehetne elkerülni egy újabb válságot.

Ezen túl persze szükség van társadalmi vitára, pedagógiára, az újságunknak épp ez az egyik célja – és kétségtelenül van is társadalmi érdeklődés. 2008 óta folyamatosan jönnek a felkérések, és a témába vágó programokon rendszeresen sokan vannak, érződik, hogy az emberek megértették az ügy fontosságát, és meg akarják érteni a részleteket is. De így is nehéz a vitát folyamatosan, széles körben fenntartani, ezért gondolom, hogy lényeges a képviselők mozgósítása is. Pl. arra késztetni őket, hogy éves rendszerességgel térjenek vissza a témára, és mérjék fel, hogyan működnek a valóságban a megszavazott technikai paraméterek és a politikai kompromisszumok. A banktörvény esetében nyilvánvaló, hogy a civil szervezeteknek kulcsszerepük volt a transzparenciával kapcsolatos követelmények szigorításában, de a konzervatív, üzleti központú sajtó egy része is támogatta a dolgot, mert jól látják, hogy gazdaságot veszélyezteti, ha bankok bármit megcsinálhatnak, és ennek következményeként óriási válságokkal kell megküzdeni. Félő azonban, hogy a jövő évi helyhatósági és uniós választások elterelik majd a figyelmet a témáról.

Sokan most hallottuk először a mérgező pénzügyi termék kifejezést, ami azt sugallja, hogy a pénzügyi szektor összehasonlítható mondjuk az iparival. Egy rovarirtó vagy egy gyógyszer esetében a vállalati kontrollon túl, többé-kevésbé transzparens módon folyik az engedélyeztetés, a felügyelet, demokratikusnak látszó keretekben a közjó és az egyéni haszon közti mérlegelés – az EP nemrég függesztette fel például két rovarirtó európai engedélyét. A döntéshozóknak elvileg büntetőjogi felelőssége is van… összehasonlítható mindez a pénzügyi szférával?

Azt várnánk a hatóságoktól, hogy legyenek képesek ellenőrizni az összes új terméket, és gyorsan megállapítani, ha potenciálisan mérgezővé alakulnak. Ez akkor következik be, ha egy ország területén vagy a nemzetközi piacokon már elég jelentőssé válnak, ami nem 1-2, hanem több év alatt történik. Tehát a felügyelet, ha valóban akarja, konstatálhatja a termék mérgező potenciálját. A subprime pl. 1994-ben született, és 4 évvel, azaz nem sokkal később Brooksley E. Born az egyik felügyelő szervtől írt egy jelentést Bill Clintonnak a származtatott termékekben rejlő kiemelkedő veszélyekről, amelyek egy krízis esetén nemcsak az amerikai, de a globális rendszert is veszélyeztetnék. Bill Clinton konzultált Alan Greenspannel, a pénzügyminiszter Robert Rubinnel, és annak helyettesével, Lawrence Summersszel. Ők hárman meggyőzik Clintont, hogy E. Born össze-vissza beszél, a termék óriási nyereséget biztosíthat az amerikai bankok számára, nem kell hozzá nyúlni. Clinton követi a tanácsot. Azóta már elismerte, hogy ez volt az egyik legsúlyosabb tévedése.

Hasonló problémákat vet fel a bankok belső ellenőrzése. Az UBS-nél volt, aki szólt, hogy messzire mennek. A Dexiánál, a csődbe ment amerikai bankoknál, ahogy egy kongresszusi bizottság is bizonyította, a Citigroupnál is jelezték egyesek, vigyázat, túl nagy kockázatokat vállalunk. Ezeket az embereket jobb esetben félreállították, rosszabb esetben kirúgták. Pláne egy eufórikus időszakban nagyon nehéz azt mondani: nem kéne ezt így csinálni. Ahogy a Citigroup egyik vezetője fogalmazott: amíg szól a zene, én táncolok. Ha a többiek halmozzák a nyereséget, a részvényeseim elvárják, hogy amíg a válság ki nem tör, tegyem félre a skrupulusaimat és legyek szíves én is annyi pénzt hozni a házhoz, mint a szomszéd bank. Az egyes bankokon belül, a bankrendszer egészén belül elhelyezhető fékek, ellensúlyok nem változtak, de úgy gondolom, a szabályozó hatóságnak igenis van arra módja, hogy megállítsa ezeket a folyamatokat, ha akarja.

Mérgező termékek akadtak Franciaországban is, több száz önkormányzat adósodott el katasztrofális mértékben, jelenleg is folynak a pereik, vázolná a problémát?

Azok az amerikai bankok, például a J.P. Morgan, amelyek a subprime-on alapuló termékeket kitalálták, kiötlöttek másfajta mérgező ügyleteket is, így pl. a Franciaországban főleg a Dexia által értékesített hitelekkel kapcsolatban. Több önkormányzatot sikerült meggyőzni, hogy nagyon hosszú távon olcsón vehetnek fel kölcsönt. Az csak az apróbetűs részben szerepelt, hogy ez az olcsó hitel a pénzügyi piacok áttekinthetetlen folyamataitól függött, pl. a svájci frank alakulásától vagy a bizonyos időn belül a frank alakulására kötött fogadásoktól, és amennyiben ezek a folyamatok rosszul alakultak, a kamatok égbe szöktek. Éppen ez történt a mostani válság nyomán, és az önkormányzatok, kórházak, közszolgáltatók nagyon eladósodtak, nem a rossz teljesítményük, hanem a szerződések homályos jellege, és a bizarr piaci fejlemények miatt.

Claude Bartolone, Seine-Saint-Denis megye volt vezetője, a nemzetgyűlés jelenlegi elnöke jogi offenzívát folytatott a hitelezők ellen, hogy elérje, egy ilyen válság esetén ne csak az önkormányzatok kényszerüljenek megszorításokra, hanem a hitelezők is vegyék ki a részüket a veszteségekből, és könnyítsenek az adósság terheken. A történelemben egyéként sosem történt másképp, az ókortól máig, még a Bibliában is létezik a jubileum fogalma, a megbocsátás, az adósságok eltörlése vagy könnyítése nélkül nem indulhat el az új ciklus. A cél tehát az volt, hogy az igazságszolgáltatás is megerősítse, hogy a hitelezőknek el kell nyelniük az adósság egy részét. Több per is van folyamatban, és a döntések egyelőre ebbe az irányba mutatnak.

Az adóparadicsomokkal kapcsolatban ön úgy tartja, hogy az USA módszere, amely az egyes piaci szereplők „meggyőzésére” épül az államközi egyeztetések helyett, hatékonyabb. Vannak-e hasonló tendenciák az EU-ban?

Egyelőre nem, a május 22-i csúcson úgy döntöttek, megvárják az OECD-nek a napokban várható akciótervét, és ha nem lesznek elegendőek az ottani javaslatok a nagyvállalatok adóelkerülési technikákra vonatkozóan, akkor indokolt lehet az uniós szintű fellépés. A vita még csak most kezdődik. Ellentétben az USA-val, ahol a 2010-es FATCA igencsak szigorú kondíciókat ír elő a piaci szereplőknek, ami valóban célravezetőbb, mint a folyton szuverenitási problémákba ütköző diplomáciai út. Svájc vagy a Kajmán-szigetek mindig mondhatják, hogy épp annyira szuverének, mint az USA, tehát olyan adótörvényeket alkotnak, amilyeneket akarnak, és ha ezek parazita hatással vannak más államháztartásokra, akkor változtassanak ezek a szabályaikon – ez az érv a nemzetközi jog szerint elég verhetetlen. Ehelyett Washington úgy döntött, ha a piaci szereplők továbbra is segédkeznek az amerikaiak pénzügyi viszonyainak átláthatatlanná tételében, nem kapnak helyi működési engedélyt; ezen az úton pedig valódi változások mennek végbe.

Titkosszolgák is szivárogtattak a korrupt elitről Párizsban

Idén februárban a francia parlament adóelkerüléssel foglalkozó munkacsoportjához meglepő levél érkezett. A belső hírszerzésnél (DCRI, Direction centrale du renseignement intérieur) dolgozó tisztek egy csoportja azzal vádolta meg benne saját feletteseit, hogy információk visszatartásával hátráltatják az igazságszolgáltatás működését. Tovább a teljes cikkre.

Az Alternatives Économiques egy szövetkezet, ami nem túl gyakori a francia médiában. Miért választották ezt a formát?

Igen, talán csak 2-3 szövetkezeti modellben működő újság van. Az alapító Denis Clerc ragaszkodott hozzá, hogy a szövetkezetekre jellemzően mindenkinek legyen ugyanolyan szavazati joga, hogy a dolgozók osztozzanak egy politikai projektben, függetlenül attól, hogy milyen pozíciót töltenek be a vállalatnál vagy a társadalomban. A keletkező profit egy részét félre kell tenni a lap jövője érdekében; sokan nem az újságíró szakmából jöttek ide, és belementek egy 20-50%-os bércsökkenésbe. Persze ettől még jól megélünk a munkánkból, de a fő cél nem a nyereség felhalmozása, és ez egybevág az újság által védelmezett értékekkel. 

Dobsi Viktória