„A bátorság fertőző” – egy bennfentes a Wikileaksről, Snowdenről, szabadságjogokról

Jérémie Zimmermann francia aktivista, az internetes szabadságjogokat védő Quadrature du Net (A net négyszögesítése) szóvivője és a szabad szoftvert propagáló April egyesület adminisztrátora. Tavaly díjat kapott az állampolgári emancipáció internetes eszközeinek fejlesztéséért az Xbox feltöréséről is ismert amerikai Andrew Huang, valamint a Tor projekt alkotóinak társaságában. 2012 nyarán Julian Assange invitálására részt vett a Russia Today tévécsatornán sugárzott négyfős beszélgetésben, amiből aztán könyv született, Cypherpunks. Freedom and the Future of Internet címmel tavaly novemberben. Dobsi Viktória interjúja.

*****

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hogyan került ebbe az illusztris társaságba?

Egyszerűen barátok vagyunk Juliannel, többször töltöttem vele hosszabb időt, míg házi őrizetben volt. [A nemi erőszak gyanúja miatt nemzetközi körözés alatt álló Assange 2010. novemberi letartóztatása után egy héttel óvadék ellenében szabadul, de elektromos karperecet kell viselnie. 2012 májusában a brit legfelsőbb bíróság elutasítja a svéd kiadatási kérelem ellen indított fellebbezését, ekkor kér menedéket Ecuador londoni nagykövetségén, ahonnan azóta sem mozdult ki.] Nagyjából ugyanazokban az értékekben hiszünk, közös a küzdelmünk az ismeretek megosztásáért, a tudás és kifejezés szabadságáért, a demokratikus vitában való részvételi jogért, ami a WikiLeaks alapvetése is. Így amikor lehetőséget kapott, hogy 12 műsort készítsen a Russia Today számára, és nekem is felajánlotta, hogy részt vegyek az egyikben, beleegyeztem. Egyrészt miatta, másrészt, mert Andy és Jacob is benne voltak, és csak két feltételem volt: szivar és whisky. A tervezett 1 óra helyett végül 3 és fél órát beszélgettünk, és a sok téma között kirajzolódik a technológiához való viszonyunk, és ennek a technológiának a meghatározó szerepe a szabadságjogaink és a társadalmaink jövője szempontjából. Így aztán két műsor lett az egészből, amelyeket egyébként Laura Poitras rendezett, a téma kiváló ismerője, neves dokumentumfilm rendező, aki Snowden revelációinak közlését is jegyzi a The Washington Postban.  Az internetes megjelenés után pedig megkeresett minket egy kiadó.

A könyv francia fordításának előszavában szerepel, hogy egy amerikai út végén néhány FBI-ügynök kérdőre vonta. Hogyan képzeljük el ezt a beszélgetést?

Hárman voltak, a reptéren épp a gépem indulása előtt találtak meg, a WikiLeaks működése érdekelte őket; talán informátort kerestek bennem, de a lényeg a nyomásgyakorlás volt; nem mondták meg a nevüket, jelvényt sem mutattak, egy kamu email címet adtak meg, és kételkedem benne, hogy törvényesen jártak-e el.¹ Azóta csak egyszer voltam az USA-ban, és a rendelkezésemre állt egy ügyvéd, nem volt nálam személyes adathordozó, de nem zaklattak újra. Úgy érzem, kész vagyok a börtönt is vállalni az elveimért, de azért jól átgondolom, mielőtt újra az USA-ba mennék.

A könyvben többször is szóba kerül a személyes adatoknak a technológia olcsóbbá válása miatt is könnyebb gyűjtése és tárolása az amerikai titkosszolgálatok részéről, amire a Snowden-ügy pontosabb bizonyítékokkal szolgálhat.

A téma iránt érdeklődők mintegy tíz éve tudják, hogy az USA hírszerzésének adatgyűjtése masszív és általános. Már 2004-ben voltak a Bush-adminisztrációnak olyan tagjai, akik egyet nem értésüket fejezték ki az ügyben. 2006-ban a legnagyobb amerikai telekomcégnél, az AT&T-nél jelezték szivárogtatók, hogy az NSA (National Security Agency) rendelkezésére álltak a teljes nemzetközi kommunikációhoz való hozzáférést biztosító technikai eszközök. 2008-ban megszavazásra került a FISA (Foreign Intelligence Surveillance Act) módosítása, amely lehetővé teszi, hogy az USA felderítése, ha érdeklődik a nem amerikai polgárok helyi szervereken tárolt kommunikációja iránt, külön engedély nélkül gyűjthessen adatot, bármely okból is tegye ezt. Mindez, plusz az amerikai polgárok megfigyelésére utaló információk, arra engedtek következtetni, hogy az adatgyűjtés, lehallgatás masszív és általános, most erre kaptunk cáfolhatatlan és az illetékesek által nem is tagadott bizonyítékokat, olyasféle ijesztő számokkal, mint 97 milliárd begyűjtött elem egyetlen hónap alatt, 2013 márciusában. A másik fontos aspektus a Szilícium-völgy óriáscégeinek aktív együttműködése e téren, amivel kapcsolatban szintén erős gyanúink voltak: tudtuk, hogy technológiai, gazdasági modelljük tökéletes alap a megfigyelésre. Az erre utaló bizonyítékok azzal is szembesítenek, hogy a hírszerzés és e magánvállalatok működése szétválaszthatatlan, tehát egyértelmű, hogy nem bízhatunk bennük a magánélet és az alapvető szabadságjogok biztosítása terén. A tények nyilvánosságra kerülése lehetőséget ad egy társadalmi vita megindítására, többek között az USA-ban 2001. szeptember 11-e óta kialakult, a közbiztonság kérdését paranoiás módon mindenek fölé helyező rendszerről.

A megfigyelés tehát legális. Ha az amerikai törvények előírják a vállalatok számára az együttműködést, volt-e lehetőségük arra, hogy ne teljesítsék a hírszerzés követeléseit? A könyvben említett Twitter pl. végül elérte, hogy figyelmeztethessen egyes felhasználókat az adataik kiadására.

Igen, a probléma valóban a törvénnyel van, ami talán még rosszabb és ijesztőbb, mintha illegális túlkapásokról lenne szó. Tavaly egy Caspar Bowden nevű kutató tájékoztatta az EP-t, hogy az USA rendszere nem biztosíthatja a nem amerikai polgárok számára a magánélet védelmét. A Prism projekt pedig azt mutatja, hogy az adathalászat nem horgászbottal folyik, hanem merítőhálóval. A Patriot Act egyik titkos passzusa, amely az amerikai polgárokat is érinti, pontosítja, hogy ha csak tárolják az adatokat, az nem egyenértékű a lehallgatással. Az adatok csak akkor kerülnek felhasználásra, ha valamilyen gyanú fogalmazódik meg, ebben az esetben előbányászhatóak, külön engedély nélkül. Egyelőre úgy tűnik, hogy a megfigyelés általános rendszerének csak egy eleme a Prism program, amely a magánjellegű üzeneteket, fotókat, dokumentumokat gyűjtötte. A vállalatok együttműködésére vonatkozóan: a törvény a felelősség alól menti fel őket. Tudjuk, hogy egyes cégek megpróbáltak ellenállni, és elvileg megtehetnék, hogy pl. az európai kliensek kommunikációját helyi szerverekre helyezik, ezzel is jelezve, nekünk valóban fontos az önök jogainak védelme. Bár kereskedelmi, gazdasági érvek is szólnak az opció mellett, tudtommal ilyesmit egyáltalán nem terveznek.

Európai polgárként aggódnunk kellene? Milyen lehetőségei vannak az Uniónak, ha rosszallásának kifejezésén túl is tenne valamit?

Mindenképpen van okunk az aggodalomra, de a legfontosabb a rendelkezésünkre álló politikai eszközök számbavétele. Barroso elnököt nehezen tudnám elképzelni a nyomásgyakorlás szerepkörében, Viviane Reding talán csinál majd valamit. Van egy atomfegyver jellegű eszközünk: az ún. „safe harbour” visszavonása, amit a jelenlegi helyzet teljesen indokolhat. Ez a megállapodás bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi e nagy internetes cégek számára, hogy az amerikai jogrendszer szerint, a helyi normák betartását mellőzve működjenek európai területen is. Aztán július elején kezdődik az euroatlanti szabadkereskedelmi együttműködés tárgyalása, amely tartalmaz a magánélet védelmével kapcsolatos kérdéseket. Ez jó alkalom lehet arra, hogy kiálljunk az európai szabályok betartása mellett, amiről az USA majd nyilván hallani sem akar, de ez esetben a mi feladatunk az, hogy ezt tegyük kulcskérdéssé, az egész egyezmény elfogadásának egyik feltételévé a várhatóan több éven át tartó tárgyalás során. Egy másik terep a személyes adatok felhasználását szabályozó uniós projekt², itt az EB egy meglepően jó kezdeti javaslattal rukkolt elő. Általában ez épp ellenkezőleg történik, az Európai Bizottság rossz ötleteit javítja fel a Parlament a jogvédelmet megerősítve.  A tervezet szigorúan szabályozná a személyes adatok exportját, de egyelőre az EP történetében is kimagaslóan intenzív lobbizás folyik. Az épp most rajtakapott vállalatokat találjuk az élvonalban az amerikai kormány, illetve a bank- és biztosítási szakma képviselői mellett; együttes erővel próbálják kigyomlálni a legszerényebb eszközöket is, amelyek biztosíthatnák a magánjellegű adatok védelmét. Itt is van még időnk, egyelőre csak orientatív jellegű szavazások folytak, és az erőviszonyok talán változnak még a most publikált infók miatt is.

Az európai internetezők túlnyomó többsége olyan szolgáltatásokat használ, amelyek szupercentralizált módon és amerikai szervereken, tehát az USA jogi szabályozása alatt működnek. E téren nem kellene lépéseket tenniük az uniós döntéshozóknak?

A kérdés politikai és jogi vetülete mellett valóban fontos a technológiai aspektus. Itt a megoldások már jó ideje a rendelkezésünkre állnak: a decentralizált szolgáltatások, szabad szoftver és a P2PE (point to point encryption) szabvány együttes használata lehetővé teszi, hogy a személyes adatait, kommunikációit ki-ki kontrollálhassa. Mi hackerek, geekek már 15 éve azon őrlődünk, hogy az emberek miért nem használják őket. Ami első látásra komplikáltnak tűnik, valójában a szabadság ára. Különben belenyugszunk, hogy a Google, az Apple vagy a Facebook képtelenek arra, hogy garantálják a személyes adatok védelmét. De a technikai megoldások és az egyéni kezdeményezés között, amit az aktivisták és a szivárogtatók is inspirálhatnak, vannak közpolitikai eszközök is. A fenti 3 technikai feltétel megvalósulásának elősegítése, a személyi adatok rigorózus védelme vezethetne ahhoz, hogy az ilyen garanciákat nyújtó szolgáltatók megerősödjenek, azzal az üzenettel „Gyere és őrizd az adataidat nálunk, mert itt biztonságban vannak.” A friss kutatások szerint a felhasználók többsége nem bízik a Facebook és a Google szolgáltatásaiban. Van tehát piaci esélye az alternatív cégeknek, és az EU, bár mint politikai entitás továbbra sem működőképes, egy közös iparpolitika felé mutatóan bátoríthatná az ilyen garanciákon nyugvó gyakorlatot.

Európában is elterjedt vélemény, hogy a bűnüldöző szervek felhatalmazásainak megerősítése a közbiztonság javítása érdekében történik, miért ne indulhatnánk ki abból, hogy az USA minket is védelmez?

Benjamin Franklintól származik az az ismert gondolat, hogy egy nemzet, amely hajlandó feláldozni a szabadságot a biztonsága érdekében, nem érdemli meg egyiket sem, és nem is lesz egyikben sem része. Valami ilyesmi történik az USA-ban szeptember 11-e óta: a paranoia spirálja egyre nagyobb hatótávolságú eszközöket ad a titkosszolgálatok kezébe, az ezek feletti civil kontrol lehetősége pedig csökken. Evidens, hogy a fegyvergyárosok és a biztonsági iparág is jól megszedi magát, de szerintem a közérdek sérül. Sem a halottak, sem az extrém szenvedéssel járó egyedi esetek nem igazolhatják, hogy lemondjuk a demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen szabadságjogainkról.

A Snowden-ügy nyomán is hallhatóak az ismert érvek: a leleplezők (ang. whistleblower, fr. lanceur d’alerte) a rendszer és az amerikai szerveknek dolgozók biztonságát veszélyeztetik, mi erről a meglátása?

Ezek az érvek egy válságkommunikáció részei, már a WikiLeaks War Logs publikációikor is ezzel jöttek, holott később a felelősök elismerték, hogy egyetlen haláleset sem hozható bizonyíthatóan összefüggésbe a közzététellel. A „lőj a hírnökre” stratégia jegyében próbálják kitakarni az üzenetet magát. Ide sorolható mindaz, amit most a média előkotort Snowdennel kapcsolatban. Mint a közmondásban, ahol a bölcs a holdra mutat, de az ostoba csak az ujját nézi, nem szabad elfelejtkeznünk a lényegi kérdésről: nem akkor sérül-e jobban az USA legitimitása, nem az a veszélyesebb-e a számára, ha bebizonyosodik, hogy masszív adatgyűjtést végez a világ összes országában a demokratikus értékeket semmibe véve.

A beszélgetésünket publikáló atlatszo.hu számára a Facebook ma fontos promóciós lehetőség, de Google reklámokat is hoz az oldal. Milyen javaslata van egy ilyen konkrét esetben?

A Facebookkal kapcsolatban reményre ad okot, hogy veszít cool jellegéből. A kamaszok egyre kevésbé használják, mert a szüleik is fenn vannak, és jobban zavarja őket, ha az apjuk kémkedik utánuk, mint ha a Facebook teszi. A divat változása persze valami rosszabbat is hozhat, de érdekes kísérletek is vannak, amilyen pl. a friendica vagy egy klassz nantes-i diákkísérlet, a movim. A korábban nagy sikerű MySpace-t ma főleg promócióra használják, szóval, ha egy máshol már publikált információt itt is megjelentetsz, semmi gond. Intézményként kevésbé problematikus a működtetés, de nem szabad arról megfelejtkezni, hogy a publikus és magánjellegű adatok közötti határt nem mindig könnyű meghúzni, pl. a kamaszok számára; és hogy ezeknek a cégeknek az üzleti filozófiája éppen arra épül, hogy elmaszatolják ezt a határt. Sokkal súlyosabb a sajtónak a Google-tól való függése. Franciaországban a szakma egy része titkos megállapodást kötött a céggel, amely 60 millió euróért, azaz némi aprópénzért cserébe ún. technikai segítséget ad. Miben is áll ez? A függő viszony további növekedése, a gmail még gyakoribb használata, a szájtok optimizációja a többiek rovására… Őszintén remélem, hogy a forrásaik védelmére adó újságírók most alaposan végiggondolják, megtartják-e az átkódolás nélkül működtetett gmail címeket.

Snowden egy magánvállalatnál, az NSA alvállalkozójánál dolgozott ugyan, de így is magas hozzáférési bizonyítványai voltak, ami felveti a hírszerzés privatizálásának problémáját is. A könyvben Líbia példáját említik, ahová egy francia magánvállalat adott el egy gyakorlatilag az egész nép lehallgatására alkalmas berendezést, amelyet a felkelés után felállt rendszer is használatba vett. Több-e ez a folyamat formai változásnál?

A magánjellegű és az állami hírszerzés ilyesfajta keveredése és magáncégek ezreinek feltűnése a rendszerben egy nagyon fontos és viszonylag új fejlemény. Egyrészt a működés biztonsága miatt, minél több a szereplő, annál nagyobb eséllyel lehet nemcsak szivárogtatni, hanem esetleg az adatokat értékesíteni. A busás hasznot hozó állami megrendelések révén veszélyesen keverednek a magánérdekek; Dick Cheneyről tudható pl. hogy több szálon kapcsolódik a biztonsági iparhoz. A titkosszolgálatok létezése természetesen szükséges, de maga a titok csak az egyes műveletek lezárásáig lehet legitim, ennek végeztével át kell adni a kontrollálás lehetőségét a közvéleménynek, az ellenőrző testületeknek a túlkapások elkerülése érdekében. Az USA-ban jelenleg teljes homály borul az NSA tevékenységére, egyúttal a szerződéses cégekére is. Már az intézmények számonkérése se könnyű, de gondoljuk csak bele, ha egy magáncég hibázik, és csődöt jelent vagy beszünteti a működését, és más néven folytatja ugyanazt, milyen eszközeink lehetnek a számonkérésre? Csak egy példa, az HBGaryé, amelynek célpontja a WikiLeaks és az Anonymous volt. Az utóbbi hackerei kiderítették, hogy a cég az alapvető önvédelmi előírásokat sem tartotta be, ezáltal kormányzati információkat is veszélyeztetve, mellesleg manipulációs célokkal gyártottak hamis dokumentumokat, üzemeltettek fiktív Facebook vagy Twitter fiókokat.

Épp ma reggel olvastam a magyar sajtóban egy elemző véleményét, aki szerint Snowden nagyjából ugyanolyan áruló, mint Julian Assange vagy a WikiLeaks-nek szivárogtató Bradley Manning, akit 3 éves fogság után nemrég állítottak katonai bíróság elé.  A szerző szerint mindhárman megérdemlik, hogy jó néhány évet börtönben töltsenek. Feltételezem, nem ért egyet…

Úgy gondolom, hogy az idézett szerzőnek kellene inkább börtönbe mennie. Snowden, Manning elsősorban hazafiak, akik az Egyesült Államok alkotmányát, a demokrácia alapértékeit védik. Assange maga is bőségesen kifejtette a WikiLeaks akcióit legitimáló érveket: az igazság feltárása révén eszközöket adni az állampolgárok kezébe, hogy felléphessenek a hatalom illegitim koncentrációja ellen. Ezeket az embereket humanizmus és igazságérzet vezérli, és azt látják, hogy a titoktartás egyre inkább arra szolgál, hogy elrejtse az állam vagy egyes cégek a közérdek ellenében folyó tevékenységét, a hazugságokat, a bűnöket. Bár dicséret illeti őket, talán jobb, ha nem hősök, mert ebben az esetben már egy olyan világban élnénk, ahol a félelem végletesen elhatalmasodott. Remélem, hogy példaként szolgálnak majd a föld minden sarkában, mert ahogy a WikiLeaks jelszava is mondja: a bátorság fertőző. Mindannyiunknak megadatik a választás: tehetünk valamit egyénileg vagy kollektíven, vagy pedig a kényelmet választjuk, és nem zavarunk sok vizet.

Az önök szervezete is részt vett abban a kampányban, amely elérte, hogy az uniós képviselők elutasították a copyright védelmére hivatkozva restriktív internet-szabályozást bevezetni próbáló ACTA-t. Hogyan érték el ezt a meglepő sikert?

Négy év kemény munkájával. Elemeztünk és szivárogtattunk, nyilvánosan megvitattuk a részben titkos dokumentumokat. Szövetségeket építettünk más civil szerveződésekkel Európában és a világban. Gyártottuk a politikai üzeneteket, szlogeneket, videókat, hangüzeneteket, webszájtokat. És 4 év alatt sikerült átalakítanunk egy nagyon komplex, jogi szöveget, egy kereskedelmi szerződést egy társadalmi mozgalommá.

A tárgyalások éveken át való elhúzódása ezek szerint az ellenkampány segítségére volt…

Igen, így lehetőségünk nyílt az internet terében és idejében, a saját tempónk, és nem a gyorsított médiaritmus szerint megfogalmazni és népszerűsíteni az érveinket. Hat hónappal a szavazás előtt minden elemző szerint lehetetlen volt a győzelmünk Hollywood, a „Big Pharma” – a gyógyszeripari lobbi, és nem utolsósorban 39 ország, köztük az uniós tagállamokat képviselő EB ellen, akik mindannyian aláírták a tervezetet. Mégis nyertünk, az EP tavaly júliusban 478-39 arányban elutasította az ACTA-t, az utóbbiak közt 21 francia néppárti képviselővel. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a szervezett, hálózatban fellépő polgárok, ha használják a fantáziájukat, az energiájukat, a szabad internetnek is hála radikális változásokat is elérhetnek a politikai döntésekben.

Lehet-e valaha Steve Jobshoz hasonlítható sztár egy olyan szabadszoftver-aktivista mint pl. Richard Stallman?

Vannak egyfelől azok a technológiák, amelyek a használat és a felhasználó kontrolljára épülnek, megakadályozva, hogy az egyének megértsék és ellenőrizzék a működést. Egykor a számítógépek a barátaink voltak, ma egyre inkább az ellenségeink. Azokra a telefonokra gondolok pl., amelyek megszabják, hogy honnan és milyen programokat installálhatunk rájuk. Ezek a technológiák a személyes adatok gyűjtésén túl, a marketing, a kényelem és a luxus imázsára építenek. Másfelől vannak azok a technológiák, amelyek valódi szabadságot biztosítanak, amelyek valóban a barátaink, és amelyek felruháznak azzal az univerzális joggal, hogy aktív részesei legyünk a technológia és a hálózat fejlődésének. A marketing helyett az ismeretek megosztására és a kölcsönös segítségnyújtásra épülnek, alapvető dinamikájuk társadalmi. Ezért értékesek és hasznosak, és ezért lényeges, hogy a közpolitikák és az egyes emberek is ezeket a felszabadító technológiákat válasszák. A társadalmi interakció, a kölcsönös segítségnyújtás rövid távon kisebb kapitalizációs értékkel bír, mint a marketing és a kontroll, de meggyőződésem, hogy hosszú távon ezek a technológiák fognak nyerni, mert a másik út egy technototalitárius rendszerhez vezet, ahol elkallódnak majd a szabadságjogaink és a demokratikus értékek.

Dobsi Viktória