Kis Oligarchatározó: Demján Sándor

Demján Sándor végigkíséri Kádár Jánost a Skála Budapest Nagyáruházban. Demján Sándor Grósz Károly pártfőtitkár mellett az MSZMP XIII. kongresszusán. Demján Sándor karácsonyi üdvözlőlapot küld Antall Józsefnek a Magyar Hitelbankból. Demján Sándor és az általa létrehozott Pólus Center együttműködik a Xénia-láz egyesülettel a Horn-kormány ideje alatt. Demján Sándor támogatásáról biztosítja az első Orbán-kormány vállalkozásbarát politikáját, majd megépíti a Nemzeti Színházat. Gyurcsány Ferenc oldalán felavatja a Művészetek Palotáját, az ellenzéki vezető, Orbán Viktor oldalán részt vesz a Gazdasági Konzultáción, majd végigkíséri Orbán Viktor kormányfőt a gazdasági unortodoxián (igaz, belülről kritizálja). Demján Sándor, a második számú retrooligarcha végigvonul Magyarország elmúlt harmincéves történelmén: ő egyre feljebb, Magyarország egyre lejjebb (amiről persze nem csak ő tehet).

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ő egyre feljebb: tízévesen (figyelem, ez az 1950-es évek!) üzleti alapon, “beszállítókat” alkalmazva, nyúltartásba fog, a profitot légpuskába fekteti, majd pénzt szed azoktól, akik lőni szeretnének (igaz kedvezményes árat számít fel azoknak, akik több lövésre vállalkoznak). Alig 25 évesen (1968) a sárszentmihályi (későbbi Gorsium) Áfész elnöke lesz, rendbeszedi a csőd szélén táncoló szövetkezetet, 1973-ban pedig a fővárosi szövetkezeti nagyáruház, a Skála vezérigazgatói posztját ajánlják fel a feltörekvő ifjú kádernek. Az 1980-as évekre a Skálát, egy nagykereskedelmi vállalat bekebelezésével valóságos birodalommá fejleszti, amely a kiskereskedelemtől, ITT-tévék gyártásától a külkereskedelemig sok mindennel fogalkozott.

A Kádár-korszak végnapjaiban, a kétszintű bankrendszer bevezetését kihasználva bankot gründol, a Magyar Hitelbank 1992-re a legnagyobb hazai pénzintézetté fejlődött, kiterjedt sajtóportfólióval (Mai Nap, Reform) és részben a megörökölt rossz kinnlevőségek, részben a gyakran kalandor üzletpolitika eredményeképpen az állami bankkonszolidáció egyik legnagyobb haszonélvezője is lett.

A kommunizmus tanította meg arra, hogy ne csak túléljen, ne csak megéljen, hanem a mindenkori rendszer hibáit kihasználva, trükkök és csavarok árán ugyan, de mégiscsak egyre jobban éljen és gazdagodjon: szövetkezeti elnökként például még előzetes letartóztatásba is helyezték tiltott ipari tevékenységért, és a Skála élén is ezerféle kiskaput kellett felfedeznie, hogy talpon maradjon, de ez a képessége a kapitalizmus viszonyai között is a sikerének záloga lett.

Mi ez a Kis Oligarchatározó?

Tudjuk persze, hogy az oligarcha fogalma kicsit homályos, kultúránként, országonként és koronként mást és mást lehet rajta érteni. Alapesetben mi kicsit leegyszerűsítő módon olyan üzletembert értünk majd a fogalmon, akinek vagyona az állammal folytatott vitatott üzleteknek hála gyarapodott és/vagy a vagyonát politikai befolyás kiépítésére is felhasználja, akár a további meggazdagodás, akár a hatalom irányítása céljából. Tovább a részletes definíciókra.

Az egykori szocialista menedzser a Magyarországon megszerzett know-how-t kelet-európai terjeszkedésre használja az 1990-es években: a tőkét tengerentúli magyar származású üzletemberek kínálják (Andrew Sarlos, Peter Munk), a kapcsolatrendszert és a know-how-t ő adja. Ő tudja tehát azt, hogy Varsótól Szófiáig hogyan kell tárgyalni a régió régi-új üzleti elitjével, az immár üzletemberré alakult egykori káderekkel. Előbb a Közép-Európai Fejlesztési (majd Befektetési) Társaság, 1996-tól a Trigránit élén bevásárlóközpontokat, sportcsarnokokat, irodaházakat épít az egész térségben, de olyan egzotikus befektetések sem állnak tőle messze, mint filmgyár Etyek határában, börtönszigetből üdülőpark a Seychelles-szigeteken, vagy részesedés az orosz állami lottóban.

Utóbbihoz ugyan csöppent neki némi MFB-s hitel is, de az államot a rendszerváltás után is csak annyira használta amennyire feltétlenül kellett – politizálni soha nem akart, de mindig sikeresen elérte azt, hogy Antalltól Orbánig vele szembe senki sem mert menni. “Nem szabad politikailag odakozmálni” – vallotta erről. PR-jának fontos része a Prima Primissima díj, amelyet oligarchatársával Csányi Sándorral közösen hozott létre, a díj  alkalmat ad neki arra, hogy évente egyszer kórusban énekelje neki a magyar elit, köszönet mindenért. (Egyébként többi oligarchatársával is igyekszik jó viszonyt ápolni, akik aztán nem engedik, hogy lesuttyózzák, vagy tahózzák nagy nyilvánosság előtt.)

A felívelő karrier közben interjúk sokaságában vall arról, mennyire fáj neki, hogy édes hazája egyre lejjebb süllyedt, leginkább azért, mert sosem fogadta meg a többnyire radikális megoldást sürgető tanácsait: egyik kormány sem hajtott végre 200 ezres leépítést a közszférában, nem tiltotta be a művészeti oktatást, és az euróárfolyamot is csak ritkán lökte 315 forint fölé.

Oligarchafok: 4,3

– vagyonfok: 5

– politikai befolyás: 4

– médiabefolyás: 4

Jele: Kigombolt ing

Legjobb mondata: Legyen 310 forint az euró! (vagy 315?)

Legjobb oligarchatársa: Csányi Sándor

(Fotó: innen.)