Jóri András: Jogszerű és jogellenes szégyenlisták

Az „adatvédelmi hatóság” szerint az önkormányzatok jogellenesen teszik közzé a helyi adókkal tartozók listáját az interneten, és 10 milliós bírsággal fenyegeti őket. Az önkormányzatok azt állítják: a listák jogszerűek. Ez alighanem így is van. Ezt csatát nem a jogalkalmazás, hanem a jogalkotás, a politikai és az alkotmányossági viták szintjén kellene megvívni – erre azonban az „adatvédelmi hatóság” alkalmatlan.

Egy elszánt hivatal

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Függetlenségét és elszántságát bizonyítandó, az adatvédelmi hivatal, az ún. „NAIH” elnöke a múlt héten közleményt adott ki, amelyben elítélte azokat az önkormányzatokat, amelyek interneten teszik közzé a helyi adótartozással rendelkezők adatait.  A lista-ügy (bár mint látni fogjuk: ez egy másik lista-ügy) azért vált újból aktuálissá, mert egy törvénymódosítás immár lehetővé teszi az önkormányzati adóhatóságok számára azt, hogy akár ezer forintos adótartózással rendelkező magánszemélyek adatait (név, cím, adótartozás összege) is közzétegyék a „helyben szokásos módon”. A közlemény láthatóan visszatetszést keltett az önkormányzati vezetők körében: és ez független attól, hogy konstruált akcióról van szó (amelynek esetleges célja, hogy erősítse a „NAIH” erősen kétséges legitimitását és igazolja a szociális konzultáció-ügy fejleményeinek ismeretében az eddigieknél is problémásabb függetlenségét a közvélemény és az EU előtt), vagy valós cél az adatok – adott esetben dilettáns módon történő –  védelme. Miskolc jegyzője mindenesetre úgy nyilatkozott, a város nem ért egyet a „NAIH” álláspontjával, a lista pedig marad; megszólalt a szégyenlisták őszinte híve, Lázár János is: szerinte Péterfalvi téved, ráadásul a listák hasznosnak bizonyultak, mivel jelentősen csökkent az adóhátralék összege. Szégyenlista lesz Keszthelyen is, és Lakitelek sem tesz eleget a „NAIH” felhívásának. Reakcióként a hivatal azt közölte, hogy tízmilliós bírság is kiszabható, ha a neten teszik közzé az önkormányzatok az adóslistát.

Pedig a listázók (most) jogosan listáznak

Ha lesz is ilyen bírság, az azt kiszabó határozatról a végső szót természetesen a bíróság mondja majd ki; de erősen valószínűnek tartom, hogy igazat ad majd az önkormányzatoknak. Hogy miért? Mert ezek a szégyenlisták valóban jogszerűek; megvan a törvényi jogalap arra, hogy ezeket az adatokat közzétegye az adatkezelő. A „NAIH” zavaros álláspontja szerint a listák közzétételének „helyben szokásos módja” nem lehet az internet, csak olyan mód, amelynek révén „elsősorban a helyi választópolgárok közösségének tagjai értesülnek a közzétett adatkörről”, ezért a netes közzététel jogszerűtlen. Értik ezt az érvelést? Nem csoda, ha nem. Bizony, a „helyben szokásos mód” 2012-ben nem csak a hivatalban kifüggesztett falragasz, vagy a kidobolás lehet, hanem akár az internet is, a helyi, önkormányzati lap internetes kiadása – amelyet természetesen a helyi közösség tagjai olvasnak „elsősorban”. A helyben szokásos módot sok településen rögzítik is SZMSZ-ben, alapító okiratban, vagy akár helyi önkormányzati rendeletben; és sok esetben ez a mód, vagy ezen módok egyike a hivatalos honlap, vagy online önkormányzati lap (amely mellesleg alacsonyabb költségek mellett teszi lehetővé a közzétételt). Az információs társadalom közegében tehát ostobaság (udvariasabban: önkényes jogértelmezés) a „helyben szokásos mód” fogalmából kizárni az internetet – és a bíróság aligha lesz meggyőzhető egy ilyen interpretáció tarthatóságáról.

Akkor tehát minden szégyenlista jogszerű?

Magam több ütközetet is vállaltam Hódmezővásárhely önkormányzatával szégyenlista-ügyben, és meg is nyertem valamennyit (hogy győztes csaták miképp vezethetnek mégis vesztes háborúhoz ma Magyarországon, az más lapra tartozik). Azonban a 2010-es vásárhelyi szégyenlista-ügy és a mostani eset között lényeges a különbség: ott nem volt törvényi felhatalmazás azok listájának közzétételére, akik „magukat rászorulónak vallva a várostól támogatást igényeltek, ám azt később nem vették át”; a közzétételt problematikussá tette az is, hogy nyilvánvalóan indokolatlan esetben is megtörtént (ti. olyan eset is volt, ahol az érintett azért nem vette át a támogatást, mert időközben elhunyt). Ezért mondtam ki jogellenesnek közigazgatási határozatban a vásárhelyi listát; a határozatot az önkormányzat megtámadta, keresetét azonban a Fővárosi Bíróság elutasította. Ezzel párhuzamosan a város önkormányzati rendeletben mondta ki ezen adatok nyilvánosságát, hogy megteremtse a jogalapot. Ám mivel rendeletben törvényi felhatalmazás nélkül nem lehet személyes adatot közzétenni, ezt a rendeletet megtámadtam az Alkotmánybíróságon, amely nekem adott igazat. A jogi győzelem teljes volt, ám az önkormányzat változatlanul úgy érvel: a lista „hasznos”.

Erkölcsösek/alkotmányosak a listák?

A vásárhelyi listaügy fő problémájának azt láttam, hogy rombolja a jogállamiságot az, ha befolyásos politikai szereplők vállalják a jog nyílt megsértését, és ezt erkölcsi érvekkel igazolják. 2010 nyarán a hódmezővásárhelyi listaügyben rendkívüli ülést tartott a Parlament Emberi Jogi Bizottsága. A Bizottság előtt amellett érveltem, hogy jognak és erkölcsnek harmonizálnia kell, mert ha a jog alkalmazása rendszeresen megsérti a társadalom széles tömegeinek erkölcsi érzékét, az aláássa a jogba vetett bizalmat, az egész jogrendszer normális működését is. Azonban a megoldás nem az „igazságtalan” jogszabály tudatos megsértése. Amikor Vásárhely polgármestere fittyet hányt az adatvédelmi törvényre az „igazság” nevében (ahelyett, hogy politikusként a jogi normák változtatásáért lépett volna fel, ha így látta volna helyesnek), a jogállamiságot gyengítette.

Az a lista nem volt jogszerű. A mostani az. Most a „NAIH” áll a rossz oldalon: védhetetlen értelmezésével újra a jog tekintélyét rombolja a közvélemény előtt. Pedig az, hogy szeretnénk-e szégyenlistákat, olyan kérdés, amely értelmes – politikai, erkölcsi – vita tárgya lehet. A szégyenlisták ügye az adatvédelem-információszabadság konfliktus terepe: vajon a közösségnek van több joga, hogy informálódjon saját ügyeiben, akár úgy, hogy korlátozza tagjai jogait; vagy az egyénnek, hogy óvja magánszféráját? Legyen nyilvános a tízmilliós adótartozás? a tízezres? az ezer forintos? Egyes északi államokban a személyi jövedelemadózással kapcsolatos (egyedi) adatok is nyilvánosak. Szeretnénk, ha így lenne Magyarországon is? Ezek értelmes kérdések, megvitathatók, eldönthetők, majd a döntés után törvénybe foglalhatók.

Azt, hogy ez a törvényi formát öltött döntés összhangban áll-e az alkotmánnyal, ebben az esetben is az Alkotmánybíróság ítélné meg. Lehet, hogy egy „adatvédelmi hatóság” úgy véli, túlzás közzétenni az ezer forintos tartozásokat is, ez védhető álláspont. De tarthatatlan jogi érveléssel bocsátkozni egy ilyen vitába, amelyben ilyen módon a biztos vereség is borítékolható, nem más, mint súlyos felelőtlenség – éppen arra az álláspontra vet rossz fényt, amelyet ez a „hatóság” képviselni szeretne. Tartható álláspont az lenne, ha elfogadná: e 2012-es listák jogszerűen közölhetők, akár az interneten is. S ha ez nem helyes, kidolgozná alkotmányjogi álláspontját, és megtámadná a közzétételt előíró jogszabályt az Alkotmánybíróságon. Persze e kiherélt adatvédelmi hivatalnak, az ún. „NAIH”-nak – az adatvédelmi biztossal szemben – erre már nincs joga. Értelmes vitát nem tud kezdeményezni, pótcselekvésbe menekül tehát – rombolva azt, amit az adatvédelmi jog művelői elértek az elmúlt másfél évtizedben.

Jóri András

(Illusztráció: innen.)