Jóri András: Búcsú és köszöntés

Üdvözlöm az olvasót! Régóta figyelemmel kísérem az atlatszo.hu projektet, ezért örültem, mikor a szerkesztők felkértek: kezdjek blogot az oldalon. Ráadásul a témák is kínálkoznak: elgondolkodtató volt az operaházi tüntetés felvételein látni a sok kitakart arcú rendőrt; félelmetes volt hallani, ahogy a forrásait védeni igyekvő újságíróval kapcsolatban emlegették miniszteriális szinten a levéltitoksértés bűncselekményének lehetőségét.

Lesz tehát miről írnom, és az adatvédelmi biztosi szerepből kilépve szabadabban is írhatok majd. De előbb el kell búcsúznom ettől a szereptől: legyen tehát ez az első bejegyzés egyben búcsú is az elmúlt három évtől, a saját adatvédelmi biztosságomtól, és magától az intézménytől is.

Amikor 2008 végén – külön megtiszteltetés, hogy Sólyom László jelölésére – országgyűlési biztossá választottak, a derűs és szabad ügyvédi élet után rögtön számos kihívással szembesültem. A rendszerváltás és a 90-es évek eufóriája után az emberi jogok védelme helyett egyre több hang kiáltott rendért; egyre több szó esett „jogállami düh”-ről, a túlfejlett magyar jogállamról. Mindez az adatvédelem terén különösen érezhető volt – ráadásul a kritikák ezen a téren gyakran jogosak, sőt, általam is osztottak voltak. Az adatvédelem miatt vannak fél lábbal börtönben a tényfeltáró újságírók. Az adatvédelem akadályozza a rendőri visszaélésekről tudósító újságírókat. Az adatvédelem teszi lehetetlenné azt, hogy megismerjük és feldolgozzuk a múltunkat. A Majtényi László által megteremtett rendszerváltó intézmény a 2000-es évek első felében súlyos presztízsveszteséget könyvelhetett el: az adatvédelem elszabadult, öncélúvá válva a másik információs alapjog, a közérdekű adatok nyilvánosságát fenyegette. A legfőbb célom az volt, hogy változtassak ezen. Ezt a programot neveztem el „az új egyensúly” programjának: adatvédelmet csak ott, ahol arra szükség van (de ott hatékonyan), és több, sokkal több információszabadságot.

Mit tettem kollegáimmal együtt ezért a célért? Igyekeztünk olyan rendezvényeket kezdeményezni, amelyek az információszabadság köré szerveződtek, a tényfeltáró újságírás, a titokügyek témáját állították a középpontba. Alkotmánybírósági beadványokat terjesztettem elő titokügyben. Támogattam az állami cégek menedzseri juttatásainak és rektori fizetéseknek a nyilvánosságra hozatalát. Korábban tabunak számító adatkezelések jogszerűvé tételét ösztönöztem (vagyis ésszerűsíteni próbáltam az adatvédelmet az közérdekű adatok megismerhetősége, nyilvánossága érdekében): így – a kisebbségi ombudsmannal közösen – indítványoztam egyes etnikai adatok kezelését, és támogattam a vallási adatok gyűjtését a népszámláláskor. Egyedi esetekben is arra törekedtem, hogy az adatvédelem ne váljon öncélúvá, az információmegosztás és –áramlás gátjává: tudatosan értelmeztem át pl. a személyes adat fogalmát a Google Street View-állásfoglalásban, hogy a szolgáltatás ne váljon lehetetlenné Magyarországon; hasonló állásfoglalás a választásokról szóló, amelyben a pártok adatkezelési lehetőségeit értelmezve igyekeztem kidolgozni a védendő magánszféra és a védelemre nem szoruló szféra megkülönböztetését.

Jó visszaemlékezni ezekre az évekre, arra a szellemi műhelyre, amely segítette ezt a munkát, és amelyben nem számított politikai vélemény, ízlés, múlt; csak az odaadás. Ez a légkör vonzotta a tehetségeket; büszke vagyok arra, hogy a három év során a magyar alkotmányjog jelenlegi és jövőbeni nagyjaival dolgozhattam együtt.

De a három évtől most búcsúznom kell. A vég szép volt: el nem bírált alkotmánybírósági beadványaimat továbbítottam az azokat talán újra benyújtó országgyűlési képviselőknek; tavalyi utolsó ülésnapján az Alkotmánybíróság pontot tett a hódmezővásárhelyi szégyenlista ügyére is, elfogadva az indítványomat és megsemmisítve a város rendeletét. Ami azonban január első napjaitól történik, arról nehéz lenne indulatok nélkül írni: a munkajogi szabályok durva megsértése, a méltánytalan bánásmód jól jellemzik az „átszervezést”. Valami azonban maradt, és erre, volt kollegáimmal együtt, büszke lehetek: megőriztük az intézmény nevét és hitelét – a jogállami adatvédelem visszaállítását követően annak működése rossz emlékek nélkül lesz folytatható.

Az utóbbi másfél évben sokszor jutott eszembe nagyapám, aki genetikus volt, és fiatalon, 1947-ben lett az MTA tagja, majd az 1949-es „átszervezéskor” kizárták. Az volt a bűne, hogy nem engedett a kor szavának, nem támogatta Micsurin és Liszenko áltudományos elméletét. Maradt a tudományos genetikánál. Korán halt meg; van, aki a liszenkoizmus halálos áldozatának tekinti. A jogállamiság „átértelmezését” látva gyakran gondoltam arra: volt előttünk egy generáció, amelynek tagjai nem féltek, bár életükkel is fizethettek azért, ha kitartottak az elveik mellett. Ma nincsenek ilyen kockázatok: akkor vagyunk méltók elődeink generációjához, ha  2012-ben, egy EU tagállamban, sokkal jobb körülmények között, mi is így teszünk.