Visszafotózta a KGB-ügynököket, kitiltották Belorussziából az amerikai fotóriportert

Nem engedik be Belorussziába azt a Svédországban élő amerikai fotóst, aki korábban többször tudósított külföldi lapokat az országból. Dean C.K. Cox az eurasianet.org hírportál képszerkesztője, korábban az Associated Press munkatársa, a New York Times-ban és az International Herald Tribune-ben is publikál. Cox az atlatszo.hu-nak arról beszélt, milyen – sokszor bosszantó és nevetséges, máskor ijesztő – akadályokkal kell szembenézniük a volt Szovjetunió egykori tagországaiból tudósító újságíróknak.

Mikor jártál először Belorussziában?

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

2006-ban kezdtem a Belorusz projektet, hat hetet töltöttem ott, az elnökválasztásról tudósítottam és a csernobili baleset huszadik évfordulójáról. A rendőrség a tüntetések ötödik napján lépett közbe, nagyjából mindenkit begyűjtöttek és lecsuktak. Aztán két hétig utaztam az országban barátokkal, más újságírókkal, kisebb riportokat készítettem, majd a csernobili nukleáris baleset által érintett területen dolgoztam – a katasztrófa miatt fertőzött terület 70 százaléka Belorusszia területére esik.

Hazatérve átnéztem a felvett anyagot, fotókat, s úgy láttam, hogy ebből érdemes lenne egy nagyobb anyagot összerakni, könyvet írni. Mivel a nyugati médiában nem sok minden jelenik meg Belorussziáról, és elég naiv kép él a kívülállókban arról, hogy tulajdonképpen mi folyik abban az országban valójában. Ráadásul nem csak a fővárost, hanem az egész országot be akarom mutatni. 2009-ben aztán visszamentem, és 2010-ben is megpróbáltam odamenni, hogy tudósítsak az elnökválasztásról, de nem engedtek be országba, nem kaptam vízumot.

Egy az ottani külügyminisztériumban dolgozó ismerőstől próbáltam segítséget kérni, s ő azt mondta, hogy várjak december 9-ig – a választásra 19-én került sor. Nem tudtam, hogy mivel kapcsolatos ez a határidő, aztán az aznapi hírekből kiderült, hogy Lukasenko akkor írt alá egy újabb megállapodást az egyik nagy orosz olajcéggel. Ha jól emlékszem, a Gazprommal, az elosztásról és a vezetékek egy részének tulajdonjogának átadásáról. Előtte nem lehetett tudni, hogy Lukasenko aláírja-e az oroszok által forszírozott megállapodást, vagy sem. Miután megtette, az orosz média és a kormány ismét támogatta őt.

Milyen indokkal utasították el a vízumkérelmed?

Azt mondták azért nem kaptam meg, mert nagyon elfoglaltak a vízumügyeket intéző hivatalnokok. A külügyben dolgozó hivatalnokok egyébként nagyon orosz-pártiak, azt szerették volna, ha Lukasenko nem kerül ismét pozícióba. Korábban nagy volt a nyomás Oroszország felől, az orosz médiában erőteljes Lukasenko-ellenes kampány ment, például levetítettek egy elég durva dokumentumfilmet, amelyben Lukasenkot gyilkosságokkal és egyéb sötét ügyekkel hozták kapcsolatba. Ám amint aláírta a megállapodást, ez abbamaradt.

Szabadon mozoghattál az országban?

Az újságíró vízumot csak úgy sikerült megkapnom, hogy az indulás előtt két nappal befenyegettem őket, hogy vagy megadják az akkreditácót, s akkor legálisan tudósítok, vagy turistavízummal megyek és akkor is tudósítok – másnap hívott a minisztérium, hogy gratulálnak, megvan az akkreditációm. A 2006-os demonstrációkon a tömegben ott voltak a civil ruhás KGB-ügynökök – az állambiztonsági szervezet neve Belorusziában a mai napig nem változott. Számunkra elég komikusnak tűnt, ahogy mindig párban, egyforma fekete ruhában, kötött sapkában mászkáltak. Egész közel jöttek hozzánk, hogy hallják, miről beszélünk. Ha interjút készítettünk valakivel, akkor odajöttek, belehallgattak, aztán ha rájuk néztél, lassan továbbmentek. Szóval nem túl kifinomult módszerekkel dolgoztak.

A vízumkérelemhez kértek tőlem két email címet és a mobilszámomat. Egy idő után elérhetetlenné vált az oldal, ahová a fotóimat szoktam feltölteni. Aztán már az email címeim sem működtek, és végül a mobilomat is letiltották. A tiltakozások utolsó napján, a rendőrség közbelépése után hirtelen ismét működött az összes email címem, és a telefonom is. Azon a héten is követett minket a KGB – egy másik amerikai fotóssal béreltünk közösen egy lakást, s egyik nap, amint mentem hazafelé, észrevettem, hogy követnek. Megálltam, visszafordultam, megpróbáltam lefényképezni őt, erre elfutott. Másnap még közelebb merészkedtek: utánam jöttek egészen a lépcsőházba, amikor nap közben hazamentem, hogy letöltsem az aznapi fotókat, aztán amikor újra elindultam volna, s kinyitottam az ajtót, ott ált a követőm. Mindketten eléggé meglepődtünk.

Miután a tüntetéseket leverték, ott maradtam még egy időre, s az ellenzéki vezetőket kísértem vidéki utakra. Folyamatosan figyeltek, videóztak bennünket a megfigyelőink. Amikor az ország egyik déli városában Alekszandr Milinkevics ellenzéki vezetővel talákoztunk, olyan közelről filmeztek bennünket, ahogy most itt ülünk. Én is fényképezni kezdtem őket, ekkor az ellenzéki politikus egyik asszisztensének csörgött a telefonja: nevetve mesélte, hogy a KGB-központtól hívták, hogy a minket filmező kollégájuk szólt nekik, és azt üzenik, hogy nem készíthetek róla fotókat.

Nagyobb bajba is kerültél a munkád miatt?

2006-ban Kazahsztánban dolgoztam a New York Times-nek és az Eurasianetnek. Teljesen ártatlan anyagot csináltam Asztanában az ottani építészetről. Volt újságírói akkreditációm is a külügyminisztériumuktól. Egyszer épp az utat, meg az elhaladó járműveket fotóztam, amikor közlekedési rendőrök kétszer is megpróbáltak közbelépni. Az első alkalommal fogtam, és elkezdtem videóra venni a rendőrt, aki odajött, s akkor visszafordult, mert tudta, hogy nincs joga ehhez. A második alkalommal viszont eléggé agresszívak voltak: rángattak engem is meg a kamerát is, hátrafeszítették a karom, lenyomtak a földre. Még több rendőr jött, és egy fekete Mercedes belügyesekkel, azt állították hogy tiltott helyen fotóztam. Miután ellenőrizték az akkreditációmat a minisztériumnál, végül elengedtek.

Hogyan szerzi a tudósításokat és a fotókat az eurasianet.org ilyen körülmények között?

A közép-ázsiai országokból mindig is nehéz volt tudósítani. A szerzőink nem újságíróként mennek oda, hanem üzletemberként, turistaként kapnak vízumot. A helyi újságírók, fotósok pedig általában álnéven vagy név nélkül publikálnak nálunk. Igazából ők kockáztatnak sokat, hiszen a külföldi újságírót maximum kitoloncolják, vagy esetleg letartóztatják egy napra. Belorussziában viszont több helyi ismerősömet megverték vagy börtönbe zárták a velünk való együttműködésük miatt.