Úgy kezdődött, hogy a románok visszalőttek – egyoldalú köztévés film 1848-49-ről

Az Elpusztítani mindent – Az ismeretlen polgárháború 1848/49 címmel a köztévén március 15-én leadott dokumentumfilm tipikus példája annak, hogyan lehet formailag a tényekhez ragaszkodva manipulálni. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik, az ünnepi beszédekben nemigen szereplő fejezetéről szóló alkotással nem az a legnagyobb gond, ami benne van – bár azzal is jócskán lehetne vitatkozni. Hanem az, ami kimaradt belőle.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

Egy távoli országból idevetődött külföldi, aki csak a politikusok megemlékezéseiből ismeri a március 15-én, és utána történteket, azt gondolhatja, hogy az ország teljes egységben harcolt a Habsburgoktól való függetlenségért és a polgári demokráciáért. Viszont a filmből is kiderül, hogy nem a bécsi udvar és a magyar parlament között húzódott az egyetlen törésvonal. Hanem a korabeli Magyarország lakosságának bizonyos rétegei, csoportjai is olyan mértékben kerültek szembe egymással, hogy azt bízvást nevezhetjük polgárháborúnak.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Kétségtelen, hogy ez a szó sokkal rosszabbul csengene egy patetikusnak szánt ünnepségen, mint a forradalom, a szabadságharc vagy a függetlenség. Főleg, hogy itt a magyar többség és a nemzetiségek összeütközéséről van szó. Amely nemzetiségek összességében már csaknem annyian voltak, mint a magyarok. S ezek a kisebbségek sorban fellázadtak a március 15-e után alakult nemzeti kormányzat ellen. S eközben – úgy Erdélyben, mint a Délvidéken – súlyos atrocitások történtek a polgári lakosság rovására. A filmmel szembeni egyik kifogás rögtön az lehetne, hogy szinte csak és kizárólag a magyarokkal szembeni túlkapásokkal foglalkozik. De ez korántsem az egyetlen probléma a dokumentumalkotással, melynek „szakkommentátora” és műsorvezetője Hermann Róbert történész.

DESTROY EVERYTHING – ELPUSZTÍTANI MINDENT documentary / dokumentumfilm

The unknown cilvil war 1848/49 (Transylvania) Az ismeretlen polgárháború 1848/49 (Erdély) vezetőszakértő: Dr. Hermann Róbert operatőr: Sibalin György rendező: Bicskei Éva producer: Móczán Péter gyártó: EPS Produkciós Iroda (EPS Kft.) jogtulajdonos: © 2016 EPS

Az is finoman mondva súlyos szakmai deficit, hogy az előzményekről, a történések indítékáról és motivációjáról jóformán, érdemileg nézve szó sem igen esik. A dokumentumfilm azzal indul, hogy az erdélyi románság küldötteinek balázsfalvi gyűlése után nem sokkal, még abban az évben kitör a lázadás.„…egyes izgatók a népet a magyarok gyilkolására ingerelték, gondolva, ha magyar nem marad, övék marad a föld… Ez polgárháború.” – idéznek mottó gyanánt egy korabeli forrást, Dr. Kőváry Lászlót. Majd ezután Hermann Róbert beszél a gyűlésről. „1848 május közepén egyes források szerint 20-25 ezer, más források szerint 40 vagy 50 ezer román gyűlt itt össze, hogy megfogalmazza, elfogadja a saját nemzeti követeléseit. Amikor a balázsfalvi gyűlés véget ért, és ennek a résztvevői és a megválasztott román nemzeti komitének a tagjai, köztük egy Avram Iancu nevű fiatal, Petőfivel nagyjából egykorú ügyvéd hazatért a maga topánfalvi otthonába, már azonnal megkezdték a fegyveres felkelésnek az előkészítését, megkezdték a népnek a katonai módon történő megszervezését.” – közli a nézőkkel.

De annak taglalását – enyhén szólva – nemigen viszi túlzásba a film és az azt szakértő történész, hogy pontosan mik voltak ezek a követelések, s mi oka volt a románok jelentős részének a magyar kormánnyal szembeni elégedetlenségre. Ahogy Romsics Ignác a Nemzet, nemzetiség, és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században című kötetében (Napvilág Kiadó, 1998.) összefoglalja: a románok „…iskolákat és milíciát, saját nemzeti parlamentet, továbbá képviseletet kértek maguknak a kolozsvári összerdélyi országgyűlésben.” (125.o.) Ugyanis, mint a Rubicon folyóirat évfordulós összeállítása is leírja: „A románok szerették volna elismertetni magukat önálló nemzetként; annak ellenére, hogy Erdély lakosságának 53%-át tették ki, nemesség híján nem voltak „rendi nemzet”, így az unióról döntő országgyűlésen sem képviseltethették magukat.”

Romsics elmondja azt, amit Hermann Róbert elmulaszt. Hogy a véres, polgárháborús szituáció kialakulásáért leginkább a magyar politikai elitet terheli a felelősség. „… én soha, de soha a magyar szent korona alatt, más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok” – hangoztatta a 48-as forradalom vezére, Kossuth, s egy magánlevelében még a humanista Kazinczy is azt írta, hogy az idegen tanuljon meg magyarul, vagy haljon éhen. Ez a nemzeteszme máshoz, mint a magyar és a nem magyar nyelvi-kulturális csoportok közötti heves harchoz nem vezethetett.” – olvasható az idézett kötet 88. oldalán. Romsics elmondja továbbá, hogy a román követelések süket fülekre találtak, ezért tört ki a felkelés. „Miután követeléseikkel a császár érdemben nem foglalkozott, a magyar kormány pedig elutasította azokat, a román vezetők is mindinkább magyarellenesek lettek és radikalizálódtak.” (125.o.)

Hermann Róbert az okok, az előzmények terén nemigen bíbelődik a részletekkel, a következmények ecsetelésekor viszont annál inkább. A film aprólékosan, naturalista részletezéssel veszi sorra, hogyan támadtak a román felkelők magyarlakta települések fegyvertelen civil polgáraira. Igen gyakran személyválogatás nélkül, gyerekekre, nőkre, idősekre is. Ezek ténye nem vitatható, ugyanakkor a vérengzést előidéző okok homályban maradnak, miként az is, hogy a túlkapások kölcsönösek voltak. A film végén Hermann Róbert ugyan elismeri, hogy  „…az osztrák hatóságok által 1850-ben elvégzett vizsgálat során összesen 4200-4400 román polgári áldozatról sikerült adatot gyűjteni.”

De mindezt annak súlyát kisebbítve teszi, hogy a Romániában sokáig egyeduralkodó hivatalos álláspont negyvenezer román  áldozatról szólt, s a valóságban szerinte ennek csak alig több mint a tizedéről beszélhetünk. Viszont a filmben Egyed Ákos munkássága, kutatásai alapján 7500-8000-re becsült magyar veszteséggel összevetve ez már nem is olyan kevés. Ami a számadatokat illeti: ugyancsak Egyed Ákosra hivatkozik egy korábbi cikk is, ahol viszont a nagyságrendileg hasonló, 7500-8500 fős magyar áldozatszám mellett a román veszteségeket valamivel nagyobbra, 4400-6000 főre becsülik. Ami már kevésbé marad el a magyarokétól.  De nem is a számháború itt a lényeg. Hanem, hogy a románok szenvedéseiről alig esik szó, valamint náluk a sokkoló részletek bemutatása is elmarad. Helyette előtérbe kerül a távolságtartó, semleges nyelvezet.

A tényt például, hogy a polgárháború első áldozatai románok voltak, s először a székelyek lőttek, a filmben így írják le: „A román katonai szervezkedés ellenére őszig komoly belháború nincs. Mindössze június első napjaiban történik egy kisebb összetűzés Mihálcfalván, ahol a román jobbágyok elfoglalják földesuraik majorságait, s a kirendelt székely század kénytelen volt fegyverét használni.”  Azt persze nemigen részletezi a film, amit a már hivatkozott Rubicon-összefoglalás leír. Hogy: „Az Erdélyben élő, főleg román nemzetiségű jobbágyok bizalmatlanná váltak, mert a megígért jobbágyfelszabadítás, a – zömmel magyar – földesúrnak járó adók és robot eltörlése késlekedett.” Hogy a dokumentumfilm készítőinek vastagon maguk, a saját nemzetük felé hajlik a keze, az egyértelmű.  Mondjuk Petőfi Sándort aligha lehet a románok iránti pozitív elfogultsággal vádolni. De ő nem kímélte egyik oldalt sem, amikor beszámolt a túlkapásokról. S pont ő említi meg Útijegyzet-töredékében igen szemléletesen, hogy az atrocitások kölcsönösek voltak.

„Feketetón túl kezdődtek az oláh dulások nyomdokai, melyek Kolosvár felé egészen föl Besztercéig tartanak. Kirablott, fölgyujtott, félig s néhol egészen lerombolt házak. […] Éjjel értem Szászrégenbe, melyet a mult évben a székelyek kiraboltak és fölgyujtottak. Rettenetes látvány; ugy álltak az ajtó- és ablaktalan nagy házak, mint valami óriás koponyák, kisértetesen bámulva üres szemgödreikkel. Szászrégenen túl egypár órányira Petele, kis szász város, melyet szinte a székelyek dúltak föl, de annyira, hogy csak imitt-amott látszik egy-egy darabka fal.” – írja Petőfi. A filmből viszont egy, a történettudományban kevéssé járatos tévénézőnek nagyjából annyi jön át, hogy a bécsi udvarral összejátszó román politikusok által vezetett felkelők voltak a „rossz fiúk.” Ha megneveztetik egyáltalán ok, ami a polgárháborút előidézte, az a filmben leginkább a császári udvar bujtogatása, támogatása.

„Az osztrák kormányzatnak az erdélyi képviselői, elsősorban a nagyszebeni főhadparancsnokság látható jóindulattal állt hozzá a román nemzeti mozgalomhoz. Ez a helyzet teljesen egyértelművé válik 1848 októberében, amikor Erdélynek a hadi törvények alá történt rendelése után Puchner Antal főhadparancsnok éppen az erdélyi román felkelőket bízza meg a szórványmagyar vidékeken található magyar nemzetőrségek lefegyverzésével. És ezzel mintegy közvetlen és közvetett okozójává válik a kitörő polgárháborúnak. Ettől a pillanattól kezdve az osztrák politika és a román nemzeti mozgalom ugyanazon a vágányon halad, s mindkettőnek egy célja van, a magyar szabadságharc mielőbbi legyőzése bármilyen áron.” – állítja Hermann Róbert.

A magyar kormány és hadsereg embereire pedig a „jó fiúk” szerepét osztja a történész.  Idéz egy bírósági eljárást. Ennek során „…lövetett főbe ítéletesen Török Marci 22 éves honvéd vadász. Ugye nyilván Török Marci elkövetett valamifajta kihágást itt a román lakossággal szemben. És hát a honvéd seregben rend volt, és nem tűrték az ilyen jellegű kihágásokat, még az ellenséggel vagy az ellenségesnek vélt polgári lakossággal szemben is. És hát ezért ez a nagyon súlyos ítélet.” – kommentál Hermann Róbert. De az nem derül ki, konkrétan milyen ügyben született a verdikt, a szövegből az világlik ki, hogy Hermann is csak feltételezi ezt. Azt pedig, hogy az Erdélyben lévő honvédsereg, illetve annak vezetője kínosan ügyelt volna, nehogy a románok igaztalanul vagy túlzottan szenvedjenek, tényszerűen nem igaz. Bem József például etnikai tisztogatástól sem riadt volna vissza. „…Naszód térségét ki akarta üríttetni, és a románok helyébe székelyeket akart betelepíttetni, amikor látta, hogy azok Urban mellé állnak. Csányi és – közvetve Kossuth – alig tudták Bemet leállítani.” – említi meg a 1848/49: háború és bűn Erdélyben című írás. (Csányi László erdélyi kormánybiztosról, és a román felkelőket támogató Karl von Urban császári ezredesről van szó.)

„Erdélyben a rögtönítélő bíróságok felállítása óriási feszültséget keltett. Ahogyan a székelyek a Háromszékbe, úgy a románok az Érchegységbe vették be magukat az üldöztetés elől, ami inkább megszilárdította soraikat, mintsem bomlasztotta volna őket.” Magyar részről ugyanúgy történtek jogtalan kivégzések. Például a meghirdetett amnesztia dacára, szószegő módon ítélték halára Stephan Ludwig Roth evangélikus lelkészt, az erdélyi szászok vezetőjét. Ami már csak azért is igazságtalan volt, mivel Roth fellépett a románok által elkövetett atrocitások felelőseivel szemben. Puchner őt nevezte ki Megyes környéki császári biztosnak. Eme minőségében „ő ítélte halálra Alexandru Bătrâneanu prefektust és Vasile Simonis tribunust, mind a kettőt a román fegyveres felkelés előkészítése miatt.” Ezt a tényt a filmben hivatkozott Egyed Ákos is megemlíti,  Amnesztia és számonkérés Erdélyben 1849 tavaszán című tanulmányában. Ami önmagában is jó cáfolata annak, hogy a Puchner emberei fenntartás nélkül támogatták volna a kegyetlenkedő román felkelőket.

Az is figyelemre méltó, hogy a felvidéki szlovák helyzet ismertetése a dokumentumfilmből ugyancsak kimarad.  Nem csoda: ez ugyanis azt bizonyítaná, hogy a magyar kormányzat a legszelídebben, legmérsékeltebben induló nemzetiségi követelésekre is karhatalom bevetésével válaszolt. „A szlovák nemzeti vezetők március 28-án tartott első gyűlésükön még viszonylag szerény igényekkel léptek fel. Mindössze annyit kértek, hogy azoknak a vármegyéknek a gyűlésein, amelyeknek ők alkotják a többségét, használhassák anyanyelvüket, továbbá hogy ugyanezen vármegyék iskoláiban a szlovák nyelvet is tanítsák. A magyar kormány kérésüket a pánszláv agitáció megnyilvánulásaként értékelte, és elutasította. Következő, május 10-11-i gyűlésükön a szlovák vezetők már sokkal messzebb menő követeléseket fogalmaztak meg. Ezek lényege Magyarország föderatív átalakítása volt a nemzeti elvnek megfelelően. A föderáció egyik politikai egysége Szlovákia lett volna saját nemzeti közigazgatással és közoktatással, továbbá nemzetőrséggel és nemzeti lobogóval. A szlovák nemzeti mozgalmat a magyar hatóságok ezt követően katonai ügyként kezelték, és eredményesen hatástalanították.”– írja Romsics Ignác a fentebb idézett művében.  (124. o.)

Az erdélyi mellett a délvidéki atrocitásokat viszont szintén igencsak bőséges audiovizuális illusztrációval tálalja a film. Senki nem vitatja, aki a tényeket ismeri, hogy 1848-49-ben ugyanúgy történtek magyarellenes vérengzések, mint 1944-45-ben. De miként a II. világháború végén történt magyarok elleni vajdasági gyilkosságokat nem lehet megérteni a szerb és zsidó származású újvidéki civilek 1942-es lemészárlása nélkül, úgy a forradalom és szabadságharc alatti szerb tetteknek is voltak előzményei. Itt viszont kísérlet sem történik a polgárháborús események igényes mélylélektani, történettudományi boncolására. Hogy miért fordított egymással szembe gyilkos indulat szomszédokat, miként csinált a szituáció békés polgárokból lincselőket? Pedig a Romsics-kötetből is tudhatjuk az okot: „Márciusi gyűléseiken a délvidéki szerb vezetők ugyanolyan mérsékelt követeléseket fogalmaztak meg, mint kezdetben a szlovákok. Április 8-án a pesti kormány azonban ezt is elutasította….” (125.o.)

Akárhogy is nézzük, 1848 magyar vezetőinek többségét egy olyanfajta nacionalizmus jellemezte, amely a más népektől, a vele egy országban élő kisebbségektől megtagadta azokat a jogokat (a nyelv, a kultúra, az identitás intézményes és garanciális védelme, biztosítása, a közügyekben való helyi autonómia), amelyekért ő maga is harcolt a Habsburg birodalommal szemben.

A nacionalizmus pedig nacionalizmust szül. Amilyen volt a többségi adjonisten, olyan lett a kisebbségi fogadjisten. Ironikusan azt mondhatjuk: a Hermann Róbert által végigkommentált dokumentumfilm bizonyos értelemben hű örököse 1848-nak. Már annyiban, hogy történelemszemléletét ugyanaz a „nemzeti csőlátás” jellemzi, amely Kossuth és politikustársai akkori döntései révén hozzájárult a forradalom bukásához. A nemzetté válás óta létezik (s manapság is egyre népszerűbb) az a felfogás, hogy a történésznek alapvetően a „nemzeti érdeket” kell szolgálnia.

Tehát egy múltbéli konfliktusból azokat a tényeket kell elsősorban kiemelni, amelyek a történész nemzetére nézve előnyösek, annak igazát, szenvedéseit domborítják ki. Ezek a kutatók nem feltétlenül hazudnak vagy hamisítanak. Ők egyszerűen szinte csak és kizárólag azokat a dokumentumokat, forrásokat keresik, azokat idézik, amelyekből az derül ki, hogy a „mieinket” igazságtalanul üldözték. S nyilvánvalóan találni is fognak ilyen papírokat, emlékeket. Hiszen gyakorlatilag nincs olyan nép, nemzet, etnikum, amely a történelem folyamán ne szenvedett volna el megszállást, üldözést. Azt viszont, hogy ugyanebben a konfliktusban vagy annak előzményeiben a saját nemzetük bizonyos tagjai – a nemzet széles rétegeinek támogatásával – az államhatalom, az erőszakszervezetek birtokában sokszor ugyanúgy tettesként léptek fel, igyekeznek elhallgatni vagy csak ritkábban, szűkszavúbban említeni.

Lényegében ezt a szemléletet  tükrözi vissza a Hermann Róbert által „celebrált” dokumentumfilm. Fentieket ismervén, mosolyra fakasztó, hogy a Hermann Róbertet kutatócsoport-vezetőként feltüntető Veritas Intézet mottója ama Deák Ferenc-mondás, hogy „…hazudni nem szabad.” Egyrészről persze, tényleg nem szabad. Ám tegyük hozzá: nem is kell. Mert szándékos, tudatos, nyílt hazudozás nélkül is lehet egyoldalú, manipulatív, elfogult filmet csinálni. Nem kell ehhez hazudni. Elég, ha a készítők túlnyomó részben csak azokat az igazságokat hangsúlyozzák, ismételgetik, sulykolják, amelyek megfelelnek a nézőpontjuknak.

Papp László Tamás