Így tűnnek el a korrupciós ügyek a közhatalmi szervek statisztikáiban

Tizenhat éve halljuk, hogy Magyarországon zéró tolerancia van a korrupcióval szemben – a közhatalmi szervek saját magukról szóló nyilvántartásai azonban más képet mutatnak. Közérdekű adatigénylésekkel jártuk végig azokat az intézményeket, amik papíron a korrupció elleni harc élén állnak, és megpróbáltuk összerakni, mi a valóság a hivatalos statisztikák mögött. Az eredmény magáért beszél: nem az derül ki belőle, mennyi a korrupció – hanem az, hogy az állam mit nem akar láttatni saját magából.

Orbán Viktor és kormánya 2016-ban, 2018-ban, 2020-ban – de valójában 1992 óta folyamatosan – korrupcióellenes hadjáratot hirdetett. Egy 2019-es nyilatkozatában a miniszterelnök épp azt mondta, a korrupciónak nincs elfogadható szintje, ezért zéró toleranciát tart kívánatosnak vele szemben; és szerinte kizárt, hogy korrupt lenne a magyar politika. Az elmúlt tizenhat évben Magyarországon gyakorlatilag minden kormányzati megszólalás tartalmazta a „zéró tolerancia a korrupcióval szemben” fordulatot. Ez a mondat mára annyira elkopott, hogy már csak akkor kapjuk fel rá a fejünket, ha véletlenül nem hangzik el.

De mit mutat a valóság, ha nem a kormányinfók és sajtótájékoztatók jól begyakorolt paneljeire, hanem a közhatalmi szervek saját nyilvántartásaira támaszkodunk? Számos hazai és nemzetközi statisztikák és kutatás létezik arra vonatkozóan, hogy mennyire korruptak a közhatalmi szervek, azaz a közszféra és az állami intézmények. Ezek azonban szinte kivétel nélkül nem valódi, nyilvános bűnügyi statisztikák, hanem különböző indexek és becsléseken vagy szimpla érzékelésen alapuló mérőszámok, amik azt próbálják megragadni, hogyan észlelik vagy ítélik meg szakértők és üzletemberek a korrupció mértékét egy ország közszférájában.

Ezért közérdekű adatigénylésekkel kerestük meg azokat az intézményeket, amik papíron a korrupció elleni fellépés gladiátorai: a Nemzeti Adó- és Vámhivatalt, a rendőrséget, az ügyészséget, az Országos Bírósági Hivatalt, az Integritás Hatóságot, az Állami Számvevőszéket, a Belügyminisztériumot, vagy a kifejezetten erre a célra létrehozott Nemzeti Védelmi Szolgálatot. Azt próbáltuk tőlük megtudni, mennyiben sikerült felszámolniuk a korrupciót és a hozzá kapcsolódó bűncselekményeket a NER tizenhat évében. Az eredmény egy bonyolult mozaik, aminek darabjai külön-külön is beszédesek – együtt pedig kifejezetten tanulságosak.

Az unió legkorruptabbjai

A Transparency International évente készíti el a Korrupció Érzékelési Indexet (CPI), ami száznyolcvan ország közszférájának korrupciós szintjét rangsorolja egy nullától százig terjedő skálán: a 0 jelenti a nagyon korrupt, míg a 100 a nagyon tiszta közszféra megítélését. Fontos kiegészítés, hogy a CPI nem tényleges büntetőeljárási adatokat használ, hanem különböző nemzetközi intézmények, üzletemberek és szakértők információira és értékeléseire támaszkodik.

A legfrissebb, 2024-es CPI szerint a világ átlagos pontszáma 43 körül van, és a vizsgált országok több mint kétharmada 50 pontnál alacsonyabb értéket kapott – ami arra utal, hogy világszerte sok helyen érzékelhető komoly korrupció a közszférában. A lista élén olyan országok állnak, mint Dánia, Finnország és Szingapúr, míg a legalacsonyabb pontszámokat olyan belső konfliktusokkal és labilis intézményrendszerrel sújtott államok kapták, mint Dél-Szudán, Szomália, Venezuela vagy Szíria.

A Transparency rangsorában Magyarország 41 pontot ért el, és ezzel a száznyolcvan ország között a 82. helyen végzett, miközben az Európai Unió tagállamai között ebben az indexben három egymást követő évben is a legkorruptabb ország lett. Ez jelentős visszaesés az elmúlt évtizedhez képest: 2012-ben Magyarország még 55 pontot kapott és a 46. helyen állt a világranglistán – a jelenlegi pozíció ehhez képest több mint 30 helyes visszaesést mutat.

Vannak lakossági felmérések is, amik a közvélemény korrupcióról alkotott képét vizsgálják: az Eurobarometer 2024-es felmérése szerint a hazai lakosság nyolcvannyolc százaléka gondolja úgy, hogy a korrupció súlyos probléma Magyarországon.

Parkolópálya

Az adatigénylésünk első és legfontosabb tapasztalata: a korrupciós ügyekkel kapcsolatos adatoknak nincs gazdájuk. Minden szerv tud egy kicsit, de senki sem tud eleget ahhoz, hogy átfogó képet adjon.

A NAV például világosan közölte: ők nem bűnügyi nyilvántartó szerv, így nincs adatuk arról, hogy 2010. január elseje óta indult-e hasonló ügyben büntetőeljárás egykori vagy jelenlegi dolgozójukkal szemben; de ha indult is volna, az ügy befejeztével az erről szerzett információt egyébként is törölniük kell. Ebből következően csak a folyamatban lévő ügyekről tudnak beszélni. Ebből négy is van: jelenleg négy NAV-os ellen zajlik eljárás hivatali vesztegetés elfogadásának megalapozott gyanúja miatt.

A hivatal szerint mindegyik esetben indult méltatlansági eljárás, amiket aztán a jogerős büntetőítéletig felfüggesztettek. Az állam egyik legfontosabb pénzügyi hatóságánál tehát jelenleg is zajlanak korrupciógyanús ügyek, de ezek intézményi értelemben parkolópályán vannak.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a Völner-Schadl-ügy egy prózai mellékszálnak köszönhetően éppen egy korrupt NAV-középvezető lehallgatásával kezdődött, akit a Nemzeti Védelmi Szolgálat fülelt le, eredetileg egy másik ügyben.

Megmutatják, mennyire torz a rendszer

A korrupció nem elszigetelt, egyéni visszaélések összessége, hanem egy ország működésének, hatalmi viszonyainak és jogállamiságának tünete. Az állami, különösen a közszférára vonatkozó korrupciós mutatók ezért lehetnek árulkodóak.

Még akkor is, ha ezek az adatok nem klasszikus bűnügyi statisztikákon alapulnak: képesek rávilágítani társadalmi és politikai folyamatokra, átfogó képet adni az állam működéséről és függetlenségéről.

A magas korrupciós számok jelezhetik, ha egy országban a jogalkalmazás nem egyenletes, az ellenőrző és felügyeleti szervek – például az ügyészség, a számvevőszék vagy a bíróságok – nem elég hatékonyak vagy nem kellően autonómak, és a szabályok betartatása politikai vagy gazdasági érdekekhez kötődik. Ilyen értelemben a korrupciós adatok azt is megmutatják, mennyire képes egy állam kontrollt gyakorolni saját maga felett, mennyire érvényesül a törvény előtti egyenlőség a gyakorlatban, vagy mennyire bízhat a társadalom a kormányban és annak közintézményeiben.

Integritás Hatóság: a tiszta lap

Az Integritás Hatóság nekünk küldött válasza szinte már ironikus. A 2022 végén uniós kényszerítés hatására felállt, kifejezetten a közpénzek jobb, átláthatóbb költésére létrehozott szerv szerint egyetlen jelenlegi vagy volt munkatársukkal szemben sem indult korrupciós vagy hasonló eljárás. Ez akár jó hír is lehetne – ha nem tennék hozzá azonnal, hogy egyébként nem is kezelhetnének ilyen adatokat, mert a hatóság nem bűnfelderítő szerv.

Magyarul: ha lenne is ilyen ügy, akkor sem feltétlenül tudnánk róla.

Az IH az a szervezet, aminek elnöke, Biró Ferenc Pál a gyanú szerint tanácsadói és külképviseleti szerződésekkel ügyeskedett – amiknek egy részére nem is lett volna jogosult –; hűtlen kezelést követett el, amikor havi kétmillióért foglalkoztatott egy családi ismerőst; és átengedte hivatali autóját a feleségének, amivel tizennégymillió forintos kárt okozott a hivatalnak.

Az ügyészség szerint összesen nyolcvanhétmillió forint vagyoni hátrányt okozó Biró egyébként azóta is a helyén van. Sőt, egy, a 444 birtokába jutott dokumentum szerint korábban mentelmi jogért is lobbizott.

Nagy, kövér nullák

Az Állami Számvevőszék 2010 óta egyetlen olyan esetről sem tud, amikor korrupcióval, vesztegetéssel vagy hivatali visszaéléssel kapcsolatos eljárás indult volna jelenlegi vagy volt dolgozójuk ellen. Ugyanez a helyzet az Országos Bírósági Hivatalnál is: sem bírák, sem igazságügyi alkalmazottak ellen nem indult ilyen büntetőeljárás. Papíron tehát az állam ellenőrző és igazságszolgáltatási gerince makulátlan.

Pedig az Állami Számvevőszéket 2022-ig vezető Domonkos Lászó – aki jelenleg havi bruttó 2,7 millióért világítja át Budapestet és a főváros cégeit – személye eleve felvetette az intézmény tisztaságának kérdését: a korábbi fideszes országgyűlési képviselőből lett számvevőszéki elnök éppen akkor vezette az állam egyik legfontosabb ellenőrző szervét, amikor az Elios-ügy nyilvánosságra került. Az Európai Csalás Elleni Hivatal, az OLAF vizsgálata súlyos összejátszásokat és visszaéléseket tárt fel a Tiborcz István érdekeltségébe tartozó Elios Zrt. által elnyert, uniós forrásból finanszírozott közvilágítási projektnél – ehhez képest az ÁSZ vizsgálata nem talált olyan problémákat, amik büntetőeljárást vagy érdemi következményeket vontak volna maguk után.

Igaz, éppen az Elios-ügyben vizsgálódó uniós pénzek felhasználást ellenőrző független szervezetnél, az Európai Támogatásokat Auditáló Főigazgatóságnál igen. Ráadásul a nyomozók és az ügyészség is szabotálta az ügy felderítését.

A Belügyminisztérium valamivel beszédesebb volt: elmondásuk szerint 2010 óta három dolgozóval szemben indult eljárás korrupciós vagy ahhoz kapcsolódó bűncselekmény miatt. Amikor részleteket kértünk – beosztás, ítélet típusa –, a válasz az volt: ez már új adatigénylésnek minősülne, amire az információszabadságról szóló törvény alapján nem kötelesek.

Ez a mondat az adatigénylések Bermuda-háromszöge: jogszerű, de tökéletesen alkalmas arra, hogy ne tudjuk meg a lényeget.

Nem láthatatlan, csak eltűnt

Az Országos Rendőr-főkapitányság esetében az ügyészség illetékes a nyomozásra, így a büntetőeljárásokról szóló statisztikák is ott landolnak. A rendőrség Fegyelmi Statisztikai Rendszeréhez (FSR) viszont sikerült hozzájutnunk: eszerint 2013 óta évente tucatjával zárultak jogerősen korrupciós vagy hivatali visszaéléssel kapcsolatos ügyek rendőrökkel szemben.

Volt év, amikor húsz feletti korrupciós esetet regisztráltak, máskor kevesebbet, de a jelenség folyamatos. A büntetések skálája is széles: megrovástól és pénzbüntetéstől a végrehajtandó szabadságvesztésig van minden.

Az FSR csak a jogerősen lezárt ügyeket tartalmazza, és csak azokra vonatkozik, akik az eljárás elején és végén is rendőrségi állományban voltak. Aki időközben távozik, eltűnik a statisztikából.

Az ügyészség két olyan állami adatbázis alapján szolgáltatott adatokat, amiket elsősorban statisztikai és ügyviteli célokra használnak, nem minősülnek nyilvános bűnügyi nyilvántartásnak.

Itt derül ki igazán, mennyire technikai kérdés, hogy mit látunk: a rendszer nem ismeri az „egykori vagy jelenlegi dolgozó” kategóriát, csak foglalkozáskódokat – így az adatokból leginkább az derül ki, hogy voltak ügyészek, akik ellen zajlottak büntetőeljárások – köztük korrupciós ügyekben is –, de az intézményi felelősség itt teljesen elmosódik.

Az Egységes Nyomozó Hatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika ráadásul követő jellegű: nem azt mutatja, mikor történt egy bűncselekmény, hanem azt, hogy mikor született róla döntés.

Átláthatatlan állam

Ha kizárólag a hivatalos válaszokból indulunk ki, furcsán kettős kép rajzolódik ki. Egyfelől megnyugodhatunk, mert kevés az ügy, több intézménynél egyenesen nulla. Másfelől viszont ott, ahol egyáltalán keletkeznek adatok, a visszaélések nem egyszeri esetek, hanem visszatérő jelenségek, miközben egyszerűen nincs olyan pont, ahol ezek az információk összeérnének vagy értelmezhető egésszé állnának össze.

Ez arra enged következtetni, hogy a korrupció elleni fellépés Magyarországon nem elsősorban a nyomozásokon vagy az ítéleteken múlik, hanem azon, hogyan – és egyáltalán mit – tart nyilván saját magáról az állam. Ami nem kerül be a statisztikákba, az nem is létezik – ami pedig több, egymástól elszigetelt rendszerben, eltérő logika szerint szerepel, abból sosem lesz látható a nagykép.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy léteznek-e ma Magyarországon korrupciós ügyek. Hanem az, hogy tizenhat év alatt miért nem sikerült olyan nyilvános, követhető és összevethető rendszert létrehozni, amiből egy állampolgár – vagy akár egy újságíró – tájékozódhat arról, mennyire működik tisztán a közhatalom.

Solti Hanna

Adatvizualizáció: Szabó Krisztián. Címlapkép: William Blake – The Circle of the Corrupt Officials; the Devils Mauling Each Other / Unsplash