Lecsapolt tavak, kizsigerelt dolgozók, kerozin és vegyszerek: egy rózsaszál titkai

Az északi féltekén február közepén egy csokor rózsában ma már nincs szinte semmi romantikus és természetes. Egy maximumra pörgetett termelési lánc abszurd végeredménye inkább, amely több ezer kilométeres távolságból, az éhbérnél alig többért kizsigerelt, napi 10-16 órában dolgoztatott és alkalmasint Európában betiltott vegyszerekkel operáló munkásokat, nagyrészt nőket állít hadba, hogy a fogyasztói kalendárium e piros betűs ünnepén maximalizálja bevételét. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Valentin-nap alkalmából több száz millió rózsát importálnak kontinensünkre, egy gigantikus logisztikai folyamat keretében, mert bár az Európai Unió a virágok és dísznövények termesztésében piacvezető, a vágott virágok, és főképp a ma is egyik legnépszerűbb, a rózsa termesztése az utóbbi évtizedekben nagyrészt az egyenlítői országokba tevődött át.

Az európai országokba elsősorban Kenyából (az import kb. harmada), Etiópiából (az európai import tizede), és kisebb mértékben Ecuadorból és Kolumbiából érkeznek. Ez utóbbiak főleg az észak-amerikaiak vágott virág igényét igyekeznek kielégíteni. Az USA tavaly 1,31 milliárd dollár értékben importált vágott virágot, ebből 789,6 millió dollárnyit Kolumbiából, ennek harmadát pedig Ecuadorból. Ahogy a World Floriculture Map 2016-os alábbi ábráin is látható, a virágexport 2001 és 2015 között több mint duplájára nőtt, ezen belül a vágott virágok exportja különösen nagy emelkedést produkált.

World Floriculture Map 2016, forrás: Twitter.

Millió, millió, millió rózsaszál

A Valentin-napi marketing egyik fő hozzávalója, a rózsaszál nagy valószínűséggel több mint 7000 kilométert utazott, mire Európába ért, kb. három napon át, hogy a döntő pillanatban itt legyen. Egy rózsaszál életciklusa egyébként nagyjából 8 évvel korábban kezdődik, mint hogy a szemétben végezné – és nem a komposztban, a benne található nagy mennyiségű vegyszer miatt. Jellemzően egy holland, francia vagy német rózsatermesztőnél, ahol kikísérletezték az új hibridet, melynek elsősorban ellenállónak, megfelelő formájúnak és magas termékenységűnek kell lennie – ez utóbbi az olcsóbb fajták esetén elérheti a négyzetméterenkénti 240 szálat is, olvashatjuk a Le Monde Diplomatique februári számában. A formák és színek aktuális divatja nagymértékben függ a ruházati divat alakulásától, a sokak által meghatározónak gondolt illat az egyik utolsó szempont. Az új rózsatípus szabadalmának kiváltása után érkezhet meg a piacra.

A termelők 2020 januárjában kb. 0,9 euróért, azaz mintegy 1 dollárért vásárolhattak meg egy rózsatípust, amelyért évente további 0,15 dollár járulékot fizetnek – a kifejlesztett hibridnövény apró darabjaiból újakat nevelnek, majd ezeket is megtöbbszörözik, és az így nyert több ezer klónt aztán olyan gyökerekre oltják be, amelyeket már az egyenlítői klímához edzettek.

A világban vett rózsák túlnyomó többségét ugyanis ma az egyenlítői országokban gyártják: az őskor óta termesztett növény modern változata a XIX. században alakult ki, a második világháború után pedig, akárcsak az egész mezőgazdaságban – itt is végbemegy az iparosítás, a gépesítés és a növényvédő szerek forradalma.

A télen fűtött melegházak gyakorlatát a hetvenes évek olajválsága erősen megkérdőjelezi, ekkor indul be az ideális klímán túl olcsó földterületeket és munkaerőt kínáló dél-amerikai országokba való áttelepítés, majd tíz évvel később Kenyába és Etiópiába. A Women Working Worldwide civil szervezet 2013-as felmérése szerint egy kenyai munkásnő havi 59-94, egy etiópiai 28-46 dollárt keresett. Egy Európában 1,5 euróért értékesített virág árának kb. 2%-a, 0,03 cent került a dolgozók zsebébe. A Diplo cikke szerint pedig Kolumbiában vagy Ecuadorban 15 dollár körül alakult egy napi bér 2018-ban, a kenyai hegyekben 3-4 dollár, Etiópiában pedig 1 dollár a napi fizetség – azaz emelkedésnek nincs igazán nyoma az 5 év alatt.

Az egyenlítőhöz közeli, magasan fekvő területek egész évben viszonylag egyenletes klímát, ideális páratartalmat és rengeteg napfényt tudnak biztosítani kedvenc virágainknak. Korábban termékeny földekre telepítették a növényeket, de a monokultúra sok betegséggel jár, a ma jellemzően melegházi termesztés többnyire szintetikus vagy növényi szubsztrátumon folyik.

Ahogy az már lenni szokott, a helyi hagyományokba nem illeszkedő, elsősorban a nyugati fogyasztók, illetve a globális piac igényei szerint alakított termesztés komoly veszélyekkel jár a helyiek számára.

Lecsapolt tavak

Egy szál rózsa vízigénye 7-13 liter között alakul, öntözési módtól függően – több millió virág előállítása tehát nagy terhelést jelent a helyi víztartalékokra.

Így például az etiópiai Ziwayban találjuk a világ egyik legnagyobb rózsafarmját: a holland Afriflora Sher tavaly másfél ezer dolgozót alkalmazott, a helyi viszonylatok között magasnak számító, havi 75 dollárért. A céget, ahogy a Diplo egy másik cikkéből kiderül, maga a kormány kereste meg 2005-ben: a nagy devizaszükségletek miatt az exporttevékenység bátorítása minden más szempontot felülírt. Ráadásul a holland cég „filantróp” tevékenysége miatt is jó hírnévre tett szert. A fővárostól, Addisz-Abebától délre fekvő Ziwayban is építtettek egy kórházat és 3 iskolát, a gimnáziumban dolgozók bérét is finanszírozzák. A Ziway tó vizét kezdetben korlátozás nélkül csapolták, de állításuk szerint mára felére csökkentették fogyasztásukat a legmodernebb technikáknak köszönhetően.

A dolgozók számára ingyenes kezelést nyújtó kórház képe, háttérben a melegházakkal, az Afriflora 2016-ban megosztott fotóján. Forrás: Facebook.

Etiópia néhány év alatt vált a világ negyedik vágott virág exportőrévé, Kenya, Kolumbia és Ecuador mögött, a kertészetek a tízes évek közepén már az ország ötödik legmagasabb bevételét termelték. Kérdés, hogy e villámgyors expanzió következményei nem járnak-e súlyosabb károkkal a helyi közösségek számára. Ez a fejlődési modell, amelyben multinacionális és részben a helyi elit tulajdonában lévő, rendkívül ambiciózus cégek versenyeznek a lakosság alapvető szükségleteivel és hagyományos, olykor szintén erőforrásfaló tevékenységeivel, óriási kockázattal jár az amúgy is labilis ökoszisztémákban.

Az etiópiai „gazdasági csoda” – 2004 és 2014 között minden évben kétjegyű növekedést produkált az ország – nagyrészt a természeti és emberi erőforrások kontroll nélküli kiárusításán alapul, és egyik húzóágazata a mezőgazdaság. A külföldi befektetők idecsábítása érdekében szinte ingyenes a víz és az elektromos áram, és a bérleti díjak is sokkal alacsonyabbak a piaci áraknál.

A Diplo etiópiai riportja megemlíti a keleten fekvő Alemaya tavat: az egykor 16 kilométer kerületű vízfelület helyén ma kaktuszok nőnek – a helyi kábítószerként elterjedt katcserje szintén exportra irányuló termesztése, egy sörgyár és a legeltetés együttes erővel felszámolták a vízterületet.

A Ziway tó esetében is ettől félnek a környezetvédők hosszabb távon, a lakossági ívóvíz-szükségletet azonban már ma sem tudja kielégíteni. Míg korábban a tó vize némi tisztítás után alkalmas volt fogyasztásra, ma olyan szennyezett, hogy csak komplex és drága berendezések segítségével kezelhető, így a helybeliek 45 kilométerre fúrt kutakat kénytelenek használni.

A 2018-ban, hosszan tartó tüntetések után bekövetkezett kormányváltás óta is csak óvatos változások indultak a kelet-afrikai országban. Így pl. a holland kormány finanszírozza egy helyi NGO projektjét, amely fokozatosan fizetőssé teszi a vízhasználatot egy 200 hektáros területen a térségben – eközben az Afriflora sátraiban Európából hozott rovarokkal próbálják irtani a rózsák kártevőit az alacsonyabb vegyszerhasználat érdekében…

De mindez inkább csak tüneti kezelésnek tűnik egy megkérdőjelezhető általánosabb struktúrával szemben: tényleg Afrika egyik legszegényebb csücskében, az éhbérnél (napi 1,9 dollár) valamennyivel többért dolgoztatott emberek által termesztett rózsákra van szükségünk február közepén?

A Kolumbia középső részén fekvő bogotai szavannán és a kenyai hegyekben is megszenvedte a helyi lakosság és az ökoszisztémák a rózsatermesztést: a vízkészleteket jellemzően ingyen használó, azokat kiszárító, illetve a maradékot vegyi anyagokkal mérgező cégek ellen több helyütt is tiltakoztak a helyi közösségek. Ennek és a nemzetközi kampányok nyomán a gyakorlat valamivel kímélőbb lett, de a szennyezés és fenntarthatatlanság problémája továbbra is fennáll.

Kenyában, a 2000 méter magasan fekvő Naivasha tó partján az egyes kertészetek akár 5000 embert is foglalkoztathatnak, de a virágbizniszbe való, turbó ütemben végbement integráció itt is számos problémát hozott. A munkalehetőség valóságos népvándorlást indított be, 20 év alatt negyvenszeresére nőtt Naivasha lakossága: 6000 főről 240 ezerre. Ezt a ritmust persze az infrastruktúrák, szolgáltatások nem tudták követni, a kórházakban, iskolákban jelentős a túlzsúfoltság.

Itt is adódtak problémák a vízzel: a Unesco 2010-es tanulmánya alapján a Naivasha tó vízszintjének csökkenése 1982-ben vette kezdetét, éppen akkor, amikor az első kertészetek feltűntek a régióban. Néhány évvel ezelőtt európai kutatók úgy becsülték, 60%-ra csökkent Kenya második legnagyobb tavának vízmennyisége. A versengés a cégek, a lakosok és a vízre szintén igényt tartó pásztorkodó törzsek között számos konfliktushoz vezetett.

Az európai célországokban – így Svájcban, Nagy Britanniában kampányoló civileknek itt is sikerült némi változást kicsikarniuk, így pl. egy svájci kampány nyomán 2005-ben, több éves előkészítés után egy nagyobb farm „méltányos kereskedői” minősítést kapott. A brit piacra évente 120 millió rózsát termesztő Flamingo csoport – saját állítása szerint – felére csökkentette vízfogyasztását, csökkentette a vegyszerek mennyiségét, javított a munkakörülményeken.

Nem panaszkodunk, nehogy szakszervezetisnek nézzenek minket

A nemzetközi virágpiac igényeinek kiszolgálása különösen az olyan csúcspontokon jelent nagy terhelést a dolgozók számára, mint a Valentin-nap. Egy virágbimbó beidőzítése egy konkrét dátumra rigorózus erőfeszítésekkel jár: a napsütés, a tengerszint feletti magasság és más tényezők függvényében, Kolumbiában pl. a feladás előtt kb. 95 nappal van szükség egy beavatkozásra, amelynek nyomán időben nyílik majd a bimbó – a precizitást igénylő feladatot jellemzően nők végzik, akiknek a kilencvenes évek óta egyre növekvő munkamennyisége nyomán sokasodnak az ízületi, mozgásszervi problémáik. De ahogy egy munkásnő fogalmaz: „nem panaszkodunk, nehogy szakszervezetisnek nézzenek minket”.

A rózsaszálak elvárt tökéletessége sok munkát és rengeteg vegyszert emészt fel – bár az ágazatnak nincsenek hivatalos számai, de a liège-i egyetem kutatója, Khaoula Toumi 2018-as tanulmánya szerint a virágokban az élelmiszerekben engedélyezett határértékek százszorosa-ezerszerese is fellelhető. Egy québeci civil szervezet 2010-es riportja szerint Kolumbiában átlagosan 200 kiló növényvédőszert használnak hektáronként, ami a hollandiai adatoknak kb. a duplája. Kolumbiai kutatók ugyan már két évtizede foglalkoznak e vegyszerek egészségügyi kockázataival, de a szakszervezetek szerint alaposabb tanulmányokra lenne szükség, egyelőre azonban a kertészetekben dolgozók egészségügyi felügyelete sem oldható meg.

„Prevencióként” a vegyszereket, rovarirtókat, gombaölőszereket nők nem, csak férfiak permetezhetik, és ezután szertől és cégtől függően nem lehet bemenni a fóliasátrakba néhány órán vagy néhány napon át…

Valentin-nap előtt két héttel buszokkal szállítják a szegényebb régiókból a helyi és bevándorló munkásokat. Az eddigi 10 órás napi munkaidő 16-ra emelkedik – elképesztő sebességgel kell levágni és összegyűjteni a rózsaszálakat, innen egy 4°C hőmérsékletű hangárba viszik őket, hogy a bimbók kinyílását fékezzék. Itt is jellemzően nők válogatják, előkészítik, a leveleket és tüskéket levágva a virágszálakat, majd újabb gombaölő dózis következik a végső csomagolás előtt. A „tökéletlen”, foltos, kisebb, görbe, nem megfelelő színárnyalatú darabok vagy a nemzeti piacra kerülnek, vagy a szemétben végzik.

Innentől kezdve biztosítani kell a virágok hűtött állapotát, a kamionokkal, majd repülőn, esetleg hajón szállított áru Kolumbiából és Ecuadorból jellemzően Észak-Amerika, míg Kenyából és Etiópiából inkább az európai piacra érkezik. A kenyai virágok esetében a karbonimpakt 90%-át a szállítás adja – ugyanakkor, ha ezeket a virágokat az eredeti holland fűtött és mesterségesen megvilágított hollandiai sátrakban termesztenék, üvegházhatású gázkibocsátásuk 6-szor magasabb lenne. Ez a gyakran emlegetett adat azonban nemcsak azt fedi el, hogy a rózsaszálak szépsége és romantikája mögött szégyenletesen kiszipolyozott dolgozókat és ökoszisztémákat találunk, hanem azt is, hogy talán egyszerűen le kellene mondanunk az ilyen nagy környezeti terheléssel járó termékek előállításáról.

A virágok lenyisszantásuk után két nappal érkeznek meg a hollandiai Aalsmeer virágbörzéjére, vagy az Észak-Amerikában hasonló szerepet betöltő Miamiba – az USA-ban sok bolt számára a Valentin-nap a legfontosabb ünnep. Az árverés után pedig további 3 nap körülbelül, mire szétterítik őket a nagyvárosi elosztó helyekről a boltokba, egy részükből pedig csokor készül – amelyek kiszállítása gyakran ismét repülővel történik, „természetesen” az egész folyamat alatt biztosítva az alacsony hőmérsékletet.

A kertészetek eladási ára 20-30 dollárcent körül alakul, a fogyasztóhoz pedig másfél dollárért jutnak el, Bálint-nap körül az árak kétszer-háromszor magasabbak. A szabadkereskedelmi egyezmények nyomán az Egyesült Államok termesztői nem bírták a konkurenciát: „cserébe” hazájuk többek között szóját, búzát, kukoricát, olajat exportálhat Kolumbiába. Egy, a Diplónak nyilatkozó környezetvédő, Ricardio Zamudio szerint a rózsabiznisz hazájában „tragikus” következményekkel járt: a termékeny földeken a helyi tápláléknövényeket váltotta ki az exportvirágokoké; a szabadkereskedelmi egyezményekkel kombinálva ez a helyi élelmiszer-szuverenitást lehetetleníti el.

Egyenlítői virágokat az európai vázákba?

A Rabobank által kiadott World Floriculture Map 2016-os anyaga szerint először fordult elő, hogy az „egyenlítő négyek” együttes piaci részesedése meghaladta Hollandiáét, az alábbi ábra érzékletesen megmutatja, hogy mekkora erővel robbant be a szektorba egy évtized alatt a 2 afrikai ország:

Forrás: World Floriculture Map 2016.

Európában, több más termékkel, így a gyümölcsökkel, zöldségekkel ellentétben nem kell jelölni egy virág származási helyét, így kevés vásárló értesül róla, hogy az általa választott rózsaszál nagy valószínűséggel több ezer kilométert utazott.

Magyarországon a vágott virágok iránti kereslet május-júniusban, az anyák napja és a ballagások közötti időszakban a legmagasabb, de a Valentin-nap, a nőnap és néhány kiemelkedő névnap is többszörös forgalmat hoz, írta tavaly márciusban a Vasárnap reggel magazin. Hivatalos adatok hiányában a kereskedők felméréseire támaszkodva mondható, hogy az elmúlt 5 évben emelkedtek az eladások, és a rózsa ma is a legnépszerűbb vágott virág.

A cikk szerint az utóbbi évtizedben a hazai termelők viszont váltottak, a korábban itthon is termesztett rózsa zömmel az afrikai, a szegfű a török piacról érkezik, a magyar kertészetek zöme pedig inkább cserepes, hagymás és balkonnövényekre állt át, mások zöldségekre. A téli időszakban a vágott virág 40%-a lehet hazai termesztés – kivéve a krizantémot, nyilatkozta a lapnak Treer András, a Flora Hungarica nagybani virágpiac szakmai igazgatója; nyáron az arány fordított.

A már említett liège-i kutatás belga virágosok kezén is talált vegyszermaradványt, több mint százat – vizeletükben pedig mintegy hetvenet, köztük olyanokat is, amelyek Európában be vannak tiltva. A virágok esetében nem igazán indult meg a vegyszerhasználatról szóló vita, itt egyelőre nincs nagy érdeklődés a bio iránt, az ágazatban ugyan léteznek „zöld” címkék, de ezek nagyjából önminősítések, külső vagy a cégektől független elbírálás nélkül. És még ezek, a környezeti és szociális kritériumok alapján elnyerhető minősítések is általában rejtve maradnak a vásárlók előtt.

A minimális vegyszerhasználattal, helyi és szezonális fajtákat termelő alternatívák ugyan vannak, de részesedésük nagyon kicsi egy globális divatok és reklámkampányok által meghatározott piacon. Persze fogyasztóként átgondolhatjuk, honnan, milyen növényt vásárolunk – vagy épp meggyőzhetjük magunkat arról, hogy évente egy-két szeretetteljes gesztus kedvéért belefér ez a „luxus”.

De ahogy a fentiekből is kitűnik, a „piac” önmagában nem képes arra, hogy fenntartható döntéseket hozzon: a hetvenes években az olajválság hiába nyomatékosította, hogy abszurd a vágott virágok non stop nagyipari termelése Európában, a legnagyobb gazdasági szereplők felkutatták a Föld azon szegleteit, ahol nemcsak a klíma volt kellemesebb, de nevetségesen alacsony bérek, és szabályozásra képtelen, a nagy befektetőknek kiszolgáltatott államok biztosították az osztalékokat. Az árak lenyomásával pedig a gyengébb pozícióban lévő európai termelők is kiszorultak saját piacukról. Ha kicsit messzebb tekintünk, egy csokor rózsa történetéből is szépen kirajzolódik, hogy a profit és egy mesterségesen kialakított és fenntartott igény érdekében egész régiók társadalmi-környezeti folyamatait befolyásolni képes gazdasági szektorok, egyes termelési módok és bizonyos áruk létrehozása valójában egyáltalán nem éri meg az emberiség számára.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Pixabay.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!