A számok nem azt mutatják, hogy a Fidesz mozgatná a kamupártokat, még ha profitál is belőlük

A kamupártok jelöltjeiről szóló diskurzus még jobban elharapózott, mint 2014-ben, pedig akkor túlestünk egy jó eséllyel miattuk elvesztett ellenzéki egyéni mandátumot követő felháborodáson is. A csúcsra járatott hisztéria azonban tökéletes arra is, hogy az ellenzék kényelmesen hátradőljön, mondván “nincs mit tenni, nem mi vesztettünk, a Fidesz csalta el”.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Előzmények

Több olvasónk adataival visszaéltek a kamupártok a választási aláírásgyűjtés során

Ezt kell tenned, ha visszaéltek az adataiddal a pártok gyűjtőívein (feljelentés minta)

Segíts lebuktatni a kamupártokat!

Ezzel a jelöltállítási rendszerrel nem szabad nekimenni még egy választásnak

Zuglóban az “álbalos” Lévai Katalin és a fideszes jelölt ajánlásai még sorrendre is megegyeznek

Kamupártok tánca: mostani állás szerint 8,7 milliárd forint is kimehet a pártok kampánytámogatására

Félreértés ne essék, a jogi lehetőségeket és a pénzügyi motivációt a Fidesz teremtette meg, hogy a kamupártok létrejöhessenek. A kormánypárt számára általánosságban mindenhol kedvező a kamujelöltek elburjánzása – ezen jelöltek pártjainak neve számos esetben ellenzéki pártok nevét utánozza, és jóval valószínűbb, hogy nem a Fidesztől, hanem az ellenzéktől fognak szavazatokat elvinni.  És amennyire látni a hírekből, a 2018-as jelöltállítás során pont a Fidesz ajánlóíveivel egyezett meg egy kamupárt jelöltjének ajánlás-listája.

A népszerű közvélekedés ellenére azonban a számok alapján nem tűnik egyértelműnek, hogy a Fidesz kézivezérelné a kamupártok jelöltállítási folyamatait országszerte.

Az Index március 10-én azt a narratívát fogalmazta meg a cikkében, miszerint az ellenzéki, billegő, és fideszes körzetek között eltér a kamujelöltek száma átlagosan, így ez a mintázat a kormánypártoknak kedvez, hiszen a kamupártok elsősorban az ellenzéktől visznek el szavazatokat. A cikk implicit módon fogalmazta meg a vádat, miszerint a Fidesz felelős a mintázat kialakulásáért. Ez a sejtetés azonban statisztikai elemzésünk szerint nem állja meg a helyét, és csupán a kormányváltók közötti önfelmentő hangulatra erősít rá.

A pontos helyzet felderítésére replikáltuk az idézett cikk eredményeit, és azokat mélyebb elemzésnek vetettük alá. A cikkhez hasonlóan első körben mi is az ellenzéki – billegő – fideszes kategóriákkal dolgoztunk.

„Ellenzéki” volt a 2014-ben Összefogás-jelöltet választó tíz egyéni választókerület (EVK), és a két veszprémi, ahol időközin jobbikos és összellenzéki jelölt nyert. „Billegőként” tekintettünk tizenöt olyan EVK-ra, amelyekben a Fidesz nyert, de 40% alatti szavazataránnyal. Végül „fideszes” lett húsz olyan körzet, ahol a Fidesz 50% felett nyert, vagyis jelentősen meghaladta az országos listára kapott szavazati arányát. A jelöltek számát a végleges adatokból számoltuk.

A csoportok átlagai valóban különböznek egymástól, az ellenzéki EVK-kban 12.3, a billegőkben 19.1, a kormánypártikban 14.8 jelölt van átlagosan, míg országosan 15.8. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi alapján húzzuk meg a határt a fideszes kerületek esetében 50%-nál? Nem lenne hasznosabb azt mondani, hogy az átlag feletti EVK-k tartoznak ide, alattiak billegők, és ahol korábban veszítettek, ellenzékiek? Miért pont az országos lista 43.6%-tól ekkora távolságra levő EVK-k kerültek ebbe a kategóriába? Miért kell 6.4%-os többlet, hogy egy EVK biztosan kormánypárti legyen, ezzel szemben miért elég 3.6%-os, lefelé való eltérés a billegőnek való nyilvánításhoz?

A 40% és az 50% az emberi szemnek és szépérzéknek, szimmetriaigénynek kielégítők, azonban megfosztanak minket a teljes körű elemzéstől.

A nem-véletlen módon válogatott minták a statisztika rákfenéjét jelentik, ugyanis a legtöbb módszer – érthető okokból – megbicsaklik ezen a téren. Kétségtelen, hogy a fentebb ismertetett felosztás után kirajzolódik egy mintázat. Azt viszont elsőre nem látjuk, hogy ez a mintázat a felosztás következtében jött létre, vagy nagy átlagban is ott van.

A további vizsgálat előtt kipróbáltunk több különböző felosztást, hogy lássuk: mennyire változnak a csoportátlagok más, logikusnak tűnő felosztások esetén. A Simpson-paradoxon egy jól ismert és félt jelenség a statisztikában. Számos helyzetben mintázatokat, trendeket veszünk észre, melyek azonban eltűnnek, megváltoznak a csoportok összevonásával, vagy más felosztásokkal. A legtöbb esetben ennek hatására hamis következtetést lehet levonni az adatokból.

Négy alternatív felosztást hoztunk létre:

1. A korábban is megfogalmazott ellenzéki csoport, a billegőkhöz viszont azok kerülnek, ahol a Fidesz jelöltjének eredménye az országos listaeredményhez képest lefelé tér el, kormánypártinak pedig a felfelé eltérőket jelöltük ki.

2. A korábban is megfogalmazott ellenzéki csoport, a billegőkhöz viszont azok kerülnek, ahol a Fidesz jelöltjének eredménye az országos listaeredményhez képest lefelé tér el legalább 3.8 százalékkal, kormánypártinak pedig a felfelé legalább 4.8 százalékkal eltérőket jelöltük ki. (A két szám a lefelé és felfelé eltérő, Fidesz számára 2014-ben mandátumot juttató EVK-k átlaga; tehát az átlagtól nagyobb eltérést figyeltük itt.)

3. Három egyenlő részre (35, 36, 35) osztottuk fel a kerületeket a Fidesz jelöltje és a legerősebb ellenzéki jelölt szavazatarányának különbsége (Margin of Victory) alapján.

4. Három egyenlő részre (35, 36, 35) osztottuk fel a kerületeket a Fidesz jelöltje és a Fidesz listás eredménye közti különbség alapján.

A felosztásokon látni, hogy egy másik esetében sem sikerült olyan erős különbséget felmutatni, mint az eredeti során. Kétségtelen azonban, hogy van egy eltérés a csoportok átlagai között. Ezt a mintázatot tovább vizsgáltuk, mégpedig a következő hipotézisekkel:

1. A Fidesz 2014-es Margin of Victory-mutatójának (Fidesz szavazatarány mínusz legnagyobb ellenzéki szavazatarány) abszolútértéke lényegi korrelációt mutat fel a jelöltek számával. Ez azt igazolná, hogy ahol húzósabb volt a meccs 2014-ben, ott 2018-ban jóval több jelölt indul.

2. A Fidesz EVK-kban mért, országostól való eltérése korrelációt mutat fel a jelöltek számával. Ha ez igazolódna, akkor kijelenthetnénk, hogy a Fidesz számára általánosságban veszélyes EVK-k (függetlenül a helyi viszonyoktól) több jelöltet mutatnak fel. Ez nem jelent okozatiságot, így csupán arra lehet rámutatni, hogy ahol gyengék a kormánypártok, ott több a jelölt, és ahol több a jelölt, ott gyengébbek a kormánypártok.

A fenti két hipotézis ereje abban rejlik, hogy nem hoz létre logikus, de mégis önkényes módon csoportokat, hanem egy folyamatos skálaként tekint a vizsgált számokra. Ha itt is látjuk a korábbi mintázatot, akkor kétségtelen, hogy egy széles körben, szűréstől független jelenséget vettünk észre. Ellenkező esetben egyre erősebb a gyanú, hogy a Simpson-paradoxon hatásával állunk szemben.

Az első hipotézis azonnal elvethető. A korreláció értéke 0.04, mely nagyságrendekkel van elmaradva attól a szinttől, amit egyáltalán gyengének minősíthetnénk – közel nyolcszor ilyen erős kapcsolat kéne, hogy gyengének minősíthessük. Kijelenthetjük, hogy nincs kapcsolat a jelöltek száma és a 2014-es választási adatokon alapuló “rizikósság” között.

A második hipotézis szintén nem állja meg a helyét. A 2014-es országostól való eltérés és a mostani jelöltek száma között 0.14, amire a fentebb ismertetett megállapítások ugyanolyan érvényesek. Nincs kimutatható kapcsolat, ezek az értékek nem bírnak magyarázó erővel. (Sőt mindkét esetben pozitív értéket kaptunk, amely elég magas korreláció esetén azt jelentené, hogy azokban a körzetekben indul több jelölt, ahol a Fidesz számára kevésbé rizikós a meccs. Ennek nem sok értelme lenne, ha mintázatot keresnénk.)

A kérdés azonban továbbra is áll: mitől lett több kamujelölt bizonyos helyeken és mitől vannak bizonyos megyék és EVK-k, ahol sűrűsödnek? Szolgálja-e ez a Fidesz érdekeit olyan mértékben, hogy nehéz legyen a szándékosságot tagadni mögötte? Az ellenzéki narratíva szerint a Fidesz nem csupán a jogi környezettel, de tényleges ajánlásokkal is segíti ezeket a jelölteket.

A számosság nem azt mutatja, hogy jóval többen lennének. Mivel idén a 2014-es Összefogás pártjai külön állítottak jelölteket, továbbá nagyobb számban jelentek meg Kutyapártos és Momentumos jelöltek, az 1674 bejelentett vagy nyilvántartásba vett jelölt körülbelül 150 fős növekményt jelent a négy évvel ezelőtti adatokhoz képest, miközben csak a mérhető ellenzéki pártoktól nettó 182 új jelöltet láthatunk. Ez azt vonja magával, hogy az atomizált méretű pártok még talán kevesebb jelöltet is állítottak.

Az adatok elemzése közben lettünk figyelmesek arra, hogy bizonyos megyékben, és bizonyos EVK-kban kiemelkedően sok vagy kevés jelölt található. Az adatokat megyéknek megfelelően csoportosítottuk, és ezzel “kiderült”, hogy a jelöltek átlagos száma nagy szórást mutat. Minden megye jelöltjeinek számát elosztottuk a megyei EVK-k számával, és az adatokat a 2018-as állapot szerint sorba rendeztük egy diagramon. A 2014-es állapot többé-kevésbé egyenletes eloszlást mutat ahhoz képest, amit 2018-ban látunk. A 19 megyéből és Budapestből tízben csökkent a jelöltek átlagos száma, míg kilencben nőtt – Nógrád nem változott.

Olyan megyék kerültek előre a rangsorban, amik jellemzően alacsonyabb GDP-vel rendelkeznek egy főre leosztva, mint a többi. A 2014-es GDP/fő értéket összevetettük a jelöltek átlagos számával a megyékben, és ezt a 2018-as értékekre is megnéztük, igaz a legfrissebb GDP adatok 2016-osak. 2014-re a korreláció értéke -0.66, 2018-ra pedig -0.53. Tehát közepesen erős összefüggés mutatkozik egy megye “szegénysége” és a jelöltek száma között. A mindig is politikai zárványként viselkedő Budapest eltávolításával pedig a két érték -0.76-ra és -0.52-re változik.

A koncentrálódást egyéb magyarázatoktól függetlenül is jól látni a rangsorok végeiből. 2014-ben a tíz legtöbb jelöltet felvonultató EVK az összes jelölt alig 14%-át fedte le, 2018-ban ez 17% lett. A 20 legnagyobb esetében is hasonlóak az arányok, 26% és 31%.

A Fidesz érdeke az lenne, hogy mind a billegő, mind a biztos ellenzéki EVK-kban sok jelöltet indítson, hogy ezzel előbbiknél a győzelmet akadályozza meg, utóbbiknál pedig értékes töredékszavazatot vonjon el a pártoktól. Ugyan a 2014-es Kunhalmi-Kucsák botrányon kívül nem múlt mandátum a kamupártokon, a töredékszavazatok elvonása önmagukban is értékes.

Egy teljes országos kamujelöltcunami 25-30.000 szavazatot is elvihetne a töredékekből, az országos listát még nem is számolva. Ez körülbelül egy mandátumába is kerülhetne az ellenzéknek. Ilyen jelenséget sem veszünk észre az adatokban.

Ugyan nem szükséges magyarázatot látni a megyei jövedelem és a jelöltek száma között (ezt inkább az adatok rendszerezése közben szerzett tapasztalat számoltatta ki), a választási matekon alapuló narratíva, miszerint a Fidesz számára kedvező helyeken jelennek meg a kamujelöltek, nem állja meg a helyét.

Az elemzés természetesen nem teljes körű, de az alapvető mutatókból kinyert információk mind a politikai szándékosság mintájának hiányára utalnak a jelöltállítások terén. Ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a Fidesz keze benne van a dologban, de kevésbé indokolható az aktív közreműködésük.

Kis György Márk