Oscar-díj az öltönyös újságíróknak

spotlight-xlarge

„Ha a Boston Globe Pulitzer-díjat kap, az éppen olyan, mintha Oszama Bin Ládent tüntetnék ki a Nobel-békedíjjal” – ezt Mary Ann Glandon harvardi jogászprofesszor, később az  Egyesült Államok vatikáni nagykövete mondta egy katolikus konferencián 2002 novemberében Martin Baron, a Boston Globe akkori főszerkesztője, a Washington Post jelenlegi felelős szerkesztője emlékei szerint.

 

banner2_mozgo_2

 

Mary Ann Glandon nem bizonyult hatékony ellenlobbistának: a Boston Globe a következő évben megkapta a Pulitzert a Boston-környéki katolikus papok által elkövetett szexuális visszaélésekről, a visszaélések iparszerű eltussolásáról szóló oknyomozó riportsorozatért. Baronék tényfeltárása pedig hétfő hajnal óta a filmtörténet része: a Spotlight – egy nyomozás története című mozi a legjobb filmért járó Oscart nyerte el.

A Baron által leírt jelenet nem része a forgatókönyvnek – az exfőszerkesztő cikkében hiányolja is –, sőt, általában is mintha Baron, illetve a Spotlight-csapat (a Boston Globe tényfeltáró rovata, a film főhősei) kérlelhetetlenebbek lettek volna a klérussal, mint a forgatókönyvírók.

 

 

A professzionálisan, főképp az áldozatok különféle poszttraumás viselkedészavarának taglalásával érzékeltetett szörnyűségek súlyához képest valóban, mintha aránytalanul kevés szó esne az elkövetőkről: a konkrét abuzálókról és feletteseikről. A befolyásukra pedig leginkább igazolatlanul maradt szóbeszédek utalnak a filmben: „mindent ők irányítanak”, súgja a riporter fülébe az áldozatokat képviselő, olykor a lecsúszottság benyomását keltő, a szent küzdelemben kicsit szétesett ügyvéd.

Olyan irdatlan azonban, legalábbis a forgatókönyv alapján, mégsem lehetett az a befolyás. Az oknyomozó csapat a városba újonnan vezényelt főszerkesztő ötletének eleget téve, kezdetben fanyalogva, majd egyre lelkesebben nyomozni kezd, munkájukat semmi sem akadályozza, hosszú időn át tartó, alapos nyomozást végeznek, majd megjelenik a leleplező cikk – miszerint nyolcvannál több bizonyítható molesztálási esetre bukkant a Spotlight, az ügyekről a főpapság tudott.

Sehol egy püspöki összebeszélés a kiadótulajdonossal, újságírónak álcázott fundamentalista katolikus ügynök és/vagy ügyvédlobbista – bár én csaknem végig gyanakodtam a legidősebb riporterre, de hiába –, hirdetésekért, promotált mellékletekért cserébe fiókba elzárt kézirat, karaktergyilkos módon szószékről kiprédikált szerkesztő, de még csak egy fenyegetőző jogi képviselő sem. A gép forog.

Profin falaz a tetteseknek a mozi, de azért mégiscsak falaz, ami nem elegáns egy, az oknyomozó munkának, vagyis voltaképpen a szólásszabadságnak szobrot állító filmben. Még akkor is, ha a gyártóknak gondjuk kell legyen arra is, hogy csak módjával riasszák el a bigott katolikus nézőket.

Egyebekben mit ad a több mint kétórás film azoknak, akik nem érintettek valamilyen formában: nem papok, nem radikális keresztények vagy éppen keresztényfaló antiklerikálisok, nem molesztálás áldozatai és (főképpen) nem újságírók? Félő, hogy őnekik keveset.

Ha az alcím („nyomozás”) alapján kriminek tekintjük a történetet, kevés az izgalom – ellentétben a klasszikus újságírókrimikkel, például A dolgok állásával vagy A Pelikán ügyirattal –, lineáris, egysíkú a sztori. Még a hasonló opuszokban kötelező követelőző főnökkarakter is hiányzik. Amennyiben viszont a cél a művészet- és társadalomkritika, akkor sajnálatos például, hogy a szereplői jellemfejlődés kimerül abban, hogy a riporternő annyira megcsömörlik a kiderített undokságoktól, hogy már nincs kedve elkísérni a nagyiját a misére.

Általában is kevés derül ki a spotlightosokról: nem Rezendes kolléga (Mark Ruffalo) és Sacha Pfeiffer (Rachel McAdams) őrült szexét hiányolom, csak némi személyességet, amitől a néző megszeretheti őket (vagy pont nem), és megtudhatja, ők vajon szerették-e egymást, egyáltalán, mitől éppen ők lettek a hírgyár kiválasztottai erre a speciális munkára.

Újságírószemmel nézve ellenben lehet bezzegelni. És kell is.

Még akkor is, ha máshonnan nem, régebbi mozikból azt is tudjuk, hogy az USA-ban sem minden esetben ketyeg a Spotlight-beli példás izgalommentes-szakszerű módon az oknyomozás. Nem volt így a tényfeltárás etalonját, a Watergate-botrányt bemutató Az elnök emberei szerint sem, a kiadókra nehezedő gazdasági nyomást (konkrétan a dohánygyárak lobbierejét) pedig például A bennfentesből ismerhetjük.

Az újabb médiumok konfliktusára (professzionális újságírás vs. blogszféra, printsajtó vs. online stb.) pedig már 2009-ben sztorit alapozott a már említett A dolgok állása.

Amikor azonban a moziban ülő médiamunkás azt hallja, hogy

– a filmbeli kolléga főnöke porcelánmalac-arccal ad további hat hetet ugyanarra a történetre, amin egyébként már hónapok óta négyen dolgoznak,

– a filmbeli kolléga hosszú listát ad a teendőkről a dokumentátornak, aki könyvtárnyi archívumból keresi elő a szükséges háttéranyagokat (regionális, úgymond vidéki sajtó ugye),

– a filmbeli kolléga sikerrel pereskedik a katolikus egyházzal a molesztálásos kártérítési ügyek aktáinak nyilvánosságáért (figyelem: ez NEM azonos a Magyarországon is közkeletű, voltaképpen az Átlátszó által tökélyre fejlesztett közérdekűadat-igényléssel. A tét itt nem az, hogy megtudjuk-e, Matolcsy György mennyiért vesz színarany jegybanki rézkakast a balatonakarattyai atombunker timpanonjára. Itt az egyház és magánszemélyek magánjogi vitájának és egyezkedéseinek a meglehetősen kényes részleteit kérik az újságírók),

nos, akkor életre kel a személyiségében mélyen és elfojtva lakozó aktivista, Gaskó István és Julian Assange szerelemgyereke. És csak kicsit nyugszik meg attól, hogy az időközben eltelt tizenöt év alatt könnyebb: ha nem is alaposabb, de legalább kényelmesebb lett az internetes keresgélés, mint a könyvtári kartotékozás, mikrofilmnézés volt annó.

Játszunk el a gondolattal: bejelentkezünk a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciánál, hogy ugyan adnák ki a valaha Magyarországon papok által molesztált kiskorúakkal kapcsolatos peres és peren kívüli ügyirataikat betekintésre (mivel Bostonban az esetek a klérus mintegy 6 százalékát érintették, föltételezzük, hogy pár eset itt is akadt).

Az udvarias elutasítás után az aktákért pert indítunk, és mielőtt megnyernénk (mert megnyernénk, természetesen), kiderül: az eredetileg titkos iratok nyilvánossá váltak, miután az egyik nyilvános perben már hivatkozták őket. Vagyis szabad a gazda.

Jól bazsevál, de az asztalnál éhen halna – mondta a cigányzenész, miután meghallgatta Yehudi Menuhin koncertjét. Túlzott provincializmus-e a mozizó sajtómunkás részéről, ha nulladik reakciója a fenti szakállas vicc. Mit hoztak volna ki a spotlightosok a sztoriból a magyar, meg pláne a török, az azeri, az orosz stb. sajtóviszonyok közepette?

Igen – másodjára, alaposabban utána gondolva –, az. Mármint provincializmus. A körülményeknek ugyanis csak egy részéről tehet a szabályozó politika, a viszonyokat nem is kicsi hányadban magunk is alakítjuk. A Spotlight sztorija, a sztori konkrét társadalmi sikere: világméretű botrány, amely miatt az egyház kénytelen-kelletlen hozzáfogott az évszázados mocsok feltárásához, illetve a közvetett siker (Pulitzer, Oscar) a kiadóknak is tanulság lehet.

A magyarországi médiatulajdonosok 20+ éve mást sem csinálnak, mint sopánkodnak olvasótáboruk feszt fogyatkozásán.

A Spotlight-sztori fő konklúziója: lehetséges, hogy sztorik kellenének az olvasóknak? Talán a munkakörülmények sem mellékesek? Előfordulhat, hogy nem kellett volna stand-by üzemmódra sorvasztani az archívumokat, ott, ahol egyáltalán létezett ilyesmi a magántulajdonú médiában? Hogy nem a bangladesi szövőgyárakra emlékeztető tartalomüzem a jövő útja mégsem? Lehetséges, hogy nem „tartalmi együttműködésekre nyitott szerkesztőség” (idézet egy kiadóház által a hirdetőknek szánt ajánlatból), magyarul a burkolt reklám ribanckodása a megoldás?

„Öltönyös újságírók” – csodálkozott rá kollégám a Spotlight előzetesére. Valóban (nem politikai értelemben) konzervatív csapat a bostoni oknyomozóké még a magyar 15, de akár huszonsok évvel ezelőtti szokásokkal összevetve is; kétségtelenül nem könnyű elképzelni Baron szerkesztőcsapatát, amint a vidéki és a „pesti” mutáció (létezik még vajon, aki érti a kifejezéseket?) között bedob egy sör+Unicum kombót a Schlosserben.

A szakmai konzervativizmusnak azonban csak egyik kliséje az öltöny – úgyis, mint a nem szakmabeliek szemében talán a szigorú hitelesség jelmeze.

Vajon elhinné-e bárki akár a mégannyira öltönyös/kosztümös riportereknek, hogy a bostoni római katolikus főpapság egyezségekkel, tanúk befolyásolásával működött közre közel száz mocskos bűntény szőnyeg alá söpréséhez, ha a szerzők pár oldallal hátrébb éttermek, járművek, gyógypirulák stb. nélkülözhetetlenségéről zengik az ódát?

Hogy mit kockáztat és mit árul el (árusít ki), aki mégis enged a profitgyárrá vált kiadók nyomásának, azt a Watergate-szerző Carl Bernstein fogalmazta meg, történetesen miután megnézte a Spotlightot: „a sajtó jelenti az utolsó esélyt arra, hogy az intézményeket az igazság elérhetővé tételével elszámoltathassuk”. Az öltöny/kiskosztüm ehhez képest szerencsére mellékes.

Rádi Antónia

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

  • Tóth Viktor

    Elnézést kérek, nagyon tetszik a cikk, de Martin Brandon neve szerepel a cikkben , én úgy tudom az ő neve Martin Baron ( a filmben Marty-nak is becézik).

  • Laszlo Dolak

    A cikk nagyon jo !! A filmet pedig KOTELEZO megnezni!!!

  • Nagyon jó cikk! A film, még akkor is, ha vannak hibái, még akkor is, ha lehetne még jobb, nagyon nagyot vállalt, csakúgy, mint egykor az újságírók. Én végig attól féltem, hogy amerókai módra a “rossz papok” mellé kötelességszerűen bekerülnek a “jó papok”. De nem. És ez így volt rendjén. Ami nekem hiányzott – de persze elfogult vagyok – hogy viszonylag kevés szó esik az áldozatokról. És ami egészen biztosan nem hiteles: mindig hisznek nekik. Eltusolni sokan akarják az ügyet, de azt senki nem mondja, hogy ez biztos nem igaz. És erre én mondom, hogy biztos nem igaz, tuti nem így volt, az emberek zsigeri reakciója szexuális abúzusnál, hogy “ezt biztos csak kitalálja”. Pedig nem. Remélem, hamarosan egy olyan filmet is bemutatnak, amelyben a családon belüli szexuális abúzusról rántják le a leplet…