Oscar-díj az öltönyös újságíróknak

spotlight-xlarge

„Ha a Boston Globe Pulitzer-díjat kap, az éppen olyan, mintha Oszama Bin Ládent tüntetnék ki a Nobel-békedíjjal” – ezt Mary Ann Glandon harvardi jogászprofesszor, később az  Egyesült Államok vatikáni nagykövete mondta egy katolikus konferencián 2002 novemberében Martin Baron, a Boston Globe akkori főszerkesztője, a Washington Post jelenlegi felelős szerkesztője emlékei szerint.

 

banner2_mozgo_2

 

Mary Ann Glandon nem bizonyult hatékony ellenlobbistának: a Boston Globe a következő évben megkapta a Pulitzert a Boston-környéki katolikus papok által elkövetett szexuális visszaélésekről, a visszaélések iparszerű eltussolásáról szóló oknyomozó riportsorozatért. Baronék tényfeltárása pedig hétfő hajnal óta a filmtörténet része: a Spotlight – egy nyomozás története című mozi a legjobb filmért járó Oscart nyerte el.

A Baron által leírt jelenet nem része a forgatókönyvnek – az exfőszerkesztő cikkében hiányolja is –, sőt, általában is mintha Baron, illetve a Spotlight-csapat (a Boston Globe tényfeltáró rovata, a film főhősei) kérlelhetetlenebbek lettek volna a klérussal, mint a forgatókönyvírók.

 

 

A professzionálisan, főképp az áldozatok különféle poszttraumás viselkedészavarának taglalásával érzékeltetett szörnyűségek súlyához képest valóban, mintha aránytalanul kevés szó esne az elkövetőkről: a konkrét abuzálókról és feletteseikről. A befolyásukra pedig leginkább igazolatlanul maradt szóbeszédek utalnak a filmben: „mindent ők irányítanak”, súgja a riporter fülébe az áldozatokat képviselő, olykor a lecsúszottság benyomását keltő, a szent küzdelemben kicsit szétesett ügyvéd.

Olyan irdatlan azonban, legalábbis a forgatókönyv alapján, mégsem lehetett az a befolyás. Az oknyomozó csapat a városba újonnan vezényelt főszerkesztő ötletének eleget téve, kezdetben fanyalogva, majd egyre lelkesebben nyomozni kezd, munkájukat semmi sem akadályozza, hosszú időn át tartó, alapos nyomozást végeznek, majd megjelenik a leleplező cikk – miszerint nyolcvannál több bizonyítható molesztálási esetre bukkant a Spotlight, az ügyekről a főpapság tudott.

Sehol egy püspöki összebeszélés a kiadótulajdonossal, újságírónak álcázott fundamentalista katolikus ügynök és/vagy ügyvédlobbista – bár én csaknem végig gyanakodtam a legidősebb riporterre, de hiába –, hirdetésekért, promotált mellékletekért cserébe fiókba elzárt kézirat, karaktergyilkos módon szószékről kiprédikált szerkesztő, de még csak egy fenyegetőző jogi képviselő sem. A gép forog.

Profin falaz a tetteseknek a mozi, de azért mégiscsak falaz, ami nem elegáns egy, az oknyomozó munkának, vagyis voltaképpen a szólásszabadságnak szobrot állító filmben. Még akkor is, ha a gyártóknak gondjuk kell legyen arra is, hogy csak módjával riasszák el a bigott katolikus nézőket.

Egyebekben mit ad a több mint kétórás film azoknak, akik nem érintettek valamilyen formában: nem papok, nem radikális keresztények vagy éppen keresztényfaló antiklerikálisok, nem molesztálás áldozatai és (főképpen) nem újságírók? Félő, hogy őnekik keveset.

Ha az alcím („nyomozás”) alapján kriminek tekintjük a történetet, kevés az izgalom – ellentétben a klasszikus újságírókrimikkel, például A dolgok állásával vagy A Pelikán ügyirattal –, lineáris, egysíkú a sztori. Még a hasonló opuszokban kötelező követelőző főnökkarakter is hiányzik. Amennyiben viszont a cél a művészet- és társadalomkritika, akkor sajnálatos például, hogy a szereplői jellemfejlődés kimerül abban, hogy a riporternő annyira megcsömörlik a kiderített undokságoktól, hogy már nincs kedve elkísérni a nagyiját a misére.

Általában is kevés derül ki a spotlightosokról: nem Rezendes kolléga (Mark Ruffalo) és Sacha Pfeiffer (Rachel McAdams) őrült szexét hiányolom, csak némi személyességet, amitől a néző megszeretheti őket (vagy pont nem), és megtudhatja, ők vajon szerették-e egymást, egyáltalán, mitől éppen ők lettek a hírgyár kiválasztottai erre a speciális munkára.

Újságírószemmel nézve ellenben lehet bezzegelni. És kell is.

Még akkor is, ha máshonnan nem, régebbi mozikból azt is tudjuk, hogy az USA-ban sem minden esetben ketyeg a Spotlight-beli példás izgalommentes-szakszerű módon az oknyomozás. Nem volt így a tényfeltárás etalonját, a Watergate-botrányt bemutató Az elnök emberei szerint sem, a kiadókra nehezedő gazdasági nyomást (konkrétan a dohánygyárak lobbierejét) pedig például A bennfentesből ismerhetjük.

Az újabb médiumok konfliktusára (professzionális újságírás vs. blogszféra, printsajtó vs. online stb.) pedig már 2009-ben sztorit alapozott a már említett A dolgok állása.

Amikor azonban a moziban ülő médiamunkás azt hallja, hogy

– a filmbeli kolléga főnöke porcelánmalac-arccal ad további hat hetet ugyanarra a történetre, amin egyébként már hónapok óta négyen dolgoznak,

– a filmbeli kolléga hosszú listát ad a teendőkről a dokumentátornak, aki könyvtárnyi archívumból keresi elő a szükséges háttéranyagokat (regionális, úgymond vidéki sajtó ugye),

– a filmbeli kolléga sikerrel pereskedik a katolikus egyházzal a molesztálásos kártérítési ügyek aktáinak nyilvánosságáért (figyelem: ez NEM azonos a Magyarországon is közkeletű, voltaképpen az Átlátszó által tökélyre fejlesztett közérdekűadat-igényléssel. A tét itt nem az, hogy megtudjuk-e, Matolcsy György mennyiért vesz színarany jegybanki rézkakast a balatonakarattyai atombunker timpanonjára. Itt az egyház és magánszemélyek magánjogi vitájának és egyezkedéseinek a meglehetősen kényes részleteit kérik az újságírók),

nos, akkor életre kel a személyiségében mélyen és elfojtva lakozó aktivista, Gaskó István és Julian Assange szerelemgyereke. És csak kicsit nyugszik meg attól, hogy az időközben eltelt tizenöt év alatt könnyebb: ha nem is alaposabb, de legalább kényelmesebb lett az internetes keresgélés, mint a könyvtári kartotékozás, mikrofilmnézés volt annó.

Játszunk el a gondolattal: bejelentkezünk a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciánál, hogy ugyan adnák ki a valaha Magyarországon papok által molesztált kiskorúakkal kapcsolatos peres és peren kívüli ügyirataikat betekintésre (mivel Bostonban az esetek a klérus mintegy 6 százalékát érintették, föltételezzük, hogy pár eset itt is akadt).

Az udvarias elutasítás után az aktákért pert indítunk, és mielőtt megnyernénk (mert megnyernénk, természetesen), kiderül: az eredetileg titkos iratok nyilvánossá váltak, miután az egyik nyilvános perben már hivatkozták őket. Vagyis szabad a gazda.

Jól bazsevál, de az asztalnál éhen halna – mondta a cigányzenész, miután meghallgatta Yehudi Menuhin koncertjét. Túlzott provincializmus-e a mozizó sajtómunkás részéről, ha nulladik reakciója a fenti szakállas vicc. Mit hoztak volna ki a spotlightosok a sztoriból a magyar, meg pláne a török, az azeri, az orosz stb. sajtóviszonyok közepette?

Igen – másodjára, alaposabban utána gondolva –, az. Mármint provincializmus. A körülményeknek ugyanis csak egy részéről tehet a szabályozó politika, a viszonyokat nem is kicsi hányadban magunk is alakítjuk. A Spotlight sztorija, a sztori konkrét társadalmi sikere: világméretű botrány, amely miatt az egyház kénytelen-kelletlen hozzáfogott az évszázados mocsok feltárásához, illetve a közvetett siker (Pulitzer, Oscar) a kiadóknak is tanulság lehet.

A magyarországi médiatulajdonosok 20+ éve mást sem csinálnak, mint sopánkodnak olvasótáboruk feszt fogyatkozásán.

A Spotlight-sztori fő konklúziója: lehetséges, hogy sztorik kellenének az olvasóknak? Talán a munkakörülmények sem mellékesek? Előfordulhat, hogy nem kellett volna stand-by üzemmódra sorvasztani az archívumokat, ott, ahol egyáltalán létezett ilyesmi a magántulajdonú médiában? Hogy nem a bangladesi szövőgyárakra emlékeztető tartalomüzem a jövő útja mégsem? Lehetséges, hogy nem „tartalmi együttműködésekre nyitott szerkesztőség” (idézet egy kiadóház által a hirdetőknek szánt ajánlatból), magyarul a burkolt reklám ribanckodása a megoldás?

„Öltönyös újságírók” – csodálkozott rá kollégám a Spotlight előzetesére. Valóban (nem politikai értelemben) konzervatív csapat a bostoni oknyomozóké még a magyar 15, de akár huszonsok évvel ezelőtti szokásokkal összevetve is; kétségtelenül nem könnyű elképzelni Baron szerkesztőcsapatát, amint a vidéki és a „pesti” mutáció (létezik még vajon, aki érti a kifejezéseket?) között bedob egy sör+Unicum kombót a Schlosserben.

A szakmai konzervativizmusnak azonban csak egyik kliséje az öltöny – úgyis, mint a nem szakmabeliek szemében talán a szigorú hitelesség jelmeze.

Vajon elhinné-e bárki akár a mégannyira öltönyös/kosztümös riportereknek, hogy a bostoni római katolikus főpapság egyezségekkel, tanúk befolyásolásával működött közre közel száz mocskos bűntény szőnyeg alá söpréséhez, ha a szerzők pár oldallal hátrébb éttermek, járművek, gyógypirulák stb. nélkülözhetetlenségéről zengik az ódát?

Hogy mit kockáztat és mit árul el (árusít ki), aki mégis enged a profitgyárrá vált kiadók nyomásának, azt a Watergate-szerző Carl Bernstein fogalmazta meg, történetesen miután megnézte a Spotlightot: „a sajtó jelenti az utolsó esélyt arra, hogy az intézményeket az igazság elérhetővé tételével elszámoltathassuk”. Az öltöny/kiskosztüm ehhez képest szerencsére mellékes.

Rádi Antónia

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.