A médiaerőszak és a szovjet alkotmány

Annál erősebb lesz a politikai nyomás a magyar sajtóra, minél kevesebbet tudunk meg az olyan esetek pontos hátteréről, mint amilyen éppen a napokban az Origo-nál történt.

Kutatások szerint a megerőszakolt nők elenyésző hányada tesz feljelentést Magyarországon, minden száz esetből maximum négy kerül a rendőrségre, a többiek hallgatnak. Sokan még maguk érzik bűnösnek magukat azért, ami velük történt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A magyar sajtóban szinte pontosan ugyanaz a helyzet. A Mérték Médiaelemző Műhely felmérései szerint egyre erősödik az “erőszaktevés”: a politikai és a gazdasági nyomásgyakorlás különböző fokozatai szinte mindennaposak. Az újságírók szerint évről-évre romlik a helyzet, közel 50 százalékuk szerint már olyan nagy a politikai nyomás, hogy az korlátozza a sajtószabadság érvényesülését. Egyre nagyobb az öncenzúra: 2012-ben még a válaszadó újságíróknak csak 22 százaléka mondta, hogy újságírói munkája során már elhallgatott, vagy elferdített politikai, gazdasági tényt, addig ez az arány 2013-ban már 34 százalékos volt.

Támogasd az Átlátszót, hogy mi akkor is itt lehessünk, amikor Lázár János már régen nem!

Az áldozatok azonban szinte kivétel nélkül a hallgatást, a meghunyászkodást választják: csendben, közös megegyezéssel távoznak, munkáltatóik titoktartási nyilatkozatot iratnak velük alá a pár hónapos lelépési pénz ellenében. Azon keveseket pedig, akik kiállnak az igazukért, és a nyilvánosság elé tárják a nyomásgyakorlás pontos részleteit, többnyire a kollégáik megvetése kíséri. Úgy kezelik, mintha maga is felelős lenne azért, amiért áldozat lett. “Hát igen, nem kellett volna olyan kihívóan viselkednie.”. Aztán mennek tovább, mintha mi sem történt volna és azt gondolják, hogy ilyesmi velük nem eshet meg.

Az Origo főszerkesztőjét most elérte a végzete: nyilvánvalóan azért távolították el, mert újságíróként viselkedett. A lapnál sokáig azt gondolhatták, hogy a tőkeerős, külföldi tulajdonos, a német “ethosz” megvédi őket a hatalmasságokkal szemben. Ha betartják a szakma szabályait, nem eshet bántódásuk. Tévedtek. A kellemetlen igazság, bármennyire is igaz, ma már büntetendő cselekmény. Az új kétharmad birtokában most megint feltárult az orbáni rendszer valódi arca és világos üzenetet küldött azoknak, akik abban a hitben éltek  a magyar sajtóban, hogy megúszhatják, hogy az interneten bármit leírhatnak, a szabadság kis szigetei pedig itt-ott megmaradnak.

Az elmúlt ciklusban a közszolgálati médiát törvényi eszközökkel sikerült propaganda gépezetté alakítani, kifinomult hatósági eszközökkel teljes piacokon (lásd rádiók) iktatták ki a versenyt, az állami hirdetések átcsatornázásával és a magánhirdetők megfenyegetésével jelentősen átszabták az írott és az online sajtót. Most sorra kerülnek azok, akikre eddig nem volt idő. A reklámadóval és egyéb gazdasági megoldásokkal kivéreztetik azokat, akik még mindig nem értenek a szóból.

Az erőszaktevés mindaddig folytatódni fog, amíg az áldozatok csendben tűrik, ami velük történik, amíg a magyar közvélemény és persze az áldozatok sorstársai azt az üzenetet küldik feléjük, hogy nem számíthatnak a segítségükre. Az autoriter rendszerek pont arra építenek, hogy mindenki úgy érzi, egyedül van. A kirúgott főszerkesztő egyelőre nem mond részleteket, a szerkesztőségi állásfoglalás is homályosan fogalmaz.

A sokat szidott médiatörvény egyébként vicces módon tartalmaz egy olyan paragrafust, amely bár nagyon homályosan, de munkajogi védelmet is kilátásba helyez azon újságírók számára, akiket munkájuk során nyomásgyakorlás ért. Az Origo főszerkesztője előállhatna és beszámolhatna az erőszak részleteiről, és próbára tehetné ezt a paragrafust, és legalább Strasbourgig elvihetné. Emberileg viszont teljesen érthető, ha nem teszi, ha úgy érzi, kollégáinak szolidaritása nem elég erős ahhoz, hogy ehhez majd meglegyen a bátorsága.

A szovjet alkotmány is milyen csodálatos volt, csak valahogy a kínzókamrában éppen soha nem volt nálad a pontos szöveg.

Mong Attila

(Fotó: innen)