Tolvaj pártelnök, kém az Elysée palotában, lehallgatott ex-államfő Franciaországban

15 nappal a helyközi választások előtt durva hetet zárt a legnagyobb ellenzéki párt Franciaországban. Az UMP (Union pour un mouvement populaire, Unió egy népi mozgalomért) jelenlegi főtitkárának korrupciógyanús ügyében tett ünnepélyes sajtótájékoztatójával indított hétfőn, és a párt ma is legnépszerűbb tagja, Nicolas Sarkozy lehallgatásának kiszivárgásával zárult pénteken. A Semmitőszék keddi döntése pedig tovább bonyolíthatja a visszatérést tervező Sarkozy helyzetét: idén elindulhat az évek óta húzódó Bettencourt-ügy pere, amelyben akad néhány, a volt államfőre terhelő epizód. 

Jean-François Copét, a konzervatív párt 2012-ben némi csalás árán választott elnökét néhány nappal korábban támadta be az amúgy jobboldali Le Point magazin, kiteregetve egy, a Copé közeli munkatársai által alapított és üzemeltetett, politikai kommunikációra specializálódott vállalkozás ügyes-bajos dolgait. A Bygmalion nevű vállalat leánycége potom 8 millió euróért szervezett jó negyven gyűlést Nicolas Sarkozy ex-elnök 2012-es kampányában (amelynek költségvetését egyébként visszadobta a Számvevőszék limittúlépés miatt). Ráadásul Copé elnöksége óta a Bygmalion felelős a párt kommunikációjáért, de egy olyan 4 milliárdos – a Le Point szerint főleg katari finanszírozású – pénzalaphoz is kötődik, amely részt vett 2 patinás állami ingatlan felvásásárlásában, épp Copé pénzügyminisztersége idején.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A tavaly a legnépszerűtlenebb politikus címét elnyerő pártelnök mellett eddig nem sokan álltak ki saját formációjából; a belharcokon túl a Bygmalion egyeduralma már szerzett néhány haragost, és Copé válságkezelése is inkább hasonlított kétes bűvésztrükkökre, mint komoly kollektív stratégiára, 21 nappal a szélsőjobb Nemzeti Front erősödése miatt egyébként sem egyszerű helyközi választások előtt.

Copé ráadásul megpróbálta a vizes lepedőt ráhúzni Sarkozyre is, de a volt köztársasági elnöknek kedden ennél komolyabb bosszúsága is akadt: ekkor vált ismertté a másnapi Canard Enchaîné szatírikus hetilap szenzációja, néhány bizarr hangfelvétel szószerinti közlése. A felvételeket – a valóság olykor fölölmúlja a politikával foglalkozók legmerészebb fantáziáit! – Sarkozy egyik legfontosabb tanácsadója, Patrick Buisson készítette, és bár egyelőre csak 2 napon, 2011. február 26-án és 27-én készült epizódok kerültek nyilvánosságra, több forrás alapján úgy tűnik, történészi kiváncsiságtól is hajtott kommunikátorunk rendszeresen rögzítette a hatalom kulisszái mögött zajló beszélgetéseket. Nemcsak az államfővel folyt munka- vagy magánjellegű csevelyt, de esetleg mindent, amiben a 2009 után szinte mindenhatóvá váló Buisson tanácsadói minőségében részt vett.

A felvételek forrása egyelőre ismeretlen, de a további részleteket is közlő Atlantico portál és a Canard anyagát összevetve elképzelhető, hogy Buisson közeli ismerőse, esetleg családtagja lenne a szivárogtató, pl. Buisson fia, aki közös cégük ügyében pereskedik apjával.

A jobboldal szürke eminenciása

Mielőtt a felvételek tartalmára térnénk, érdemes közelebbről szemügyre venni Patrick Buisson pályáját, amely érdekesen szemlélteti a szélsőjobb ideológia franciaországi jelentőségének alakulását az utóbbi évtizedekben. Az idén 64 éves Buisson ma is nyíltan vállalja szélsőjobbos elkötelezettségét, ezen belül is a tradicionalista katolicizmus, harcos antikommunizmus, revizionista hajlam és nacionalizmus táplálta gyökereit. Tanácsadónk a nyolcvanas években a Minute szélsőjobb magazin munkatársa, majd főszerkesztője, később a Valeurs Actuelles hetilaphoz igazol, amely a politikai palettán kissé beljebb, a neolib, alkalmilag uszító és a tradicionalista tételeket tudatos marketinggel ötvözi. A „melegházasság” elleni mozgalom révén tavaly jelentős példányszámnövekedést produkáló újság igazgatása mellett kezd dolgozni a tévének: a piacvezető TF1-csoport infocsatornáján, a 2000-es években a mai médiavezetők zömének műhelyéül szolgáló LCI-n, 1987-től 20 éven át kreál és vezet politikai műsorokat.

Itt fedezi fel 2005-ben Sarkozy, akinek hamarosan „nem hivatalos” tanácsadója lesz, miközben 2007-től egy másik Bouygues-média, az Histoire tematikus csatorna igazgatójává nevezik ki. (Martin Bouygues, az óriási, többek között média, építőipari, energia-, közlekedés-, közmű- és telekombizniszben érdekelt ipari csoport, az 1952-es alapítása óta a francia állammal szoros szimbiózisban terjeszkedő birodalom feje, Sarkozy közeli barátja, házassági tanúja, legkisebb fiának keresztapja.)

Buisson a kezdetektől a jobboldal különféle trendjeinek összefogásán munkálkodik, ez a célja a nyolcvanas években, amikor mások mellett Jean-Marie le Pen, a Nemzeti Front (Front National, FN) alapítójának körében tevékenykedik, és dicsőítő könyvet ír az Algéria függetlensége ellen szerveződött OAS terrorista csoportról. 1986-ban Chirac újdonsült belügyminisztere, a többek között bevándorló ellenes törvényeiről ismert Charles Pasqua személyesen adja át neki a szocialisták zűrös ügyeinek állítólag rózsaszín dossziéját. Aztán a kilecvenes években is, amikor tanácsadói cége első nagy sikereként Philippe de Villiers révén újjáépíti a jobboldal szuverenista trendet. Majd az ezredfordulón, amikor a média, a politika és az értelmiség legbefolyásosabb köreibe érkezvén kapcsolatba kerül az akkor még belügyminiszter Nicolas Sarkozyvel.

Buisson legfőbb portékája, a sovén, bevándorló- és elitellenes populizmus, a közbiztonság tematikáját felfújó, a szélsőjobb ideáit szavazóival együtt elszipkázó és a társadalom megosztására építő metódus 2007-ben fontos adaléka Sarkozy választási győzelmének, 2012-ben viszont már nem elég az újrázáshoz. Ekkorra, némi szünet után Buisson Sarkozy legközelebbi és legbefolyásosabb tanácsadója, miközben cége folyamatosan gyártja a baráti újságokhoz továbadott közvélemény-kutatásokat az Elysée-palotának. Bármi is volt a célja kalózfelvételeivel, ma nyilván befolyásos fők aggódnak miatta szerte az országban.

Kiszivárgott beszélgetések

A nyilvánosságra hozott részletek tehát 2011 februárjának végéről származnak; egy kormányalakítás bejelentése előtt vagyunk, amelyre többek között azért van szükség, mert a védelmi miniszter asszony kompromittálódott az épp megdöntött tunéziai vezetőkkel fenntartott túlságosan bizalmas viszonya miatt, a belügyminisztert pedig hamarosan elítélik egy rasszista megnyilvánulása okán. 27-én Sarkozy az átalakítást bejelentő tévébeszédét gyakorolja, a kabinet vezetője, kommunikációs felelőse és az elnök beszédírója mellett 3 „nem hivatalos” tanácsadó van jelen; Buissonon kívül 2 kommunikációs szakember, egyikük az IPSOS volt igazgatója.

A minisztereket ócsároló és lesajnáló kijelentéseken (X meganulla, Y még szerencse, hogy alanyt-állítmányt össze tud rakni stb.) és az udvaronc-hízelgésen túl épp ennek az „árnyékkabinetnek” a jelenléte az egyik legérdekesebb információ. A távollétében „Törpének” is nevezett elnök cinikusan önfényező „tanácsadóinak” magánbeszélgetéséből aztán kiderül, hogy a leköszönő kabinetvezető „megizzadt” a jogi dossziékért – többek között Buisson ügyeiről is szó lehet: már 2009 óta ismert, hogy cége 3,5 millió euróért gyártott közvélemény-kutatásokat közbeszerzés nélkül az Elysée-nek, és egy feljelentés már el is bukott a bíróságon.

A jövendő kabinetfőnöknek majd gyorsan el kell magyarázni a feladatokat, de az igazságügyminiszter miatt is aggódnak (az ő fejét hiába kérte Buisson), mert túlságosan „kedves a bírákkal”.  Mellesleg azt is megtudjuk, hogy Buisson még ekkortájt is royalista (hisz De Gaulle polgárháborúba vitte a népet), és a „francba kívánja” a bevándorlók integrációját, „plusz 500 ezer érkezik, mikor még a 6 milliót se integráltuk.”

Végezetül egy pikáns részlet február 27-ről, amikor a tévéfelvétel elkészülte után Sarkozy arra kéri Buissont, „szerezzen örömet Mougeotte-nak a beszéd továbbításával”. Az idén 74 éves Étienne Mougeotte, 1987-től 20 éven át a TF1-csoport alelnöke, azaz perfid hősünk volt főnöke, ekkortájt a Le Figaro napilap igazgatója, köztudottan Sarkozy-barát vonalat visz, s nem hiába. A Diktafon azt is rögzíti, amikor már otthonából hívja fel a szerkesztő urat, és nemcsak a beszéd szöveget ismerteti vele, de tanácsokat ad a másnapi címválasztáshoz is. A nap utolsó ismert beszélgetése a párt főtitkár Copéval zajlik, akit munkaszerződéssel ugyan nem rendelkező, de vasárnap is túlórázó tanácsadónk tájékoztat a másnap használandó fordulatok és ideák felől.

Az UMP pokoli hetére visszatérve: csütörtökön Sarkozy és felesége panaszt tesznek a magánbeszélgetésüket közlő portál ellen, Copé és a Bygmalion ügyében pedig újabb aggasztó számlák kerülnek elő: ezúttal teljesen fiktív kommunikációs képzésekről lenne szó, amiket meg sem tartottak volna.

De ha ez még nem lett volna elég a politikai és média elit legitimációjának öregbítésére, az igazi bomba pénteken robban. Ekkor közli értesülését a Le Monde, mely szerint Nicolas Sarkozyt mintegy másfél éve lehallgatja a rendőrség két vizsgálóbíró utasítására. A francia demokrácia történetében állítólag példátlan eset a volt elnök hívei szerint a demokratikus intézményrendszer megcsúfolása; hogy vetemedhet ilyen gyalázatra az igazságszolgáltatás? – szónokolja pl. a Buisson hangfelvételein belügyminiszteri posztra sóvárgó Henri Guaino, volt beszédíró, akit egy szép képviselői állással nyugdíjaztak 2012-ben.

Sarkozy lehallgatásának oka (előbb a saját, majd a gyanakvó ex-elnök által álnéven vásárolt újabb mobilon) valójában a politikust érintő 3 jogi dosszié metszetében található. A lehallgatást elrendelő bírák Moammar Kadhafi volt líbiai államfő esetleges illegális kampányfinanszírozása miatt nyomoznak 2013 tavaszától. A bírák nemcsak Sarkót, hanem a líbiai kapcsolatokban egykor érintett két volt belügyminiszterét is telefonos megfigyelés alá helyezik, és az így rögzített anyag alapján tűnik fel nekik, hogy hőseink meglepően jól értesültek más, folyamatban lévő ügyekben. (A Bettencourt-afférban lefoglalt Sarkozy-határidőnaplók kulcsfontosságúak lehetnek a Tapie-ügyben is, épp ezért az ügyvédek a lefoglalás jogszerűségét próbálják támadni – ezekről, és az elnök további gondjairól itt írtunk részletesen.) 2013 decemberében szintén a Le Monde jóvoltából derült ki, hogy egy magasrangú rendőrtiszt tájékoztatta a Sarkozy-klánt; a hivatalnok új feladatokat kap, Sarko pedig hamarosan új mobilt vásárol.

Idén februárra azonban további hangfelvételek alapján a bírák más kollégákat vonnak be az ügybe, ezúttal a frissen alapított pénzügyi ügyészség bírái indítanak nyomozást, befolyással való üzérkedés és nyomozati titokkal való visszaélés okán. A gyanú szerint Sarkozy ügyvédjét rendszeresen tájékoztatta volna egy, a Semmítőszéknél státuszban lévő jogász, méghozzá egy monacói jogtanácsosi állásért cserébe.

Ellentétben az összes korábbi afférral, ezúttal nem érvényes az elnöki immunitás, azaz, ha a Le Monde információi igaznak bizonyulnak, az kockára teheti a minden jel szerint visszatérésre készülő Sarkozy 2017-es esélyeit. A leleplező cikket mellesleg – a szakma szerény revansa – az a két újságíró jegyzi, akiket évekkel korábban, a Bettencourt-ügyben való nyomozásuk miatt feltehetően az Elysée utasítására jogellenesen hallgatott le a titkosrendőrség.

A botrány dícsérete

Franciaországban a politikai botrányok proliferációja a nyolcvanas években vette volna kezdetét, amikor François Mitterrand szocialista köztársasági elnök és Jacques Chirac jobboldali kormányfő nyílt harc helyett a sajtót választották a bevallhatatlan titkok szócsövéül – állítja Alain Garrigou a Monde diplomatique blogján. Garrigou történész, politológus, a közvéleménykutatások avatott elemzője, akitől Patrick Buisson 2009-ben 160 000 eurónyi kártérítést követelt, a következő, egy újságcikkben idézett állítása miatt: „Vagy csaló az illető, vagy hű katona, aki a következő kampányra gyűjt tartalékokat, amelyek majd nem szerepelnek a hivatalos költségvetésben”.

Buisson a pert ugyan elvesztette, de a 3 éves procedúra elrettentő ereje így is jelentős. Garrigou szerint a botrányok további elszaporodását, a politikai küzdelem banális eszközévé válását a sajtó válsága, a folyamatos hírcsatornák elterjedése, és az ideológiai csaták híján, viszont folyamatosan növekvő pénzügyi keretek közt folyó kampányok is segítették. Az egyre lomhább és gyakran célba sem érő jogi procedúrák mellett elterjedt technikává válik a dokumentumok illegális megsemmisítése is: az Elysée levéltárából nemcsak a gyanús közvéleménykutatások hiányoznak, de a „jogi dossziékért megizzadt” kabinetvezető, majd belügyminiszter Claude Guéant feljegyzéseinek is nyoma veszett. Ilyen körülmények között Garrigou szerint a szivárogtatás marad az egyetlen esély, hogy „a közvélemény legalább értesüljön arról, hogy mely tévutakra került, immár túl régen, az egyelőre még demokratikusnak nevezett politikai rendszerünk”.

Patrick Buisson esete a francia elittel talán tartogat még izgalmas meglepetéseket, de már az eddig ismert hangfelvételek is (kedden egy újabbat szankcionált a bíróság, 5000 eurós bírsággal sújtva az azt közlő 2 médiumot) groteszk megvilágításba helyezik az ország közelmúltját. A hatalom csúcsán ügyködő silány kis alakok öncélú sürgés-forgása közepette a társadalom az utóbbi évtizedek legsúlyosabb válságát tűri, és miközben a stratégák palotákban és állami autókban méricskélik a politikai reprezentáció sakkfiguráit, a nép kielégítésére szánt legfőbb receptjük a szélsőjobb ideológiai tartaléka marad. Félő, hogy ha bepillanthatnánk a kulcslyukon, más európai országokban is hasonló benyomást szerezhetnénk vezetőinkről, ahogy a Sarkozy begyűjtötte afférokból is akad máshol, sőt, büntetlenül is maradt jónéhány. A legfontosabb kérdés épp ezért az, milyen mozgósító erővel járhat egy újabb leleplezés. A sajtó, az igazságszolgáltatás és maga a lakosság mikor lesz képes valódi hatalmi ellensúly kiépítésére?

Addig is, jobb híján, marad a botrány dícsérete.

Dobsi Viktória