„Hibáztam, nem partizánkodtam” – Gavra Gábor a bajai kamuvideó-ügyről

gavra

Politikai elfogultság helyett a mennyiségi szemlélet eluralkodásával és a látogatottság hajszolásának erős kényszerével magyarázza a nagy port kavart kamuvideó-fiaskót a hvg.hu volt főszerkesztője, aki most szólal meg először a botrány óta. Schmitt Pált megbuktató szerzője nevét most sem árulja el, de van néhány keresetlen szava egykori kiadójáról. Interjú.

Amikor a Hírszerző után 2011-ben átvetted a hvg.hu-t, az egy jó ideig komoly diadalmenetnek látszott. Mi volt a gyors siker receptje?

Először is több szempontból szerencsénk volt, a külső és a HVG-n belüli körülmények is a kezünkre játszottak. Az Index és az Origo is 2011 nyarára-őszére jutott válságba, ekkor távozott Uj Péter az Indextől, nem sokkal később Weyer Balázs és Nádori Péter az Origótól. Másrészt fura módon az is segített nekünk, hogy a HVG 2011-ig nem nagyon vette komolyan a hvg.hu-t, ahol ebben az időben méltatlan körülmények között egy meglehetősen fáradt, elcsigázott és alulfizetett szerkesztőség dolgozott. Ráadásul a legendás főszerkesztő, Lipovecz Iván távozása, azaz 2005 óta a hetilap sem büszkélkedhetett különösebb szakmai eredményekkel – a leginkább semmilyenekkel. Ebben a helyzetben döntött úgy a HVG Kiadó – jó 12 évvel az események után kullogva -, hogy a hvg.hu-ból egy, a nagyokkal konkuráló hírportált épít, természetesen a két nagy portál büdzséjének töredékéből.

Miért pont ekkor?

A HVG hosszú ideje, nagyjából Lipovecz távozása óta nem találja a helyét a hazai médiapiacon, és erre a problémára sem a kiadó, sem a hetilap szerkesztősége nem találta az ellenszert. Feltételezem, hogy ezért kaptunk mi lehetőséget, hogy – több mint egy évtizedes késéssel – érdemi online jelenléte legyen a HVG-nek.

Miért várt ennyit a HVG?

Gerényi Gábor Index-történeti sorozatának záró részében elég pontosan leírta, hogyan maradtak le a magyarországi print kiadók az online piacról a kilencvenes években. “Az akkori hazai média vezérei egyáltalán semmit nem tudtak az évtized közepének nyugati internetforradalmáról”, aminek következtében a HVG, a Népszabadság és a Magyar Narancs gyakorlatilag lemaradt arról, hogy ők legyenek az online hírpiac meghatározó szereplői.

Helyettük az Origo és az Index lett a két domináns résztvevő, ők viszont egy másik problémával voltak kénytelenek szembenézni: azzal, hogy nem tudják pénzért árulni a tartalmaikat, hiszen a fizetős online tartalomszolgáltatás nemcsak a magyar piac szereplőinek torkán akadt meg, print „lábuk” viszont ezeknek a szereplőknek nem volt. A HVG még 2011-ben is abban a szerencsés helyzetben volt, hogy bár az általa kiadott hetilapra rohamosan csökkent és csökken azóta is az olvasói érdeklődés, mégis volt és van egy olyan “lába”, amely alkalmassá tette arra, hogy az olvasóitól pénzt kérjen a tartalmaiért. Más kérdés, hogy az ebben rejlő lehetőséget soha nem használtuk ki.

Hogyan lehetett volna kihasználni?

Tisztességes, az Indexszel és az Origóval versenyképes méretű szerkesztőséget létrehozni ahelyett, hogy egy agyonhajszolt online és egy magatehetetlen print szerkesztőséget tartunk fenn ugyanannyi vagy még több pénzből, mint ami az egyetlen, versenyképes méretű szerkesztőséghez szükséges lenne. A legizgalmasabb tartalmakat pedig első körben a fizetős platformra – azaz a hetilapba – pakolni. Pazarlásnak tartottam, hogy a HVG az utóbbi években emlékezeteset csak online-ban dobott – ilyen volt a Schmitt-ügy, vagy Máriás Leó fantasztikus és teljesen megérdemelten Soma-díjas trafiksztorija. Ezek sajnos soha nem fértek bele a HVG-be.

Tehát az online piacot és a HVG-t is válságban találta az érkezésetek. Hogyan indítottatok?

Első lépésben összevontuk a Hírszerző és a hvg.hu korábbi szerkesztőségét, majd új embereket vettünk fel – a legfontosabb igazolás a Magyar Rádióból Mong Attilával közös akciója után kirúgott Bogár Zsolt és az Indextől távozott Tóta W. Árpád volt. 2012 tavaszán egy véres átalakítás nyomán nagyjából kialakult az a szerkesztőség, amely közel 400 ezer napi egyedi látogatóra növelte a hvg.hu látogatottságát.

Ez alatt az idő alatt egyebek mellett köztársasági elnököt sikerült buktatni, Máriás Leonárd pedig – az átlátszós Oroszi Babett-tel megosztva – Soma-díjas lett a trafikmutyi leleplezéséért. Az viszont azóta sem derült ki, személy szerint kinek köszönhetjük Schmitt Pál kamu doktorátusának lelepleződését.

Igen, Leó trafiksztorijáért és a Schmitt-ügyért önmagában megérte a hvg.hu-t újjá-, vagy pontosabban felépíteni. A Schmitt-cikk szerzőjének álneve (György Miklós) a Schmitt által meglopott bolgár tudós, Nyikolaj Georgijev nevének magyarítása volt, az álnév pedig egy egészen konkrét és nagyszerű embert, egy tudóst takar, aki szakmájából adódóan sok tudományos dolgozatot bírált, ezért ráállt az agya a plágiumvadászatra. Tett néhány próbát kormánypárti és ellenzéki közszereplők, köztük Schmitt és Semjén dolgozataival is, és a saját módszertanával le tudta buktatni őket. Ez egy száz százalékos sikerű együttműködés volt ezzel a saját elhatározásából homályban maradt tudóssal, aki továbbra sem hatalmazott fel arra, hogy megnevezzem.

A Schmitt-ügyet hogyan kezelte a portál kiadója?

A HVG Kiadó soha nem volt különösebben lelkes a tényfeltárásokkal kapcsolatban, Szauer vezérigazgató például több ízben nehezményezte, hogy nem olvasói levélként vagy véleménycikként közöltük a Schmittet leleplező írást. Ezzel együtt tény, hogy a kiadó nem szankcionálta, hogy belevágtunk a Schmitt-ügybe, igaz, nem is honorálta és nem is köszönte meg a résztvevőknek ezeket az akciókat.

Ennek mi lehetett az oka?

Nem tudom, a HVG belvilága bonyolultabb annál, mint hogy az ember könnyedén visszafejtse a szereplők motivációit. Azt tudom, hogy a HVG hetilap főszerkesztője nem tartotta újságírói teljesítménynek a Schmitt-ügyet, a HVG-vezérkar egy része pedig kifogásolta, hogy a Schmitt- és a Semjén-sztori, valamint Leó trafik-sorozata úgymond a HVG-re vonja a figyelmet, ami veszélyezteti az úgynevezett nyugodt munkavégzést. Ezt én soha nem tudtam értelmezni.

Politikai nyomás nehezedett rátok vagy a kiadóra?

Nem, legalábbis hozzánk ilyesmire utaló jelek nem érkeztek. A fentiekkel együtt el kell ismerni, hogy a kiadó végig tartotta a hátát a szerkesztőségért, legalábbis ami a politikai nyomáshoz való viszonyulást illeti.

Elődöd, Hirschler Richárd, a HVG egyik nagy öregje több fórumon kritizálta a hvg.hu új vonalvezetését, mondván, hogy míg ő középre húzott és jobboldali újságírók véleménycikkeit is közölte, ti elfogult balosok vagytok.

Mi is közöltünk jobboldali újságíróktól, sőt aktív fideszes politikustól is véleményeket, ebben nem volt különbség Hirschler időszaka és a miénk között – amiben volt, az a más lapok által is idézett sztorik száma és a látogatószám volt. Ezzel nem bántani akarom az elődömet, aki iránt mély empátiával viseltetek, hiszen nagyon nehezen élte meg a távozását a HVG-től, majd azt is, hogy bejáratott szerzői és a hvg.hu korábbi munkatársainak jelentős része távozni kényszerült a laptól.

A bajai videó-ügy hogyan csúszhatott be, ha nem pártos elfogultságból? Mikor még a botrány kitörése előtt megnéztem az anyagot, rögtön gyanúsnak találtam, neked nem volt furcsa például hogy a rejtett kamerás felvétel zoomol?

Pártos elfogultságról pont nem volt szó; a történet ennél súlyosabb problémákat tárt fel a hvg.hu működésében. Ha a hozzám visszajutott információk helytállóak, a HVG vezérigazgatója a lemondásom után, már távollétemben több belső fórumon elfogult Bajnai-ellenességgel, illetve MSZP-propaganda folytatásával vádolt meg, miközben a Mesterházy, a legbutább hadoszlop című írást és számos hasonlót közlő lap aligha vádolható MSZP-pártisággal.

A hvg.hu szempontjából ennél jobb és rosszabb volt a helyzet egyszerre: politikailag nem voltunk elfogultak, viszont a bajai videó közlésének pillanatára legalább két lapvezető – az Itthon rovat vezetője és jómagam – alkalmatlanná váltunk feladatunk ellátására, ez világosan kiderült a fejleményekből. A zoomolásnál sokkal gyanúsabb momentumra sem figyeltünk fel, hiszen a videó és a cikk kikerülése előtt már G. Róbertként azonosítottuk a videó egyik szereplőjét, akit a videóban úgy szólítanak meg, hogy szia, Józsi. Ez nálunk senkinek nem tűnt fel, sem a cikk írójának, sem a rovatvezetőjének, se nekem, aki nem pusztán főszerkesztőként, de napi szerkesztőként is részese voltam a folyamatnak, tehát a felelősségem kettős.

Az a hír is elterjedt, hogy egyedül publikáltad ezt a videót, mindenféle szerkesztőségi kontroll nélkül.

Ez a hír nem „elterjedt”, hanem Szauer Péter, a HVG vezérigazgatója nyilatkozta a Kreatívnak adott interjújában, de ettől még ez az állítás nem igaz.

Tehát azt állítod, hogy Szauer nem mondott igazat?

A fenti állítás nem felel meg a valóságnak, ahogy az a HVG-n belüli használatra kidolgozott másik narratíva sem, amely arról szólt, hogy úgymond önkényesen megváltoztattam a bajai videóról készült cikk címét, ezzel szándékosan lesre futtatva a HVG-t. Ezek teljesen felesleges valótlanságok voltak, hiszen a balhét addigra már elvittem, azaz a bajai videóért viselt teljes felelősséget jó két héttel korábban vállaltam, ráadásul a fenti állítások egészen pontosan dokumentálható és dokumentált tényeknek mondanak ellent, hiszen a szerkesztőségi rendszer őrzi a cikk elkészültének minden nyomát.

Akkor ki írta a cikket?

Ezt nem fogom elmondani. Az illető az adott pillanatban a beosztottam volt, szerkesztőként elfogadtam, hogy az írás ne az ő neve alatt jelenjen meg, nyilvánvalóan nem adhatom ki utólag sem. Ugyanezt mondanám akkor is, ha arra kérdeznél rá, hogy ki adta a cikk címét.

Az egész kérdéssel nem is foglalkoznék nyilvánosan, ha a HVG vezérigazgatója nem tartotta volna fontosnak, hogy a lemondásom után valótlanságokat állítson a történtekkel kapcsolatban, te pedig nem kérdeztél volna rá az állításaira.

De az igaz, hogy te vetted át a felvételt, méghozzá a Jókai utcában?

A felvételt ketten vettük át a hvg.hu Itthon rovatának egyik munkatársával, és valóban a Jókai utcában. Azért voltunk ketten, mert főszerkesztőként soha nem szerettem politikussal négyszemközt találkozni. A későbbi sugalmazásokkal ellentétben egyikünk sem tett ígéretet a videó nyilvánosságra hozatalára.

A felvételt a szerkesztőségbe vittem és ott megkapta az erre illetékes rovat, amelynek tagjaitól véleményt kértem arra vonatkozólag, hogy alkalmas-e a felvétel arra, hogy foglalkozzunk vele, illetve alkalmas-e arra, hogy másnap cikk szülessen a tartalmából. Miután erre a kérdésre a cikk későbbi szerzője igennel felelt, jeleztem vissza a felvételt átadó forrásnak, hogy a hvg.hu-t érdekli a sztori.

Másnap az előző nap a videót megtekintő kolléga megírta a cikket, majd átadta ellenőrzésre a rovat vezetőjének, és nekem, aki aznap napi szerkesztő is voltam. Tehát minden olyan fázison, amin formailag át kell esnie egy ilyen cikknek, átesett, mégis beleszaladtunk ebbe a pofonba. A helyzet szerintem súlyosabb volt annál, mint amit a HVG közleménye és Szauer Péter már idézett nyilatkozata sugallt, hogy ez egy főszerkesztői magánakció lett volna: semmilyen partizánkodás nem kellett, a hvg.hu üzemszerű működése közben ment át a kamuvideó a szerkesztőségen, mint kés a vajon. Ez persze – ismétlem – nem csökkenti a főszerkesztő felelősségét.

Az előző két év sikerei nem biztosítottak számodra annyi kreditet a szerkesztőségben és a kiadónál, hogy ezt a hibát túlvészeld? Helyreigazítással és meakulpázással?

Nem tudom, mi történt volna, ha nagyon túl akartam volna élni főszerkesztőként, de hát nem akartam. Első körben ilyen megoldást szorgalmazott Szauer Péter és a szerkesztőség is, utólag visszatekintve nyilván inkább kényelemszeretetből, mint valamiféle lojalitásból. Amikor G. Róbert elmondta a Hír TV-nek, hogy a felvétel kamu és pénzt kaptak az elkészítéséért, két, az ügyben nem érintett kollégával azonnal megfogalmaztuk a meakulpázós közleményt, én pedig felhívtam Szauert és lemondtam. Ő ezt nem fogadta el, és azt javasolta, hogy kérjek magam ellen bizalmi szavazást és annak ismeretében döntsem el, maradok-e főszerkesztő.

Ez mikor történt?

Október 20-án, vasárnap este. A történtekről szóló szerkesztőségi vitára és a szavazásra másnap került sor, itt 22-2 arányban bizalmat kaptam. A következő napon viszont kiderült, hogy azok a kollégák, akik rajtam kívül ebben a történetben még érintettek voltak, úgy gondolják, hogy ők nem követtek el hibát.

Ekkor és az ő részükről fogalmazódott meg elsőként a később Szauer Péter nyilatkozatában és a HVG-nek az üggyel kapcsolatos közleményeiben felbukkanó narratíva a partizánkodó főszerkesztőről, aki valamiféle, a szocialistákkal az Együtt 2014 ellenében kötött paktum részeként hekkelte meg a hvg.hu-t és közölte a videót. Ez lett a lemondásom után – immár a távollétemben – a szerkesztőség és a nyilvánosság felé a hivatalos HVG-s narratíva a történtekről. Szintén ebből a körből jött – ekkor még felém – az a javaslat, hogy hozzam nyilvánosságra a hvg.hu forrásának nevét is, aminek nem tettem eleget.

22-én estére mindenesetre világos lett a számomra, hogy az Itthon rovatban nem fogok tudni rendet tenni, a bajai hibasorozatban való részességem miatt nem tudom szankcionálni az ügy többi felelősét, vagy legalább egy önkritikus mondatot kicsikarni belőlük – a cikk íróját leszámítva, aki megengedett magának néhány önkritikus gesztust azokban a napokban, de csak négyszemközt. Ezt a helyzetet nem tudtam és nem is akartam főszerkesztőként kezelni, ezért aznap este – immár végleg – lemondtam.

Továbbra sem fér a fejembe, hogyan sikerült választási csalás bizonyítékaként tálalni egy videófelvételt, amit nem ti csináltatok. Történt bármiféle ellenőrzés?

A hvg.hu októberre egy tökéletesen kiégett szervezetté vált, amiért nem kis részben engem terhel a felelősség. A már említett brutális látogatottság-növekedés, amit elértünk, egy elképesztő mennyiségi termelés eredménye volt, nagyjából harminc ember napi háromszáz cikket és hírt termelt.

A Social Times ezzel a jelenséggel foglalkozó felmérésére tavaly tavasszal a Cink csak úgy hivatkozott, hogy „Kínai munkások embertelen körülmények között gyártják a hvg.hu cikkeit”. A külvilág először akkor szembesült a ténnyel, hogy a hvg.hu-n több mint kétszer annyi cikk jelent meg 2012-ben, mint a jóval nagyobb szerkesztőségekkel dolgozó Indexen vagy Origón. Sajnos a mennyiségi termelést nemhogy nem fogtam vissza, de ösztönöztem, pedig ez a fajta futószalagmunka előbb-utóbb megbosszulja magát: vagy rámegy az egészségünk, vagy belefutunk egy perbe – végül nem ez jött, hanem a videóbotrány.

Ennek a mennyiségi termelésnek a meghonosítója a hvg.hu-val szemben irreális látogatottsági elvárásokat támasztó Szauer mellett én voltam. Az eszeveszett tempónak logikus és roppant kellemetlen következménye volt, hogy a hvg.hu Itthon rovata és főszerkesztője egyszerre mondott csődöt októberben, amikor a bajai történet úgy ment végig a szerkesztőségen, hogy sem a rovatvezető, sem az ügyeletes szerkesztő (azaz én) sem nézett semmi mást, csak hogy ez meg fogja dobni a látogatottságot.

Sem összeesküvők, sem összeesküvés áldozatai nem voltunk, a valóság prózaibb és lehangolóbb: sem a rovatvezető, sem én nem néztük végig a felvételt, egyedül hagytuk az újságírót ezzel a sztorival, aminek a fontosságát sem ismertük fel. Nekünk lett volna a dolgunk az ellenőrzés, és ha nem lettünk volna benne biztosak, be kellett volna másokat is vonnunk. A Schmitt-ügy idején annak az összes dokumentumát, gyakorlatilag egy ötfős, szerkesztőségen belüli bizottság ellenőrizte a tényeket, minden egyes cikkben, a francia nyelvű forrást napokig ellenőrizte a nagyszerű, azóta az Indexet erősítő Dezső Andris.

Tehát nem vettétek készpénznek a plágiumvadász tudós megállapításait. Ezután miért bíztatok vakon Déri Balázsban? Megbízható forrásból jött a videó, nyilatkoztad, aztán kiderült hogy bementetek érte az MSZP-székházba. Ennyire jóban vagy, vagytok a szocialista párttal?

Kétségtelen, hogy életem öt leghülyébb válasza között van a 444-es Tamás Bencének a forrás megbízhatóságára vonatkozó kérdésére elmondott októberi “igen”. Ez így van akkor is, ha sem nekem, sem tudomásom szerint másnak a hvg.hu szerkesztőségéből nem volt különösebben jó kapcsolata sem Dérivel, sem más szocialista politikussal, ennek megfelelően nem is bíztunk meg benne jobban, mint egy fideszes vagy egy LMP-s kollégájában.

Mint mondtam, formálisan semmivel nem ellenőriztük kevesebbszer ezt a felvételt, mint néhány hónappal korábban a trafikmutyi helyi valóságát bemutató szekszárdi hangfelvételt, csak épp a három fázisból kettő nem működött. A 444-nek adott nyilatkozatom időpontjában tökéletesen ellenőrzött, kerek történetnek tartottam a bajai sztorit, ami természetesen súlyos tévedés volt.

Ami a székházba bemászkáló újságírók történetét illeti: arról lehet vitatkozni, hogy mi az a határ, amit megszabsz egy politikusnak. Főszerkesztőként ha csak lehetett, kerültem minden négyszemközti találkozót minden politikussal – nem állítom, hogy nem volt példa az ellenkezőjére, de nem emlékszem olyan esetre, amikor a HVG közleményében megnevezett Déri Balázzsal más, HVG-s újságíró jelenléte nélkül találkoztam volna. A másik határ, amit meghúztam, hogy politikus nem teheti be a lábát a szerkesztőségbe – nem tartom kizártnak, hogy volt egy-egy kolléga, aki a HVG székházába szervezett interjút valakivel, de az biztos: nálunk nem volt olyan fajta „üzemlátogatás”, amilyenek a jobb- és baloldali magyar lapok szerkesztőségeiben is elő-előfordultak.

Az viszont tény: belpolitikai újságíróként és főszerkesztőként megfordultam már jó néhány párt székházában vagy irodájában – de főszerkesztőként figyeltem rá, hogy ilyen alkalmakkor ne menjek egyedül, legyen tanú rá, hogy nem mutyizni mentem, hanem információt szerezni. A Fidesz Szentkirályi utcai székházában, a Polgárok házában, a szocialisták Köztársaság téri és Jókai utcai épületében, a Haza és Haladás óbudai székhelyén, de boldogult Magyar Narancsos ifjúkoromban még a Jobbik Villányi úti pártirodájában is jártam, és ezekért a látogatásokért nem szégyellem magam.

Szerintem a valódi etikai kérdés, amire válaszolni kell, amikor politikusokkal vagy gazdasági szereplőkkel találkozol, az az, hogy kötsz-e üzletet velük, átcsúszol-e egyfajta bennfenteskedő, tanácsadó, haverkodó szerepbe. Mindannyian láttunk már ilyen újságírót, de ilyesmit biztos, hogy sem én, sem a hvg.hu más munkatársa soha nem tett.

A bajai videó ellenőrizetlensége a munkafolyamat összeomlása volt, és ennek logikus következményeként távoztam. A szocialistákkal vagy más párttal azonban természetesen sem akkor, sem korábban nem volt megállapodásunk. Azt ígértük meg a felvétel átvételekor, amit bárki másnak is megígértünk volna hasonló helyzetben, hogy ellenőrizzük a kapott információt, és ha érdekel minket, akkor visszaszólunk.

Minderre még a HVG Kiadó is rátett egy lapáttal, amikor közleményben tudatta a nyilvánossággal, hogy ki volt a forrásotok. Erre miért volt szükség?

Ebben az időszakban, a lemondásom után már nem voltam aktív szereplője a HVG-s döntéshozatalnak. Készítettem egy írásos összefoglalót az eseményekről a főnökeimnek, benne volt hogy melyik kollégámmal, mikor, kitől, milyen körülmények között vettük át a felvételt.

Nem tartod etikailag aggályosnak, hogy Szauert beavattad a részletekbe? Enélkül a HVG nem tudta volna kiadni a forrásotokat.

Úgy gondoltam, hogy a kiadónak joga van ismerni az ügy részleteit. A forráskiadáshoz viszont nem volt közöm. Azt hozzá kell tennem, hogy a forrás kiadásáról szóló kiadói közleményt a hvg.hu akkor még csak megbízott új főszerkesztője, Neizer Anita is a portálon olvasta először, a kiadó kihagyta nemcsak a döntés meghozatalából, de a végrehajtásából is. Anita egyébként nemcsak a forráskiadásból maradt ki, de korábban nem volt érintett a bajai videóval kapcsolatos hibasorozatban sem.

De miért kerülte meg őt a kiadó a közlemény megjelentetésekor?

Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a lemondásom nyilvánosságra kerülésekor Anita, aki elképesztően nehéz körülmények között, három és fél éves HVG-s múlttal a háta mögött is ember tudott maradni, visszautasította, hogy kitegye a kiadó közleményét, amely – valótlanul – azt állította volna, hogy a kiadó vezetése és nem én döntöttem a távozásom mellett. Valószínűleg egy héttel később egyszerűbbnek tűnt őt kész tények elé állítani, mint újranyitni ezt a vitát.

Mi a helyzet veled azóta, merre lehet egy ilyen helyzetből továbbmenni?

Az a fajta klasszikus politikai újságírás, amit a hvg.hu Itthon rovata változó színvonalon művelt, vagy az a fajta közéleti publicisztika, amelyet a Hírszerző, majd a hvg.hu Vélemény rovata megbízható minőségben szállított, már nem áll hozzám közel.

Nem kapkodok az álláskereséssel, hiszen különféle beosztásokban és munkahelyeken, de 12 éve ugyanazt csináltam, tényleg ki voltam égve. Már a bajai videó-ügy előtt éreztem, hogy az a látszólagos diadalmenet, amit a hvg.hu-val végigcsináltunk, rövidesen véget ér, hiszen a szerkesztőség elérte a teljesítőképessége határát, a kiadó pedig nem mutatkozott nyitottnak valamiféle más működésmód kitalálására. Emiatt már korábban is foglalkoztam a távozás gondolatával, persze nem megbukni szerettem volna, meg nyilván jobb, ha egy távozó főszerkesztőnek a főnökei és a beosztottai megköszönik az együtt töltött éveket, de nem bánom, hogy így alakult: így legalább nem gondolok vissza nosztalgiával a HVG-s évekre.

Azóta pihentem és átgondoltam a helyzetet, például hogy azt a fajta mentalitást, amit szerintem a hvg.hu képviselt az elmúlt években, és amely arról szólt, hogy a mindenkori kormánypártnak és a mindenkori ellenzéknek is ellenzéke vagyunk, és amit ma többek között az Átlátszó-Kutyapárt-Vastagbőr háromszög képvisel, érdemes-e továbbvinni, és ha igen, hol.

Annak mindenesetre örülök, hogy a hibasorozatot nem tetéztem azzal, hogy megpróbáltam volna megúszni ennek a bukásnak a felelősségét. Amikor egy nagyot hibázol, ráadásul azzal kell szembesülnöd, hogy ez a hiba az általad felépített szisztéma része, rendszerszintű probléma, az viszonylag gyorsan lecsökkenti az arcod méretét, és rájössz, hogy nem építheted örökké a saját szobrodat, hogy abban gyönyörködjél. Hálás vagyok Istennek azért, hogy ez a pofon viszonylag fiatalon ért, amikor még könnyebb szembenézni a saját hibáiddal, megbocsátani másoknak és visszafordulni a rossz irányból, mint tíz-tizenöt évvel később.

Bodoky Tamás

Az atlatszo.hu az interjúban körüljárt hiba kisebbítésének szándéka nélkül,  annak dacára nagyra becsüli Gavra Gábor újságírói munkásságát, és nem szeretnénk ha kollégánk teljesen elhagyná az újságírói pályát. Ha egyetértesz velünk, és szeretnél Gavra-cikkeket olvasni az Átlátszón, te is támogathatod kollégánk újrakezdését. A „Gavra” megjegyzéssel érkező támogatásokból oknyomozó anyagokat fogunk rendelni Gábortól.

 

Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on Twitter0Share on Tumblr0