Az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolja egy francia közgazdász

Gabriel Zucman (1986), ifjú francia közgazdász, a patinás London School of Economics tanára és a Berkeley egyetem kutatója jóideje foglalkozik a XXI. századi tőke jellemzőivel. Tavaly novemberben franciául megjelent könyve, A nemzetek rejtett vagyona azt vizsgálja, hogyan lehetne megadóztatni a masszívan és gyorsuló ütemben adóparadicsomokba rejett milliárdokat? Lévén az akadémikus közgazdászok a közelmúltig hanyagolták a problémát, Zucman szerint az ő, hivatalos statisztikákon és nemzetközi makroadatokon nyugvó becslései az első, valóban tudományos számítások e téren. Interjú.

A specialisták által már korábban ismert eredményeit, az offshore visszaszorítását célzó konkrét javaslatokkal kiegészítve egy rendkívül közérthető, gazdasági képzettség nélkül is fogyasztható könyvben jelentette meg novemberben; a technikai részletek pedig a felkerültek a netre. Miért választotta ezt a publikációs formát?

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Fotó: gabriel-zucman.eu

GZ: Éveken át tartó kutatások eredményeként arra jutottam, hogy az adóparadicsomok miatt jelentős adóbevételektől esnek el az államok: világszinten 130 milliárd euróba kerül a banktitok, amivel egy kisebbség meglopja a túlnyomó többséget. Azt szerettem volna, ha az állampolgárok valóban hasznosítani tudják a munkámat, és a javaslataim segítenek abban, hogy a politikai döntéshozók szembesüljenek a felelősségükkel. Nem a specialistákhoz akartam szólni, hanem mindekihez. Hiszek a demokráciában, a közvélemény, az emberek mozgósíthatóságában, ezért írtam a lehető legszélesebb közönségnek. És az összes technikai részletet, magyarázatot, ami a szakértőket, kutatókat érdekelheti, elérhetővé tettem az interneten, és persze készen állok a kritikára, ellenérvekre.

A könyvet jelentős médiaérdeklődés fogadta, elégedett?

GZ: Az adóelkerülés témája érthető módon nagyon érdekli a közvéleményt, és fogékonyságot tapasztaltam a javaslataimmal kapcsolatban. Ez mindenképpen pozitív, miközben a politikai döntéshozók reakciói, bár biztos túl korai ítélkezni, alulmúlták a reményeimet. Várakozó állásponton vagyok, de meglepett a francia politikai elit apátiája.

Azt állítja, hogy ön kísérelte meg először tudományosan és megbízhatóan felmérni az offshore vagyont, nem utolsósorban azért, mert kollégái a közelmúltig nem igazán érdeklődtek a téma iránt. Miért?

GZ: Az akadémikus, egyetemi kutatók sokáig az absztrakt, formalizálható kérdésekkel foglalkoztak, és hanyagolták az olyan gyakorlati, konkrét problémákat, mint az adóelkerülés vagy a korrupció. De változnak az idők, és kb. egy évtizede növekszik az érdeklődés az empirikus tények, a való világ iránt. Közelebbről is megvizsgáljuk a számokat, bizonyítandó, hogy valóban koherensek-e a statisztikáink. A 2008-9-es válság nyomán is kiderült, fontos, hogy fel tudjuk mérni, kinek mi van a tulajdonában, melyik ország kinek adósa, milyen kitettsége van. Rájöttünk, hogy a statisztikai eszközeinkkel komoly gondok vannak. Ha szeretnénk elkerülni egy újabb válságot, jobban oda kell figyelnünk a korábban elhanyagolt számokra, az elméletet tesztelnünk kell a valós adatokon. A technikai feltételek fejlődése, az internet, az adatbázisok elérhetősége is hozzájárult ehhez az empirikus fordulathoz, a hetvenes években jóval bonyolultabb lett volna feldolgozni ezt az anyagot.

Azt állítja, hogy 2009 híres ígéretei ellenére az adóparadicsomok közelgő végéről, nemhogy alig történt előrelépés, de azóta, 2013 őszéig, mintegy 14%-kal nőtt a Svájcban „diszkréten” kezelt külföldi magánvagyon. Lehet, hogy a szupergazdagok és a bankárok nem néznek híradót?

GZ: Valamennyi előrelépés azért történt, lényegében 2013 elejétől és az USA jóvoltából. A FATCA nevű törvény automatikus adatcserére fogja kényszeríteni a külföldi bankokat. És ez nemcsak az USA adóhivatala számára nagy előrelépés, de más országok is befurakodhatnak az így nyílt résen, ők is támaszthatnak igényeket az automatikus adatcserével kapcsolatban, ami idővel világsztenderré válik majd. Ez egy fontos fejlemény, csak sajnos távolról sem elég. Főleg azért, mert a Svájcban, Szingapúrban vagy mondjuk a Kajmán-szigeteken tárolt betétek nagy részét nem közvetlenül birtokolják a tulajdonosok, hanem trösztökön, holdingokon, alapítványokon keresztül, amelyek elfedik a valódi haszonélvezők identitását. Ezt a problémát a FATCA nem oldja meg. Direkt számla alig van már. Ez a pénzügyi homály az ezredforduló óta egyre sűrűbb, és 2009-től csak fokozódott, ami pontosan jelzi, hogy a hozott intézkedések nem hatékonyak, az adócsalók biztonságban érzik magukat. A számlamozgások nem utalnak semmiféle pánikra, sőt, míg Svájcban 14 százalékkal nőtt az eltitkolt magánvagyon, szerte a világon számításaim szerint 25-tel – persze spekulálhatunk azon, hogy ha a kormányok semmit sem tettek volna, ennél is nagyobb, 30-35 %-os lenne a növekedés… De amit eddig tettünk, biztosan nem elég.

A háztartások vagyonának mintegy 8 %-a, azaz minimum 5,8, esetleg 8 billió euró lenne ön szerint az adóparadicsomi bankszámlákon, ennek 80%-a nem deklarált. Ezek a számok jóval alacsonyabbak, mint a Tax Justice Network (TJN) szakértője, James S. Henry 2012-es becslései, melyek 15-24 billió euró körül mozogtak. Ugyanazt vizsgálták-e, például ön is foglalkozik-e a vállalati vagyonnal?

GZ: Szerintem ugyanazt próbáljuk mérni, a magánszemélyek által birtokolt offshore vagyont. Az én adataim kicsit pontosabbak, egyrészt mert a rendelkezésre álló hivatalos statisztikákon alapulnak, pl. a svájci nemzeti bank havonta megjelentett adatain, amit a TJN nem használt. Másrészt az én becsléseim koherensek az egyes országok nemzetközi befektetési adatainak anomáliáihoz képest is. Ezzel a kérdéssel, a nemzeti vagy nyilvános statisztikákhoz képest jelentkező eltéréssel, a TJN nem foglalkozott. Ami a vállalatok által birtokolt vagyont illeti, ennek csak egy része az adóelkerülést segítő struktúra magánszemélyek számára. Az olyan nemzetközi nagyvállalatok, mint pl. az Amazon vagy a Google rendelkeznek egy csomó számlával szerte a világban, de ez megjelenik a beszámolóikban, amelyeket nagy nemzetközi auditáló cégek ellenőriznek. Persze manipulálják, pl. a transzferárakat és a profitot főleg az olyan helyeken könyvelik el, amelyek, mint Írország vagy a Bermudák alig adóztatják meg, ez az ún. adóoptimalizáció. De ez nem egyenértékű azzal, hogy egyes számlákat pusztán adócsalás céljából megpróbál valaki eldugni a hatóságok elől. Ez is egy fontos probléma, de ezeket a deklarált összegeket, mondjuk, konkrétan az Apple írországi számláit nem kell összekeverni az általam becsült adócsalás summáival.

Évente minimum 130 milliárd euró lenne ön szerint világszinten az offshore-ból eredő adóveszteség. Ide sem számítja be az említett példából az Apple ír számláján tartott összeget?

GZ: Az elmaradt adóbevételek egy része az ultragazdagok által eltitkolt összegekből ered, Franciaország esetében ezt 17 milliárd euróra becsülöm évente. Egy másik tétel forrása a multicégek optimalizációja, trükközése (a veszteségek nálunk jelennek meg, a nyereség a Bermudákon); ezt újabb 15 milliárdra becsülöm. Ebben amerikai kalkulációkra támaszkodom, eszerint a társasági adóbevétel az optimalizáció következtében mintegy 30 %-kal csökken, Franciaországban tehát minimum 15, de akár 20 milliárdról is beszélhetünk. Összesen tehát jelenleg Franciaország minimum 32 milliárd adóbevételtől esik el évente, ehhez jönnek még az adóparadicsomok dömpingje, zsaroló potenciálja miatt bevezetett adócsökkentések hatásai.

A TJN szakértői szerint az offshore egyik legnagyobb relatív vesztese Magyarország. Ha túlzónak is tartja a számaikat, reálisnak érzi az arányokat? Tehát elképzelhető-e, hogy a magyar államkincstár többet bukik az offshore-on, mint mondjuk Lengyelország, Ukrajna vagy Kazahsztán?

GZ: A rendelkezésemre álló adatokkal sajnos nem tudok válaszolni a kérdésre. Illegális, rejtett jelenségről van szó, tehát egy ilyen konkrét esetben részletes, aprólékos vizsgálatra lenne szükség. Csak annyit mondhatok, hogy Európa az adóelkerülés legnagyobb és abszolút vesztese, pusztán azért, mert az offshore vagyon legnagyobb része európai. Az egyes országokra vetített összeg kiszámolása már bonyolultabb. Relatív értékben persze Afrika a legnagyobb áldozat, hiszen az elszipkázott vagyon ott jóval fontosabb a gazdaság méretéhez képest: a tulajdon elképesztően koncentrált és jelentős része offshore.

Azt állítja, számításai minimumértékek, egyébként sem szerepelnek bennük a materiális javak (pl. a műtárgyak vagy szigetek) vagy az offshore intézményekben tárolt bankjegyek stb. Épp ezért, e minimumbecslések alkalmasak egy akcióterv kidolgozására. Az alap egy pénzügyi kataszter létrehozása lenne, melynek elődjét, az ingatlannyilvántartást az ön hazájában a francia forradalom tette csak lehetővé. Forradalmi akciótervet kívánt írni?

GZ: Nem, én csak arról próbálok gondolkozni, hogyan lehetséges megadóztatni a XXI. századi vagyont, hogyan adaptáhatjuk az adórendszert a mai valósághoz, a globalizált folyamatokhoz, a tőke szabad áramlásához, a vagyonok növekvő koncentrációjához, az adóelkerülés számtalan lehetőségéhez. Egy olyan helyzethez, ahol a pénzügyi vagyon az összgazdagság fele! 1791-ben ez majdnem 100 százalékban föld- és ingatlanvagyon volt, ezért volt szükség a föld- és ingatlan nyilvántartás elkészítésére; mára a helyzet változott, ezért indokolt, hogy kataszter készüljön a pénzügyi vagyonról is, és kiterjesszük a nyilvántartást a mai gazdagok méltányos adóztatása érdekében. Ha erre nem leszünk képesek, az növeli az igazságtalanságot, és főleg annak érzetét, ami ugye részben az 1789-es forradalomhoz vezetett. Az ancien régime alatt sem a nemesség, sem a papság nem fizetett adót, azaz a társadalom nagy többségével ellentétben egy kisebbség kibújt e kötelezettség alól. Ma nagyon hasonló a helyzet: egy kiemelkedően gazdag kisebbség gyakorlatilag egyáltalán nem fizet adót, és amennyiben nem tárjuk fel, hogy mivel rendelkeznek, és a valós vagyonuk alapján nem adóztatjuk meg őket, az hosszú távon alááshatja a demokratikus rendszereinket. Az vár ránk, ami az ancien régime-mel történt.

Tehát épp a forradalmat szeretné megakadályozni?

GZ: Igen, szeretném, ha fennmaradnának a demokráciáink, a szabadkereskedelem, a kapitalizmus, amelynek azért sok erénye is van. Épp a rendszerünk fennmaradásához szükségesek azok a radikális döntések, amelyeket a kataszter létrehozása érdekében javaslok.

Az egyik ilyen, radikálisnak mondható elképzelés Svájc exportjára vetne ki az offshore-t ellensúlyozó védővámokat. Pontosabban a vámok potenciális szankciója a svájci banktitok végét próbálná kikényszeríteni, és ön szerint csak egy remélhetőleg nem beváltott fenyegetés lenne.

GZ: Nemcsak Svájcról van szó, hanem az összes adóparadicsomról, amely nem hajlandó együttműködni. Az elképzelés az offshore-ból nyert profittal arányos szankciókkal való fenyegetés, ugyanis, ha nincsenek szankciók, vagy az adóelkerülésből nyert haszon tizedét sem érik el, mint ma, kicsi az esélye, hogy belátásra bírjuk őket. Ezért próbáltam meg kiszámolni, mi lehetne az arányos teher, és pl. egy olasz olasz-német-francia koalíció esetén, egy valóban magas, 30 %-os vám fenyegetése meggyőző lehetne szerintem Svájccal szemben. Ha hajlandó együttműködni a csalás felszámolása érdekében, akkor a kormányok szerte a világon visszakapnák adóbevételeik jelentős részét, ha nem, akkor az vámok formájában kerülne hozzájuk. Amúgy a szabad kereskedelem híve vagyok, de ebben az esetben a tárgyalási alapnak tekinthető szankciók szerintem igazságosak, realisták, arányosak. Mégiscsak egy illegális gyakorlat felszámolásáról van szó, és illúzió lenne azt hinnünk, hogy valódi, konkrét fenyegetés nélkül előrelépés történhet.

Az említett 3 ország jelenleg külön-külön tárgyal a svájciakkal, miért fognának össze, ha eddig nem tették?

GZ: Valóban, a svájci piac hamar rájött, hogy kockázatos lehet az egyes országok összefogása, ennek megelőzésére ajánlottak kétoldalú tárgyalásokat, az ún. Rubik-egyezményeket. A mai állás szerint a német parlament leszavazta őket, a francia állam nem akarja aláírni, az olaszokkal még folynak a tárgyalások. Azaz az európai országok megosztására tett kísérlet nem igazán járt sikerrel, és a jövőbeli potenciális koalíciók tagjai csak nyerhetnének. Míg Svájccal, pontosabban az adócsalásban közreműködő pénzügyi szervezeteivel szemben elég lenne a 3 európai ország összefogása, más adóparadicsomok ellen szélesebb koalíció lenne kívánatos. Szingapúr, Hong-Kong vagy a Kajmán-szigetek esetében szükség lenne az USA-ra is.

Bár az adóelkerülés demokratizálódik, a banktitok fennmaradásában elsősorban az egyes országok gazdasági elitje érdekelt. A közelmúlt tapasztalatai, így pl. a Falciani-listák sorsa nyomán úgy tűnik, a kormányok kevésbé aggódnak az államkincstár bevételeiért, mint a politikai pártokat amúgy gyakran támogató „saját gazdagjaik” pénztárcájáért. A kérdés tehát nemcsak az, hogyan kényszerítsük a banktitok feloldására Svájcot, hanem az, hogyan kényszerítsük a politikusokat, hogy fellépjenek a közérdek védelmében.

GZ: Teljesen egyetértek, részben épp ezért írtam a könyvet. Bízom abban, hogy ha felvezetjük a lehetséges, konkrét és realista megoldásokat, az a kényszer legjobb eszköze. Azt remélem, hogy a civil társadalom ennek alapján talán hatékonyabban kérheti számon a kormányokon, miért nem folyamodnak valódi megoldásokhoz.

A könyvben részletesen foglalkozik Luxemburggal, és szintén kényszerítő jelleggel, de fontolóra veszi a nagyhercegség kizárását az Unióból. Mert, „semmi sem igazolja az uniós konstrukcióban vagy a demokratikus alapvetés szerint, hogy a nemzetközi pénzügyi szektor e talajtalan platformja ugyanolyan jogokkal rendelkezzen, mint a többi ország”. Nem említi viszont azt a tényt, hogy az ország majd 19 év után most leköszönt miniszterelnöke, Jean-Claude Juncker a kilencvenes évek óta az uniós pénzügyi és gazdasági politikák kulcsfigurája, tavaly januárig 8 éven át az Eurogroup elnöke, de más jelek is arra utalnak, hogy az állam éppenséggel az uniós konstrukció központi eleme.

GZ: Luxemburg áruba bocsátotta a szuverenitását: a világ multinacionális nagyvállalatai, főképp a pénzügyi szektor számára, így lehetővé téve, hogy ezek kevesebb adót fizessenek, és kevesebb szabálynak engedelmeskedjenek. Ma Luxemburg gigantikus pénzügyi központ, amit a helyi politikai elit személyes hasznára kiaknáz, fontos pozíciókat szerezve az EKB-ben, az Eurogroupban, az EB-ben, amelyek teljesen aránytalanok az ország félmilliós népességéhez képest (ez csupán egy ezrede az uniós lakosságnak). Azért nagyon problematikus ez a luxemburgi elit által kivívott státusz, mert vétójogot ad az unión belül egy olyan entitásnak, amely végsősoron az offshore pénzügyi szektor érdekeit képviseli, és ezek az érdekek nem esnek egybe a közérdekkel. Ezért hívom fel a figyelmet a kérdésre. Tényleg nem tudom, hogy működhet-e az uniós konstrukció, ha egy ilyen, nemzetállamnak alig nevezhető ország, amely de facto az offshore pénzügyi szektor érdekeit képviseli, alakíthatja a legfontosabb döntéseket.

Egy másik javaslata a tőke 2%-os forrásadója lenne, egy nemzetközi szervezeten, pl. az IMF-en keresztül, amit aztán az egyes államok visszautalhatnának. Mit gondol, melyik az az elképzelés, amely a mai politikai kontextusban legkönnyebben megvalósítható?

GZ: Szerintem a javaslatok együtt működnek jól, egy egésznek a részei. A fő célkitűzés a pénzügyi vagyonregiszter fellállítása, amelyben minden országnak részt kell vennie, és ennek kikényszerítéséhez szükség lesz konkrét szankciók lobogtatására, amit betölthetnek a vámok. Ahhoz, hogy a vagyonregiszter jól működjék, szükség lesz adókra is, hogy ne csak a trösztök, holdingok nevét lássuk, de kiderüljön kik a valódi tulajdonosok – erre szolgál az említett, világszintű 2%-os elvonás, ami nem csorbítja a nemzeti szuverenitást, hiszen az egyes kormányok visszatéríthetik, ha akarják. A nyilvántartás létrehozása az első lépés, ez darabokban nagyrészt már létezik, részben olyan pénzügyi magánszolgáltatóknál, amilyen pl. a Clearstream. A különféle regiszterek egyesítéséről és köztulajdonba vételéről van tehát szó, amely történthetne pl. az IMF-en keresztül. Ha a G20 vagy az OECD elkötelezné magát, néhány év alatt létre lehetne hozni, és a szabódó országokkal szemben jöhetnének a vámok. Ez utóbbiak még gyorsabban megvalósíthatók, csak annyi kellene hozzá, hogy pl. Olaszország összefog a németekkel és a franciákkal, és bejelentik, hogy a jövő hónaptól bevezetik a vámot.

Talán a monacói határra 1962 októberében egy éjszaka alatt vámellenőröket kirendelő De Gaulle alakja lebeg a szeme előtt, de a mai politikusokat mintha nem ilyen fából faragták volna…

GZ: Hát igen, sajnos a maiak félnek konfrontálódni, mintha a szép szavak, a csúcsértekezletek valaha is rákényszeríthetnék az adóparadicsomokat az együttműködésre. Úgy látom, hogy az utóbbi évek és évtizedek tapasztalatai is azt bizonyították, hogy ez a stratégia kudarcra van ítélve, és itt az ideje valami mással próbálkozni. Pragmatikus, de igazságos és hatékony lépésekre van szükség, amilyenek pl. a vámszankciók. Gyorsan meghozható, kis koalíciókban is működő döntésekről van szó, mindhárom említett országnak nagy szüksége lenne a határon túl elhelyezett összegekre, a politikusoknak pedig az áll az érdekében, hogy megmutassák, hatékonyan küzdenek a csalás ellen. Csak politikai bátorság kellene hozzá.

Miközben az európai államok gyakran részleges vagy teljes amnesztiákkal próbálják az offshore számlák legalizálására rávenni az adóelkerülőket, ön a külföldre menekített vagyon teljes elkobzását javasolja. Célravezető lehet az ilyen drasztikus elbánás?

GZ: A törvények szerintem mindenkire érvényesek, arra, aki egy áruház polcáról lop ugyanúgy, mint azokra a vagyonosokra, akik nem deklarálják az offshore számlájukat. Ebből következik, hogy az amnesztia kizárt; demokratikus rendszerben, jogállamban nem lehet normális, hogy a gazdagoknak kedvezményeket nyújtunk, miközben a törvény ellen vétő szegényeket megbüntetjük. Az egyetlen opció, amit lehetségesnek tartok, az, hogy az önkéntes bejelentők offshore vagyonát elkobozza az állam, de nincs nyomozás, procedúra, nyilvános per, priusz. A tartozás törölve. Én a törvényes eljárást részesítem előnyben, de ez a gyorsított módszer belefér. Az amnesztiák, speciális regularizációs bizottságok és hasonló módszerek nem meggyőzőek. Az olaszoknál 20 éve nyújtanak újabb és újabb amnesztiákat, tragikusan alacsony, 5-10 %-os adóteher mellett, és egyre több és több pénz kerül elő: az összegek tesznek egy kört, mielőtt az adóhatóság tisztára mosná őket.

A cikksorozat előző részei

A nemzetközi cégek egy bonyolult csalási szerkezet részévé válnak

„A gazdasági média 90 százaléka liberális és szabályozásellenes” – Christian Chavagneux

A szőnyeg alá söpört Falciani-listák: Korrupt bankok segítik a korrupt elitet

Titkosszolgák is szivárogtattak a korrupt elitről Párizsban

Oknyomozó portál szorongatja a korrupt politikusokat Franciaországban

A bíró, a politikus és az újságíró

A Bárcenas-leak: Feketekasszából tápolta politikusait a pártpénztárnok

Van néhány olyan kijelentése, amely némileg szembe megy a jelenlegi magyar kormány adópolitikájával. Itt van pl. az, hogy „gazdasági szempontból semmi sem igazolja, hogy ugyanolyan rátával adóztassuk a többmilliós és a néhány száz eróra rugó jövedelmet.”

GZ: Az optimális adópolitika elméleti megközelítése szerint igyekszünk az esélykülönbségeket, az igazságtalanságot, egyenlőtlenséget mérsékelni, persze megtartva azokat az erős késztetéseket, amelyek a munkára, illetve megtakarításra buzdítanak. Ennek a két célnak jobbára egy progresszív, a jövedelemmel növekvő rátákat alkalmazó rendszer felel meg, és a tudományos irodalomban nehezen találni érveket az egykulcsos módszer igazolására.

A magyar kormány véleménye szerint az egykulcsos adó nemcsak az egyenlőség elvét biztosítja, és a gazdagok diszkriminációját szünteti meg, de gazdaságilag is hatékony, hiszen lehetővé teszi a középosztály és a gazdagabb csoportok fogyasztásának növelését.

GZ: Valamiért a legnagyobb és leggazdagabb országok mégsem próbálkoztak vele. Az emberek különféle körülmények közé, más esélyekkel születnek, és ha kötődünk a társadalmi igazságosság eszméjéhez vagy a valódi érdemek elismeréséhez, fontos érvek szólnak az újraelosztás mellett – a szerencsésebb születésűek, és a vagyonnal nem rendelkezők vagy kevésbé produktív személyek között. Persze Magyarország nem az egyetlen kivétel, Oroszországban hasonló a helyzet és több kisebb államban is. De ez elvi, gyakorlati és elméleti szempontok alapján sem optimális, ellentétben a progresszív és nagyon progresszív rendszerekkel. Szóval, ha a magyar miniszterek olvassák az interjút, akkor üzenném nekik, hogy a legnagyobb, legsikeresebb országok történetében mindig is a progresszív adórendszerek domináltak. A témában 40 éve folyó elméleti kutatás konklúziója egyértelmű, és egybecseng a kortárs és történeti tapasztalatokkal: az egykulcsos vagy regresszív adóztatás a jelenlegi tudásunk szerint nem ajánlott.

Dobsi Viktória

Az illusztráció forrása: Gabriel Zucman, La richesse cachée des nations, Paris, 2013.