Rehabilitálni kell a Duna mellékágait – Rácz Tamás tájépítész

Harminc éven belül eltűnhetnek a Duna mellékágai, sőt van ahol már 10-15 év múlva hajómúzeummá alakíthatják a yacht-kikötőket, ha a mostani ütemben folytatódik a folyó eliszaposodása. Ha nem történik semmi a folyó magyarországi főágával majdnem azonos hosszúságú mellékág-rendszer rehabilitációja terén, a komoly ökológiai károkon túl gazdasági következmények is várhatók: az érintett települések eleshetnek a turizmusból, halászatból származó bevételeiktől is – állítja Rácz Tamás tájépítész. Interjú.

Rácz Tamás az egyik tagja annak az MTA albizottságnak (Tájépítészeti Albizottság), amely korábban tételesen kritizálta a Római-parti mobligát terveit. A szakértő szerint egy korábbi kezdeményezés már majdnem eredményt hozott a mellékfolyók rehabilitációja terén: az 1067/2005. kormányhatározat az EU-támogatásra számot tartó, 2007. évi kezdésre ütemezett nagyprojektek előkészítésének költségvetési támogatásáról közel félmilliárd forintot tervezett erre költeni, de erre végül nem került sor. Rácz Tamással a mohácsi Szabadság-sziget rehabilitációját célzó, a WWF által vezetett uniós támogatású projekt befejezése apropóján készítettünk interjút.

87%

Év végéig még

13 776 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mióta hanyagolják el ennyire a mellékágakat?

Amióta a vízügy elkezdte szabályozni a folyót, az volt a koncepció, hogy a főágban kell megtartani a vízszinteket, ami kimegy a mellékágakba, az káros. Ez a koncepció látványosan megdőlt: a VITUKI tudományos főigazgatójával ki tudtuk számolni, hogy még a főág legalacsonyabb vízállásánál is, ha 5-10 köbmétert kap egy mellékág, az a főág vízszintjét csak kevesebb, mint egy centivel csökkenti. Árvíz esetén pedig kimondottan jól jönnek a mellékágak. Azt szoktuk mondani, hogy nem egy Dunánk van, hanem kettő: a nagyjából 400 kilométeres fő Dunaág mellett van egy majdnem ugyanekkora, 300 kilométeres mellékág–rendszer. Ez nagy érték, mert a tőlünk északkabbra fekvő Duna-szakaszokon ezek a mellékágak zömében már eltűntek, kivéve Hainburgot (Ausztriában). Itt ugyanis társadalmi nyomásra nem épült meg egy vízlépcső. Az erősen szabályozott Bécs alatti Duna-szakaszon – ahol közel 100 éve ki vannak kövezve a partok – az élőhelyek elszegényedtek. A közelmúltban EU-s projektek keretében a lekövezett részeket felszedték és a természetes partokat alakították vissza, a mellékágakat pedig újra összekapcsolták a főmederrel. Így a Duna Bécs alatti szakaszán a biodiverzitás, a folyópartok ökológiai értéke nőtt, ugyanakkor a hajózás is zavartalan.

Több szakértő is állítja: ökológiai szempontból épp a mellékágak jelentik a folyó legértékesebb részét. A Duna halállománya az elmúlt 60-80 évben kimutathatóan, drasztikusan lecsökkent, s ebben jelentős szerepe lehet a halak fő ívóhelyeként szolgáló mellékágak pusztulásának is. Igaz ez?

Az árvíz minden évben lerak körülbelül 10-30 centiméteriszapot, vagyis egy átlagosan három méter mély mellékág-rendszer kb tíz -tizenöt év alatt el tud tűnni, feliszaposodik. A Duna mellett élő kistelepülések lakossága nagyon érzékenyen érintett ebben. Polgármesterek egy csoportja 1999-ben megalakította a Duna Településszövetséget, melynek célja, hogy a Duna mellékágait rehabilitáljuk, amivel meg tudjuk őrizni a Duna menti települések fejlesztésének  természeti, ökológiai alapjait. Bölcskénél például sikerült két nagy mellékágat rehabilitálni, s ott a halállomány is visszatelepült.

Az árvizek elleni védekezésben segíthetnek a mellékágak?

Ahol jelentős átfolyó kapacitású a mellékág, ott el tudja vezetni az árvíz egy részét. Erre Németországban Blochingennél volt egy kísérlet: a rehabilitált mellékág mérhetően csökkentette az árvíz szintjét, miközben a kisvizek szintjét megemelte.

A mellékágak rehabilitációja a költségeket tekintve hogyan viszonyul az egyéb árvíz elleni védekezési módszereknél?

Vannak olcsóbb és drágább módszerek is. Ha csak pár kilométeres szakaszon akarják a medret visszaállítani, ott ez 30-40 millió forintból ez megoldható, de lehetnek egyéb költségek is, például Mohácsnál a WWF által rehabilitációra összegyűjtött közel egy milliárd forint egy részét arra költötték, hogy magántulajdonosktól felvásárolták a szükséges területeket, majd átadták ezeket az ottani nemzeti parknak. Ez egy nagyon jó megoldás, de sokba kerül.

Miért hanyagolják el a mellékág-rehabilitációt olyan régóta?

Három tényező befolyásolhatja elsődlegesen a mellékág-rendszerek fennmaradását: a lakosság és az őket képviselő polgármesterek, a természetvédelmi, illetve a vízügyi hatóságok. Utóbbi kettő a múltban sok esetben  passzív, sőt néha esetenként ellenséges volt a mellékág-rendszerek rehabilitációjával kapcsolatban, ma már azonban jó példák is előfordulnak, mint Mohács esetében is.

Mi volt az oka ennek a hozzáállásnak?

A vízügynek egy régi, a 19. századi folyószabályozások idejére visszavezethető beidegződése, hogy a mellékágak a folyószabályozás felesleges elemeit jelentik. Ugyanakkor a vízügyesek új, egyelőre kisebbséget képviselő generációja mostanra felismerte, hogy ez nem így van. A természetvédelmi hatóságnoknál időnként az a furcsa feltételezés akadályozta a mellékág-rehabilitáció támogatását, hogy egyes szakemberek úgy vélték, hogy az az érték, ha elmocsarasodik egy mellékág, mert akkor ott nő a biodiverzitás. Pedig ez nem igaz. Ha már szabályozva van egy folyó, akkor nem lehet a mellékágakat sem úgymond “természetes úton” hagyni fejlődni, hanem szabályozni kell azokat is, mivel a „természetes út” megszűnt, tehát például új mellékágak nem keletkeznek többé.

Az elmúlt húsz évben mik voltak a legnagyobb problémák a Duna kezelésével kapcsolatban?

Szakmailag 20 éven át vettem részt a Duna-ügyekben: a Hágai Bíróság ítélete után több társtervezővel közösen kidolgoztunk egy javaslatot, amit a magyar kormány átadott a szlovákoknak. Ezt a nagymarosi vízlépcső “egyetlen megvalósítható műszaki megoldásaként” elfogadták a szlovákok, és támogatták a Szigetközzel kapcsolatos tervünket is. Később ezt velük közösen egy INTERREG pályázat keretében ki is dolgoztuk. A mi javaslatunk a korábbiaktól annyiban tért el, hogy míg azok elsősorban különböző típusú gátakban gondolkodtak, a mi javaslatunk, bár szintén tartalmazott volna fenékgátakat, a pár száz évvel ezelőtti ökológiai állapotokat kívánta helyreállítani az eredetihez közeli mellékág-rendszer helyrehozásával, az elvágott szlovák és magyar rendszer újbóli összekötésével.

Emellett a javaslat mellett két évvel ezelőtt 60-70 ezer aláírást gyűjtöttek össze a szigetköziek, beadták az Országgyűlésnek, de ott nem tűzték napirendre ezt az ügyet. Azt nem tudom megmondani, hogy ha már egyszer van egy mindkét fél által elfogadott, és a helyi lakosság által is támogatott megoldás, a politikusok miért nem reagálnak. A mi tervezetünk elkészülte után jött a kormányváltás, és Magyarországon bevett szokás, hogy minden, az előző kormány által készített szakmai anyagot kidobnak. A mi anyagunkkal is ez történt. Ugyanerre a sorsra jutott nem sokkal ezután az elsősorban az Unió által forszírozott hajózási út projekt, pedig szerintem sikerült egy olyan ökológiai-műszaki kompromisszumot találni, amellyel a hajózásnak egy viszonylag környezetkímélő módja valósult volna meg. Ráadásul tíz mellékágrendszert lehetett volna rehabilitálni e projekt keretében.

Milyen megoldásokkal segítette volna a hajózást ez a projekt?

A kritikus gázlószakaszokon hagyományos folyószabályozási eszközökkel: sarkantyúkkal, medermélyítéssel, kotrással lett volna megoldva, ha kellő odafigyeléssel és szakértelemmel végzik, ez végzetes károkat nem okozott volna. Érdemes megemlíteni a hágai per után kidolgozott magyar megoldást, amit Mikolics Sándor, a nagymarosi erőmű tervezője készített. Ő a nagymarosi munkagördör helyreállításánál sikerrel alkalmazott vízalatti mederszűkítőkkel biztosította volna hoszzú távon a hajózást úgy, hogy a folyó ökológiai állapota utána javult volna.

Ezek szerint a problémák oka elsősorban nem a pénzhiány?

Az érintett szakterületek eltérő szemlélete közti különbségek, ellentétek Magyarországon nem oldódnak. A Dunával kapcsolatos ügyek kapcsán olyan kevés az együttműködési készség az érintett felek között, hogy még a kompromisszuot kitermelő vita szintjére is csak ritkán jutunk el. Pedig a maga szakmájához mindenki remekül ért, csak ahhoz nem, hogy az eltérő nézetek között kialakuljon egy egészséges kompromisszum – ehhez hiányzik a társadalmi nyomás is. Pedig a mai mérnök-generációt a szakterületek közti viták szellemében kellene nevelni, de ez sok esetben nem történik meg, így a szakmai babonák öröklődnek.

Az idei nagy árvízről mi a véleménye?

Érdemes elmenni Passauba, ahol egy ház falán a mai napig jelölik az árvízszinteket, mert minden évben kimegy a Duna a házak közé. Évszázadok óta emelkedik ez a szint, részben mert a 19. századi folyószablyozások során a folyókat keskenyebb mederbe kényszerítették, így ez egyre gyorsabb árvíz levonulásokat eredményezett. Ezzel párhuzamosan átalakult a tájak használati szerkezete is, egyre több olyan tájhasználtati elem keletkezett, ami a vizek gyors levonulását eredményezte. A beépítések, a leaszfaltozott, lebetonozott területek, az erdők kivágása, a kisebb vízfolyások kiegyenesítése, leburkolása is hozzájárul a vizek gyorsabb lefolyásához, így a hirtelen, magas árvízi csúcsok kialakulásához.

A Római-parttal kapcsolatban felmerült vitákban hogyan foglalt állást?

Tagja vagyok az MTA Tájépítészeti Albizottságának, a tervekkel szembeni kifogásainkat tételesen soroltuk. A mobilgát alkalmazása kis szakaszok, történelmi városok esetében, mint például Szentendrén nagyon jó megoldás, de nem alkalmas arra, hogy 3-4 kilométerhosszan árvízi védelmi műként épüljön ki. Ezzel ökológiai károkat okoznak és korlátozzák a lakossági parthasználatot. Különösen nem, ha ugyanakkor gazdaságilag indokolatlan előnyöket teremt olyan telektulajdonosk számára, akik az ezzel kapcsolatos költségekhez nem járulnak hozzá. Ugyanakkor Tarlós főpolgármester úr tévedett, amikor azt állította, hogy csak kritikát fogalmaztunk meg, ebben az állásfoglalásban pozitívumokat is mondtunk. Van már megvalósult jó megoldás a Rómain is, például a telekhatáron épített, kis betonalappal készített mobilgát, ami senkit nem zavar, kisajátítást sem igényel. Ezt kellett volna alkalmazni a Római-part nagyobb részén: egy jól működő módszer, idén sem ezek a gátak mondták fel a szolgálatot, hanem egy oldalsó szakaszon bedőlt betonkerítés engedett utat a víznek.

Horn Gabriella