Afganisztán: Colonel Saffi bizakodó

A nemzetközi erők tervezett kivonása már eldöntött tény Afganisztánban, csak az időpont és az ütemezés kérdéses még. A tervek szerint az addigra megfelelően felszerelt, felkészített és kiképzett afgán haderők veszik át a béke megőrzésének feladatát. Arról, hogy az afgán haderő alkalmas lesz-e erre a feladatra, megoszlanak a vélemények. A megosztottság, az alulfinanszírozottság éppúgy gyengíti az afgán reguláris haderőt, mint a dezertőrök magas száma. Afganisztáni riport, második rész.

A dezertálást gyakorlatilag semmivel sem szankcionálják. A hadurak magánhadseregei, de még a tálibok is jobb fizetési kondíciókkal kecsegtetik a katonáskodni vágyókat, ugyanis a drogpénzek felett ők rendelkeznek. Demoralizáló az a körülmény is, hogy a tálibok és a többi fegyveres ellenzéki csoport az ellencsapásoktól tartva felhagytak a nemzetközi erők támadásával, helyettük inkább az afgán rendőrök, katonák ellen követnek el merényleteket, árulókként definiálva áldozataikat. És van egy másik szegmense is az afgán hadsereg mentalitásának, amiről kevesen beszélnek: egészen másképp gondolkodnak a fegyelemről, a hierarchiáról mint amit a modern hadseregekben megszokhattunk.

A pol-e-khumrii táborból néhány hobószerű magyar katona, akik a bevetési erőknél (MRT) tevékenykedtek, harcjárművel átvittek minket a khillagayi táborba, amely közös amerikai-magyar-afgán felügyelet alatt állt. Az amerikai és magyar parancsnokok profizmusát nem részletezem, és az úton történt kalandokat sem, a mellékelt videóból sok minden kitűnik. Rövid látogatásunk alatt mindenkép meg akart velünk ismerkedni az addigi utunk legbizarrabb figurája, Colonel Saffi parancsnok. Tekintse meg videóinterjúnkat!

Afganisztán: Colonel Saffi bizakodó from atlatszo.hu on Vimeo.

Az első, ehhez hasonló tisztélményem 1991-ből datálódik: Mazar Sharif-ból Kabulba a polgári repülőjárat jegye 2 dollár volt – mint kiderült csak az afgán államporoknak. A reptéren megjelent két öltönyös figura egy diplomatáskával, és 50 dollárt akartak kérni a jegyért fejenként. Ez az egész útra szánt pénzünk hatoda volt, így nem éltünk a lehetőséggel. Egyszercsak megjelent egy katonaruhás figura, és megsúgta: tud egy katonai pilótát, aki fejenként 10 dollárért elvisz a harci gépén Kabulig. És tényleg így volt, egy AN 12-es szállítógéppel – aminek a rakománya 2 koporsó, 3 aknavető, és 12 szőlőárus kofa volt – elszállítottak minket Kabulig, én egy Pravdán ültem a gép orrában az üvegablakon. Néha poénból rálőttek a gépe a mudzsahedek, de szerencsére túl magasan repültünk ahhoz, hogy elérjenek a stinger rakéták.

Anno 1991-ben nem is a katonai repülőgéppel való utazás volt a legabszurdabb, hanem a kabuli katonai repteret őrző katonák, pontosabban Hagyi hadnagy, az őrszázad parancsnoka. Leszállásunk után, a hosszas, közös fényképezkedés közben megígérte, másnapra szerez nekünk helikoptert Kandaharba, a pakisztáni határ közelében lévő, azóta a tálibokról elhíresült városba. Másnap vissza is tértünk, és Hagyi hadnagy visszacsempészett minket a reptérre. Vártuk a helikoptert, közben a hadnagy mindent megtett a szórakoztatásunkért. A katonái gyutacsokat szedtek szét és robbantgattak az orrunk előtt, előbb bicikli-, majd UAZ-mentőautó-versenyt rendeztek a kifutópályán, aztán megígérték, este mi is vezethetünk mentőautót. Kora délután hasist szereztek, gyakorlatilag az egész őrszázad betépett, velünk együtt. Hagyi hadnagy egyre vidámabb ötletekkel ált elő, az egyik katonájával szigeteletlen dróton áramot húzatott be a parancsnoki viskóba, valahonnan szerzett egy recsegő magnót és gesztikulálva kérdezett valamit, amit én úgy értettem, akarunk-e mentőautót vezetni, amire persze bólogattam, erre Hagyi hadnagy felkiáltott, táncoljunk akkor…

Hagyi hadnagy romantikus alkat révén sötétedés után javasolta, nézzük meg a csillagokat, mert ott szebbek, mint Európában. Az egész őrszázad karonfogva, csatárláncba fejlődve kisétált, vagyis inkább kilebegett a kifutópálya közepére, lefeküdtünk az aszfaltra, és Hagyi hadnagy lelkesen mutogatta a Göncölszekeret, milyen csodálatos, nálunk biztos nincs ilyen. Félénken megkérdeztem, nem fog-e leszállni itt valami, de Hagyi hadnagy megnyugtatott, nem, este nincs repülő. Visszaúton a csatárlánc az ajtónál nem akart szétbomlani, a katonák nagy része nekiment a falnak.

Fél órával később, amikor kimentem a parancsnoki vályogviskóból vizelni, pont ott landolt két Mig-21-es vadászgép, ahol korábban rácsodálkoztunk a Nagymedvére. Persze helikopter másnap sem indult Kandaharba, reptéri kalandjainknak a helyi titkosszolgálat vetett véget, gyakorlatilag két perc alatt kipateroltak bennünket.

Visszatérve a tavalyi kalandra, Colonel Saffi rezidenciája teljesen valószínűtlen módon rózsakertecskékkel volt körülvéve, a sivatag közepére telepített táborban. A rózsatövek körül pillangók libegtek, ami még bizarrabbá tette az amúgy kietlen és sivár környezetet. A rózsatövek mögül úgy robbant elő Colonel Saffi a testőreivel mint valami filmsztár, és készségesen állt a kamera elé. Persze a legérzékenyebb kérdést – mint minden afgán tiszt, akikkel beszélgettünk – megpróbálta elkenni: mivel nyilvánvaló, hogy a kommunista Afganisztánban kezdte a katonai pályafutását, nem mindegy, hogy a következő rezsimekhez, a mudzsahedekhez és a talibánhoz katonaként hogy viszonyult. Korábban beszéltünk pilótákkal is, akik gyakorlatilag a front minden oldalán megfordultak.

Colonel Saffi az interjú után megadta az emilcímét a stábnak: Egy A4-es papírra egymás alá centiméteres sávba volt nyomtatva ugyanaz az emilcím, mint egy hirdetés alatt a letéphető telefonszámok, és egy vonalzó mellett letépte az aktuális sort. Az interjú során Saffi ezredes azt nyilatkozta, hogy „biztos vagyok abban, hogy képesek lesznek (az afgán haderők) arra, hogy vállalják az ország biztosításának felelősségét”. Én korántsem vagyok erről meggyőződve. Ezt a hadsereg ugyanúgy inkubátorban lélegzik, mint a rózsatövek a khilagayi kaszárnyában.

Bodolai László

Korábbi cikkeink a témáról: Vadkelet-dosszié

Kollégáink 2012. november elejétől közepéig tartózkodtak a közel-keleti országban, ahova a Honvédelmi Minisztérium által kiutaztatott újságírók többségétől eltérően nem közpénzen, hanem az atlatszo.hu támogatásával, és önmaguk finanszírozásával utaztak. Bár a katonai táborokban az ISAF vendégszeretetét élvezte, stábunk élt a függetlenség adta szabad kijárási lehetőséggel, így nem csak a nemzetközi erők által kiépített alternatív valóság szemszögéből tudtunk riportokat készíteni. A stáb tagjai voltak: Szávuly Aranka riporter, Bodolai László operatőr, újságíró, jogász, és Gáli Csaba alkotmányjogász, az atlatszo.hu ügyvédje.