Elátkozott építőipar: Válság, korrupció, csődhullám

Az elmúlt néhány évben szinte minden elképzelhetővé vált az építőiparban: olyan kormányzati kedvencek is csődbe mehettek, mint az előző rezsim autópálya-építő sztárja, a Viadom, vagy a politikai kapcsolatait többé-kevésbé nyíltan vállaló Vegyépszer – mindkettő több tízmilliárd forintnyi fedezetlen, illetve behajthatatlan követelést hagyott hátra. De bedőlt a Balusztrád, a Megyeri-hidat építő Ganz Acél, a tavalyelőtt még 4 milliárdos forgalmat bonyolító  Sky-Builder vagy a huszonöt éve működő Hérosz Zrt. is. E nagy építőipari csődök többségét hangos botrányok, időnként a tönkrement alvállalkozók tragédiája, és megválaszolatlan kérdések tömege kísérte. Ugyanakkor e különbözőnek tűnő csődök többségében találhatunk néhány olyan jellemző alapvonást, melyek alapján leírhatjuk azt a jellegzetes forgatókönyvet, ami megvalósulni látszik ezekben a felszámolásba torkolló cégtörténetekben.

Csak 2011-ben 4300 építőipari vállalkozással szemben indult felszámolás: ez az ágazat összes cégének közel tíz százaléka. Ezzel szemben közel hatezer új céget alapítottak –  iparági szereplők szerint nem egy esetben az évek óta jól bevált recept szerint a csődbe vitt cégek vezetői a csődbe vitt cég kimentett vagyonából. A Szeviép Zrt. esetében például nemcsak az ügyvezető személye volt azonos a régi és az új cégben, hanem kis különbséggel még a két cégnév is egyezett. Igaz, mára a „Szeviép 2” is felszámolás alatt áll. A fizetésképtelenség beállta 2010 augusztusában érte az M43-as építésénél önmaga alvállalkozójaként is dolgozó céget, amelyik nemcsak a szokásos romhalmazt, de még egy szeméttel telehordott homokbányát is hagyott maga után.

2011-ben a csak a legnagyobbak csődje több tízmilliárd forintos nagyságrendű fedezetlen, tehát behajthatatlan követelést eredményezett, csődbűntett ügyében nyomozás utoljára mégis a Megyeri-híd fővállalkozója, a Vegyépszer és a Hídépítő tulajdonában álló Ganz Híd-, Daru- és Acélszerkezetek Zrt. csődje ügyében indult. A BRFK először itt sem látta indokoltnak a nyomozást – még  egy egészen egyértelműen a vagyon kimentésére irányulónak tűnő tranzakcióval kapcsolatban sem. Később a Fővárosi Főügyészség utasítására mégiscsak elindult az eljárás, de ez is vádemelés nélkül zárult le.

Nem vitás, hogy a felszámolások többségének alapvető oka az évtizedes múltra visszatekintő, egyes becslések szerint az iparág éves forgalmához közelítő mértékű körbetartozás. Abban a permanens válságban, ami az ágazatot 2008 óta jellemzi, kevésbé feltűnő egyik-másik különös körülmények közt lezajló vállalati csőd. A Gropius Zrt. például 2010-ben még tízmilliárdos árbevétel mellett 195 milliónyi adózott nyereséget ért el, majd alig egy évvel később már hétmilliárdos fedezetlen kötelezettséggel kerül felszámolásra – a könyvelési adatok alapján ezt tehát tíz hónap alatt állították elő.

Hasonlóképp alakult a tavalyelőtt csődvédelembe menekült Szeviép Zrt. vagyoni helyzete: a vagyonfelügyelő 2010 áprilisában még egyetértőleg nyilatkozott a reorganizáció lehetőségéről, amit a cég állítólagos tízmilliárdos vagyonára alapoztak volna. Néhány hónappal később, mikor megegyezés híján elindult a felszámolási eljárás, kiderült hogy a vagyon ennek alig a tizede.

Bár az építőipar teljesítménye tavaly a 2006-os év hatvan százalékára zsugorodott, még mindig ezermilliárd forintos piac ez, többségében állami és önkormányzati megrendelésekkel. Ha van ideális terepe a köz- és magánpénzek eltérítésének, ahol ehhez kapcsolódóan kiemelkedően magas a korrupciós kockázat, akkor a fentebb leírt viszonyok közé került építőipar ilyen. „Elvenni onnét lehet, ahol van produktum. Lehet, hogy az építőiparban több a felszámolás, mint másutt, de amíg az uniós források rendelkezésre állnak, a nagy pénzek itt lesznek” – mondja egy, a ‘borítékos pénzek’ világát jól ismerő, neve elhallgatását kérő forrásunk.

Állandó forgatókönyvek

Az építőipari csődök némelyikében olyan hasonló, visszatérő alapvonásokat találunk, melyek alapján leírhatjuk azt a forgatókönyvet, ami megvalósulni látszik ezekben a felszámolásba torkolló cégtörténetekben.

A fizetésképtelenség általában egy nagyberuházás utolsó szakaszában következik be: akkor, amikor a beruházó – az esetek jelentős részében önkormányzat, állami intézmény vagy állami tulajdonú társaság – átutalja a kivitelező fővállalkozó számlájára a szerződött vállalási összeg utolsó részét.  Az alvállalkozók ebben az utolsó utalásban reménykednek, mivel az addig befektetett anyag-, és bérköltségeiknek csak egy töredékét kapták meg. Csakhogy a fővállalkozót finanszírozó bank, néha az adóhatóság ekkor – gyakran egy már régebb óta fönnálló követelése alapján – inkasszót tetet a fővállalkozó számlájára. Így a fizetésképtelenség megállapítása után előbb-utóbb meginduló felszámolási eljárásban a finanszírozó bank már eleve viszonylag kedvező pozícióból indul, hiszen a követelése jelentős részét az inkasszó révén megszerezte.

A beruházó általában minimális veszteséggel kerül ki a történetből, sőt: a csőd felé sodródó építőipari vállalkozások nemegyszer a reálisnál alacsonyabb árral pályáznak és nyerik el a tendert, mivel a vezetőik tudják, hogy ez lesz a cég utolsó projektje, így eleve a veszteségre kalkulálnak. Az utolsó projekt esetében a beruházáson keletkező nyereséget a teljes készültség előtti egyik korábbi kifizetésnél realizálják.

Marjasné háromszor

Az effajta csődökkel a tulajdonosok nem járnak okvetlenül rosszul – számos megoldás segítheti a veszteség minimalizálását. Ennek egyik feltétele a felszámolóbiztos lojalitása. A negyven milliárd forintnyi adósságot felhalmozó Vegyépszer esetében például ezzel talán nem lesz probléma, hiszen az eljárásra kijelölt Cash & Limes Zrt. felszámolója, Marjasné Endrédi Zsuzsanna 2009-ben még a cég vezérigazgató-helyettese volt.

Hasonlóan különös véletlen, hogy a Gropius-szal szemben 2009-ben már egyszer indult eljárást ugyanaz a felszámoló irányította, mint akit tavaly jelölt ki a bíróság: Marjasné Endrédi Zsuzsanna. És ha ennyi véletlen nem elég: ugyancsak Marjasné és a Cash & Limes bizonyult a legalkalmasabbnak arra is, hogy a Szeviép Zrt. felszámolását levezényelje. Így a felszámolóbiztos elvileg véletlenszerű kiválasztása ellenére egy kézben összpontosul a három legnagyobb bukást produkáló építőipari cég által hátrahagyott bő ötven milliárd forintnyi követelés kezelése.

Az építőipari csődök forgatókönyvében egy biztosan vesztes szereplői kör van: az alvállalkozóké. Ők nemcsak a befektetett költségeiket, de – amennyiben nem jelentkeznek be újabb súlyos díjak befizetésével a felszámolónál – még a ki nem fizetett számlák áfáját is elbukják.

Nem mellékes következménye e vállalati csődöknek, hogy a dominószerűen bekövetkező  bedőlések nyomán alkalmazottak ezrei kerülnek az utcára. Az érintettek becslései szerint csak a Gropius csődje miatt legalább háromezren vesztették el az állásukat. Ezeknek az embereknek egy része az eddigi gyakorlat szerint kényszervállalkozóként jelenik meg újra az építőiparban, még inkább kiszolgáltatottan a fővállakozónak, és egy-két éven belül – tőke, eszközök és üzleti ismeretek híján – az első bedőlő projekttel kényszervállalkozóként is csődbe megy.

Becker András – Vas A. Gábor

(A szerzők fotója)