Donald Trump politikája fenyegetésre és zsarolásra épül, a mögötte álló tömegeknek viszont jogos igényeik vannak

Áprilisban az egész sajtó hetekig Donald Trump „Felszabadítás Nap”-i, régóta lebegtetett, ám a világ közvéleményét teljesen lesokkoló óriási vámzuhatagával foglalkozott. Most, közel két hónap eltelte után megnézzük, mi változott Trump politikájában, mik a hosszú távú céljai, és miért tűnhet úgy, hogy egy vám kivetését vagy visszavonását nagyjából a napi horoszkópja alapján dönti el az amerikai elnök. A legújabb fordulat, hogy egy szövetségi bíróság jogellenesnek nyilvánította a vámok nagy részét, majd pár nappal később egy fellebbviteli bíróság mégis visszaállította őket.

Trump április 2-i bejelentését egy nagy táblázat segítségével mutogatta el, melyen a különböző országok Amerikát érintő vámjai és az ellenük kivetett „reciprokális” vámok mértékei szerepeltek. Ezekről egészen hamar kiderült, hogy egy meglehetősen furcsa számításon alapszanak, s az is  kételyt ébresztett sokakban a gazdasági mestertervvel kapcsolatban, hogy kizárólag pingvinek lakta szigeteket is vámokkal sújtottak. 

Trump egy minimum 10 százalékos vámot szabott ki az egész világra, az Európai Unió, így Magyarország importjaira 20 százalékot, majd miután a világgazdaság szívroham közeli állapotba került, pár nappal később bejelentette az összes 10 százalék feletti vám felfüggesztését 90 napra. Természetesen az Egyesült Államok politikájának fő célpontja az új (és egyetlen) globális vetélytárs, Kína meggyengítése: a világ legnagyobb exportőr országa először 34 százalékos, majd nem sokkal később egy 145 százalékos vámot kapott a nyakába, melyet aztán május 12-én egy tárgyalás után 90 napig lecsökkentettek 30 százalékra.

A legújabb fordulat, hogy május 28-án a Nemzetközi Kereskedelmi Bíróság  jogellenesnek nyilvánította a vámok nagy részét, mivel azokat megalapozatlanul, veszélyhelyzetre hivatkozva vezette be az elnök, jócskán túlterjeszkedve a hatáskörén. Pár nappal később ezt a döntést egy fellebbviteli bíróság felfüggesztette, így a vámok mégiscsak tovább működhetnek — egyelőre. Az ügyről vélhetően a Legfelsőbb Bíróság fog majd döntést hozni. 

Mindenesetre bármi is történjék, cikkünkben két hónap elteltével áttekintjük, hogy mi változott a vámpolitikában, és megpróbáljuk mélyebben megérteni Trump céljait. S bár az eljövendő bírósági döntések sokat változtathatnak Trump gazdaságpolitikáján, politikai kommunikációs szempontból a vámok felfüggesztésére irányuló bírói döntés csak még egy ok lehet arra, hogy az elnök a háttérhatalmat és a népakarat ellen fellépő, meg nem választott bürokratákat jelölje meg ellenségnek.

A Trump-szavazók vágyai

Az egész trumpi vámpolitika egyrészt az amerikai hegemónia fenntartásáról és az (alsó)középosztálybeli republikánus szavazóknak tett ígéretekről, „Amerika Újra Naggyá Tételéről” szól, amelyet Trump és tanácsadóinak egy köre többek között a nagyipar visszahozatalában lát.

Maga Bernie Sanders, korábban a Demokrata párt balszárnyának legismertebb politikusa is úgy fogalmazott a választási vereség után: „A Demokrata Párt cserben hagyta a munkásosztályt”, ezért a munkások és az alsó-középosztálybeliek — nem csak a fehérek, hanem ahogy erről az Átlátszón is írtunk, nagymértékben a latinók és egyre növekvő arányban a feketék is — a történelmi hagyományokkal ellentétesen átpártoltak a republikánusokhoz; leegyszerűsítve azért, mert Trump az „egyetlen”, aki az átlagembert és a többségi társadalmat érintő megélhetési kérdésekkel behatóan foglalkozik, kritizálja a demokraták átlag amerikait lenéző kultúrpolitikáját, és hangsúlyozza, hogy az eddigi liberális politika, a „status quo” jórészt csak a gazdasági elitet szolgálta. 

Trump azt természetesen kifelejti, hogy ő is ebből az elitből származik. Mindenesetre ez addig nem is számít, míg az alacsonyabb osztálybéli Trump-szavazók úgy érzik, hogy közel fél évszázada eddig minden elnök elhanyagolta az ő helyzetüket, most viszont végre az elitellenes és őszinte Trump meghallgatja őket, és az ő problémájukat helyezi politikájának középpontjába.

Ezen az élményen az az abszurd helyzet sem változtat, hogy a Trump mögötti „anti-establishment” és a társadalom peremére taszított munkásokért dolgozó csapat egyébként a világ leggazdagabb emberéből, Elon Muskból (aki végül pár napja otthagyta a kormányt), meg olyan dollármilliomos és milliárdos befektetési bankárokból és magántőkealap-kezelőkből áll, mint például az alelnök J.D Vance, a pénzügyminiszter Scott Bessent vagy a trumpi protekcionista politika egyik fő elméleti kidolgozójának tekintett Stephen Miran. (Persze itt Magyarországon, ahol a hűbérurak egyszerű parasztgyerekeknek képzelik magukat, ilyeneken annyira nem is csodálkozunk.)

Az amerikai munkások viszont teljesen jogosan érzik magukat elhanyagolva és megalázva. Ezt meglehetősen hatásosan szemlélteti, hogy lényegében

a ‘70-es évek óta a reálbérek alig növekedtek, az alacsonyabb jövedelmi rétegeknél pedig összességében még csökkentek is, miközben az ország termelékenysége folyamatosan fejlődött.

Mindehhez a háztartások eladósodása társult (ami a 2008-as hitelválságba torkollott), miközben a vezérigazgatói fizetések elképesztő magaslatokba emelkedtek — szinte teljesen mindegy volt, hogy éppen demokrata vagy republikánus-e az elnök: Bill Clinton teljes következetességgel folytatta a reagani deregulációt és a szociális háló lebontását.

Trump szavazóinak jókora része abból a rozsdaövezetbeli munkásrétegből áll, akik a globalizáció felgyorsulása idején elvesztették társadalmi megbecsültségüket – az amerikai ipar Délkelet-Ázsiába települése és a hetvenes évek stagflációja miatt pedig több millióan a munkájukat is. Így a Trump-kormány egyik legfőbb üzenete a reindusztrializáció.

Visszahozni az ötvenes éveket

Az új elnök azt ígéri, hogy az Egyesült Államok ipara újra erős lehet, visszahozzák a munkahelyeket, a gyárakat, kiegyenlítik a kereskedelmi deficitet és naggyá teszik Amerikát. Trump már az 1980-as években is hangoztatta a (’80-as évek óta egyre óriásibb) kereskedelmi deficit és a feldolgozóipar fokozatos külföldre vándorlásának problémáját, no meg az ezekre válaszként bevezetendő vámokat is. Tehát a szeszélyesnek tartott elnök ebben a témában mindig is kifejezetten konzekvens volt. 

Trump és az amerikai munkásember is nosztalgikusan tekint vissza a negyvenes és ötvenes évekre, amikor az Egyesült Államok nagyjából az egyetlen gazdaságilag stabil országként jött ki a második világháborúról, robogó nagyipara a Detroitban füstölő gyárkéményekkel éppen aranykorát élte, megvalósult „az Amerikai Álom”. Ekkoriban Trump elmondása szerint még világszerte tisztelte őket mindenki, s lényegében Európa és Japán amerikai hitelekből és segélyekből (pl.: Marshall-terv) vásároltak amerikai termékeket. A 1980-as évek óta ennek nagyjából az ellentéte történik: Amerika vásárol kínai és japán hitelekből kínai és japán termékeket.

Az 1950-es évek virágzó nagyiparával párosult egy erős szakszervezeti mozgalom, folyamatosan növekvő reálbérekkel és az átlag családok számára is — manapság teljesen elképzelhetetlen módon — megfizethető lakhatással (Ez a korszak volt az amerikai kertvárosok virágzása). Ezt egészítette ki a 1960-as évek második felében Lyndon B. Johnson elnök — részben a vietnámi háború okozta társadalmi feszültségeket csillapítani szándékozó — Great Society esélyegyenlőségi programja, amely óriási mértékben csökkentette a szegénységet. Különösen a feketék körében, többek között államilag szervezett munkaprogramokkal, az alacsonyabb rétegek oktatási lehetőségeinek növelésével és az egészségügyi támogatások kiterjesztésével. Ebből a kiszámítható, prosperáló világból mára nagyjából semmi sem maradt a munkásoknak.

Június 4-én Trump a belföldi ipar megvédésének érdekében felvitte az acél és alumínium importokra kivetett vámokat 25 százalékról 50 százalékra, mivel nem jöttek meg a „legjobb ajánlatok” a kereskedelmi partnerektől. Trump a tervet először pár nappal korábban egy pittsburghi rendezvényén jelentette be, számos ipari munkással a közönségben (Pittsburgh a dezindusztrializáció által sújtott egyik legnagyobb rozsdaövezet Amerikában, amely korábban az acélipar virágzó központja volt). Trump azt is ígérte a munkásoknak, hogy a magasabb vámok hatására „nem lesz több elbocsátás, és nem fognak több munkahelyet kiszervezni külföldre. Minden amerikai acélipari munkás hamarosan megkapja a jól megérdemelt 5000 dolláros bónuszát”. 

Trump a Pennsylvaniai Pittsburghben acélipari munkások előtt bejelenti az új vámokat. Forrás: CBS/KDKA

A nagyipart viszont nem lesz túl egyszerű visszahozni az Egyesült Államokba, hiszen a tőke az olcsó munkaerő miatt vándorolt el, s bár az Egyesült Államok nem a munkavállalói jogairól híres, egy filippínót jóval szabadabban lehet kizsákmányolni, mint egy amerikait. Az ipart — a vámok mellett — többnyire deregulációval és adókedvezményekkel csalogatná vissza a Trump-kormány, ám ez számos elemzőnek továbbra sem meggyőző, a vámok elleni bírósági határozattal pedig még kérdésesebb, hogy mi lesz az amerikai exportokkal.

Az Egyesült Államokban a munkanélküliség 4 százalék körül mozog, a Trump-adminisztráció pedig hevesen deportálja a bevándorlókat, így kérdéses, hogy ki dolgozna a visszahozott gyárakban, és egyáltalán, miért érné meg ezeknek a cégeknek amerikai bérszínvonalon foglalkoztatni embereket. Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus szerint „alacsony hozzáadott értékű munkafázisokat az amerikaiak nem fognak tudni csinálni, annál ott magasabbak a bérek. A magasabb munkafázisoknál pedig gyakran a képzés hiányzik.”

Trump első ciklusa alatt is már sokat hangoztatott cél volt a nagyipar visszahozatala, amelyet Biden is folytatott: a legutóbbi — márciusi, tehát a vámok előtti — adatok szerint jelenleg 500 ezer betöltetlen munkahely van az amerikai feldolgozóiparban. Fizikailag megterhelő munkakörülmények és alacsony bérek mellett

az amerikaiak láthatóan nem akarnak újra ipari munkások lenni,

miközben egyes közvélemény-kutatások alapján 80 százalékban úgy tartják, jólétet hozna országuknak a feldolgozóipar visszatelepülése.

Ezt az ellentmondást egyelőre nem sikerült feloldania a Trump-adminisztrációnak.

Mégsem olyan jó ez a munkásembernek

Bár a vámok bevételt hozhatnak az országnak — amiből Trumpék adócsökkentést terveznek finanszírozni —, Pogátsa Zoltán szerint „ez eltörpül ahhoz képest, hogy brutálisan felmehetnek egyes termékek árai, és összeomolhatnak a beszállítói láncok.”

Mivel a vámokat az importáló cégek fizetik az államnak, így elég kézenfekvő, hogy ezt a terhet egészen egyszerűen áthárítják a fogyasztókra: már több cég is, például a Nike vagy az Egyesült Államok legnagyobb kereskedelmi üzletlánca, a Walmart is bejelentette, hogy árakat fognak emelni – sőt, utóbbi egy 1500 fős leépítésbe is belekezd. Trump a Walmartnak keményen visszaszólt, hogy nyeljék le a vámokat, és ne hárítsanak át semmit a vásárlókra, hiszen a több milliárd dolláros bevételükkel ez simán megoldható lenne. 

Egyre többet lehet olvasni olyan csalódott Trump-szavazókról is, akiknek a vámok szinte tönkretették a vállalkozásukat, vagy olyan alacsonyabb jövedelmi rétegekbe tartozókról, akik az árcsökkenés ígéretében hittek, most viszont az ellenkezője történik. Ők most fellélegezhetnek, ám kérdés, hogy a gazdasági érdekeiket vagy az elnöküket választják egy ilyen helyzetben.

Áprilisban és májusban még jelentős volt a Trumpban kitartóan bízók tábora is, akik hajlandóak bevállalni rövidtávú nehézségeket a hosszútávú célok érdekében, mert hitük szerint Trump „tudja mit csinál”. Van, aki Trump agresszív, erőfitogtató politikájának örül: „azt akarom, hogy újra Amerika legyen a kemény gyerek a negyedben, ehhez jelenleg Trump az emberem”. 

Megtartani az uralmat

Büttl Ferenc közgazdász, volt egyetemi oktató, a Fővárosi Szociális Közalapítvány ügyvezetője úgy látja, Trump politikájának a lényege alapvetően a dollár hegemón pozíciójának megőrzése: a dollár maradjon a nemzetközi tartalékvaluta, főként dolláralapú eszközökben működjön a globális pénzügyi rendszer és az olaj továbbra is dollárban legyen denominálva.

A hegemón státuszt jelenleg Kína veszélyezteti a legjobban, aminek a külpolitikája a közgazdász szerint egyre inkább abba az irányba mozdul el, hogy az Egyesült Államok dominálta Észak-atlanti szövetségi rendszerrel szemben megerősítse a BRICS-et, és felépítsen egy alternatív, Kína által vezetett pénzügyi rendszert. Büttl szerint

„Kína számára most óriási a tét, akár sokkal nagyobb is, mint az Európai Uniónak, hiszen ha nem produkálja az évi 8-9 százalékos növekedést, csak mondjuk 2 százalékot, az jelentős belpolitikai feszültségeket kelthet”.

A közgazdász úgy látja, az Egyesült Államok most azt akarja elérni, hogy lelassuljon a kínai fejlődés, hiszen lényegében ők az egyetlen versenytárs olyan kulcsfontosságú iparágakban, mint a techipar (lásd: Huawei, Tik-Tok, Temu) és a mesterséges intelligencia, amelyen a jövő uralása múlik. „Azzal, ha most megbolygatják a kínai fejlődést, nyerhetnek maguknak esetleg még pár évtized amerikai hegemóniát, amíg kitalálják, mégis mit kezdjenek Kínával” — mondja Büttl.

„Meg merném kockáztatni, hogy a vámokból jövő bevételek önmagukban egyébként nem is érdeklik annyira Trumpot. Ez sokkal inkább erőfitogtatás, fenyegetés: hogyha nem ültök le velünk tárgyalni, és nem fogadjátok el az amerikai hegemóniát, akkor ez meg az lesz. Főleg ha tényleg blokkolás jön, Trump érdeke lehet a szövetségeseket is szorosabb láncon fogni, és akár olyan fenyegetésekkel elérni az amerikai befektetők céljait, mint az ukrajnai nyersanyag-megállapodás. Egy ilyen helyzetben biztos nem lehet majd azt a kompország taktikát csinálni, mint Magyarország, hogy szabadon azzal üzletelünk, akivel éppen a legjobbnak tűnik. Itt be kell állni, és eldönteni, hogy akkor most kivel vagyunk” — vázolja Büttl.

A közgazdász szavait igazolni látszik Scott Bessent pénzügyminiszter május 18-i kijelentése is: „azok a nemzetek, akik nem tárgyalnak velünk jóhiszeműen” megkapják az április 2-án bejelentett „reciprokális” vámokat. A pénzügyminiszter a vámokkal kapcsolatos bizonytalanságot – tehát hogy egyik hétről a másikra kiszabják, aztán felfüggesztik – a tárgyalási taktikájukkal indokolta és „stratégiai bizonytalanságként” hivatkozott rá: „ha túl sok bizonyosságot adnánk a többi országnak, kijátszanának minket”.

Ezt szépen alkalmazzák is: Trump május 23-án bejelentette, hogy a 20 százalék helyett inkább 50 százalékos vámot kellene kiróni az EU-ra már június 1-től, mert nem halad a tárgyalás és igazából már nem is érdekli. A piac május 25-i nagy fellélegzése miatt kitolta a határidőt július 9-re, hogy addig tárgyalhatnak. 

A szent cél

A tárgyalások célja természetesen az amerikai exportok növelése volna, ehhez viszont el kell érni az Egyesült Államokra kivetett vámok csökkentését, amiket például Németország vagy Kína előszeretettel alkalmaz.

Makrogazdaságtani alapvetés, hogy egy ország exportpozícióját a valuta leértékelésével lehet „egyszerűen” növelni (ezt teszi pl. Kína). Azonban a dollár épp a hegemón pozíciója miatt kivételes helyzetben van. Büttl Ferenc elmondása szerint, mivel a Bretton Woods-i egyezmény óta boldog-boldogtalan nagyrészt dollárban tartja a megtakarításait, és mivel az olaj is dolláralapú, lényegében bárhol a világon minden egyes tankolás a dollár keresletét növeli, így a leértékelése korántsem olyan egyszerű. A közgazdász szerint

ebben rejlik Trump politikájának paradoxona: egy bezárkózó, külkereskedelmet korlátozó „neomerkantilista” politika mellett valószínűleg nem lehet fenntartani a dollár globális tartalékvaluta pozícióját.

„Maximum a NATO-n keresztüli nyomásgyakorlással, vagy még több, a mostanihoz hasonló fenyegetéssel és a szövetségesek büntetésével” — mondta Büttl.

Kiss Soma

Címlapkép: Donald Trump a Fehér Házban jelenti be a vámokat 2025. április 2-án. Forrás: X