Spanyolország újra feláldozza Katalóniát egy választás oltárán

Vasárnap ismét parlamenti választásokat tartanak Spanyolországban, 4 év alatt immár negyedszer, és a legfontosabb politikai szereplők többsége újra a katalán puccsisták kontra Spanyolország védelmezői slágertémát adja elő saját hangszerelésben. Akárcsak tavasszal, a finisben újra a szélsőjobb előretörésétől tartanak a közvélemény-kutatók, és egyelőre semmi nem utal arra, hogy a parlamenti erőviszonyok elmozdulhatnak a patthelyzetből, miközben a katalán alagút végén sem látszik a fény.

Ha valaki belekukkantott a főbb spanyol pártok listavezetőinek hétfői televíziós vitájába, nem sok különbséget állapíthatott meg a fél évvel ezelőtti utolsó kampányhoz képest. Leszámítva, hogy a néppárti vezető, Pablo Casado (alább balra) barátságos szakállt növesztett, és ezúttal már a szélsőjobboldali Vox elnöke, Santiago Abascal (középen) is megoszthatta gondolatait a nagyérdeművel.

Az április 28-ai választások megismétlésére azért volt szükség, mert a kormányzó többségre esélyes egyetlen erő, az élen végző szocialistáké (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) képtelen volt megegyezésre jutni az „újbaloldal” vezette pártszövetséggel, az Unidas Podemosszal (UP), illetve a kisebb nacionalista (katalán, baszk stb.) formációkkal.

A szélsőjobb bejutott a madridi parlamentbe, a konzervatív párt összeomlott, a baloldal kormányozhat

Nem jött be a radikalizáció és a megosztottság a spanyol jobboldalnak: egy szélsőségesen durva kampány után kisebbségben maradt a baloldali és a nacionalista erők véd- és dacszövetségével szemben. A madridi parlamentbe először juthat be önálló pártként, 24 képviselővel a szélsőjobb, de az utolsó pillanatig esélyesnek tűnő jobb-szélsőjobb koalícióra határozott nemet mondott a polgárok többsége.

A korrupciós ügyeibe tavaly júniusban belebukott Néppártot (Partido Popular, PP) egy bizalmatlansági szavazás után felváltó szocialisták abban a reményben írták ki az új választásokat, hogy tovább erősödhetnek, és ezzel rávehetik lehetséges partnereiket, hogy úgy táncoljanak, ahogy ők fütyülnek.

Elnézve a jelenlegi közvélemény-kutatásokat, ez a tipp nem igazán jött be: egy héttel a választás előtt a PSOE lényegében azért küzd, hogy tartsa az áprilisi szintet, miközben a Néppárt megerősödött, a liberális-nacionalista(!) Ciudadanos bezuhant – de az erővonalak nagyjából így sem módosultak.

Azaz könnyen előfordulhat, hogy ugyanazokkal kell tető alá hozni egy megállapodást, akikkel első körben a szocik nem akartak közösködni: a Pablo Iglesias vezette UP mellett a periféria nacionalista erőivel, köztük a katalán függetlenségpárti Köztársasági Baloldallal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC). Ráadásul – akárcsak áprilisban – a kampányfinis kutatásai újra a szélsőjobb látványos megerősödését ígérik, a legvérmesebb remények szerint akár a harmadik helyre is feljöhetnek.

Végtelenített kampány a katalán krízis árnyékában

Ha nem jönnek be Pedro Sánchez reményei, elsősorban magára vethet, hiszen pontosan tudta, mire vállalkozik. Az legalábbis hosszú hónapok óta tudható volt, hogy ősszel hozza nyilvánosságra döntését a Legfelső Bíróság a függetlenségpárti politikusok ügyében, aminek köszönhetően újra felpörög majd a két éve csak fekélyesedő katalán válság.

Azaz már nyáron le lehetett fogadni, hogy egy újabb kampány ismét a spanyol kontra periferikus nacionalizmusok, központosító hajlam kontra decentralizáció, illetve a puccsisták kontra a rend őrei tengelyek mentén alakul majd. Tehát nemcsak az érdemi vita lesz lehetetlen, de ezek a témák elsősorban a jobbos-szélsőjobbos erőknek, illetve potenciálisan a kis nacionalista pártoknak kedveznek.

A megbízott kormányfő abban reménykedhetett, hogy a várható felbolydulás, esetleges erőszakhullám Katalóniában, amelyet „kemény kézzel”, de bölcs autoritással megzaboláz, az ő malmára hajtja a vizet. Továbbá abban, hogy a tavaly tél óta már a Voxszal versengő jobboldali erők szélsőséges tendenciái miatt további mérsékelt szavazatokat nyer. Illetve azt sem zárhatjuk ki, hogy kifejezetten a Vox megerősödésében bízott, ami közlekedőedény jelleggel szintén a Néppártot és az elmúlt évben radikalizálódott Ciudadanost (Polgárok, C’s) gyengítheti.

Mindez persze egyáltalán nem hozta közelebb, sőt, a jelenlegi dinamika alapján inkább még messzebb tolta nemcsak a katalán krízis megoldása felé vezető első lépéseket, de még azt is, hogy egyáltalán normális hangnemben, a jobbos politikusok által kifejezetten gerjesztett hisztériától mentesen lehessen beszélgetni arról, ami továbbra is a legkomolyabb és mélyebb politikai probléma az országban.

Az ítélet, amely hozott ajándékot, meg nem is

A Legfelső Bíróság október 14-én nyilvánosságra hozott ítélete – paradox módon – a súlyos büntetések ellenére is segíthetne ennek a hisztériának lecsendesítésében, bár a hónapok óta folyamatosan kampányoló politikai szereplők ezt még nem igazán akarják észrevenni.

A bíróság jelentős börtönbüntetésre ítéli azokat a politikai szereplőket, akik részt vettek a 2017. október 1-ei illegális függetlenségi népszavazás megszervezésében és lebonyolításában, majd néhány nappal később a függetlenség kikiáltásában.

Ez 9-től 13 évig terjedő szabadságvesztést jelent 9 személy esetében, akiket zendülés és közpénzekkel való visszaélés vádjában találtak bűnösnek – a legsúlyosabb tétel a katalán önkormányzat, a Generalitat egykori alelnökét, Oriol Junquerast sújtja. A többi elítélt a katalán kormány tagja volt 2017-ben, illetve civil vezetők – az ún. szuverenista folyamatban, a procésben óriási szerepet vállaló egyesületek vezetői, akik az elsők között kerültek a rácsok mögé 2017 őszén.

Ez a kilenc vádlott előzetes letartóztatásban van csaknem két éve – aminek indoklásában szerepet játszott egyébként néhány volt kollégájuk, így Carles Puigdemont, a Generalitat ex-elnökének emigrációja is. További 3 politikus kisebb büntetésben, pénzbírságban részesült, és eltiltották őket csaknem 2 évre közhivatal viselésétől.

Ezen felül azonban, az óriási nyomás ellenére, a Legfelső Bíróság nem találta igazoltnak a lázadás vádját – amelyhez a végsőkig ragaszkodott az ügyészség, és ami 25 évre tolta volna ki a maximális büntetési tételeket. Spanyolországban két éve lényegében e két szó – a lázadás és a zendülés – körül folyik a Katalóniával kapcsolatos politikai és jogi viták zöme, és a legfőbb bírói testület a maga részéről elhatárolódott egy nagyon káros elmélettől.

Az ítélet szembemegy a konzervatív, spanyol nacionalista, illetve szélsőjobb szereplők – politikusok, véleményformálók, média – értelmezésével, amikor aláhúzza, hogy ha 2017 őszén akadtak is erőszakos epizódok, de a vádlottak nem tervezték tudatosan az erőszak használatát az alkotmányos rend megdöntése érdekében.

Az erőszak, ezekben a napokban nem volt ”eszköz, funkcionális, előzetesen elrendelt a törvénysértés megvalósítása érdekében”. Sőt, a bíróság még azt is elismeri, hogy a függetlenségpárti mozgalom, és egyes vádlottak személyesen is elkötelezettek voltak az erőszakmentesség mellett, és még minimálisan sincs okunk kételkedni abban, hogy pacifista meggyőződésűek és elutasítják az erőszakos akciókat.

A bírák másik, lényegi megállapítása az, hogy a 2017 őszén történtek, és maga a procés nem minősíthető elszakadási kísérletnek. „Minden vádlott tisztában volt vele, hogy az október 1-ei népszavazás nem ügydöntő, és nem vezethet valódi szuverenitáshoz. A Bíróság szerint a „politikai és egyesületi vezetők vágya az volt, hogy ezzel gyakoroljanak nyomást a kormányra, hogy az tárgyalásokat folytasson egy konzultáció megrendezéséről”.

Az ítélet tehát ellentmond annak, ami több mint két éve mantráz a spanyol nacionalizmus arról, hogy a katalánok államcsínyt követtek el, hogy szervezett erőszakkal akarták megvalósítani „szeparatista” céljaikat, hogy valóban kimerítették a „lázadás” büntetőjogi kategóriáját, amelynek lényege a fegyveres erőszak az állam és az alkotmányos rend ellen.

A Legfelső Bíróság ezzel meghazudtolja a volt néppárti kormányfőt, Mariano Rajoyt, a saját álláspontja mellett harcosan kiálló ügyészséget, magát az instruáló bírót, Pablo Llarenát, a jelentős súlyt képviselő konzervatív sajtót, és a témában szélsőséges álláspontot képviselő jobboldali pártokat: a Néppártot, a Ciuadadanost és a Voxot.

Mindennek fényében, még furcsább – ha úgy tetszik, ellentmondásosabb – hogy a bírói testület ilyen súlyos börtönbüntetéssel szankcionálja azt, amiről maga is megállapítja, hogy elkötelezetten erőszakmentes, és a katalán társadalomban jelentős támogatásnak, legitimációnak örvendő szereplők pacifista, kollektív akciója volt a nyomásgyakorlás érdekében, hogy a katalán nép szavazhasson egy politikai kérdésben.

Ahogy arra többen felhívták azóta a figyelmet, ezt egy olyan értelmezés révén éri el, amely kriminalizálja azokat az erőszakmentes akciókat, amelyek „fizikailag megakadályozzák” egy igazságügyi döntés végrehajtását. Ez az értelmezés pedig egyes vélemények szerint alkalmazható lesz számos más civil tiltakozási forma esetében, pl. amikor egy kilakoltatást akadályoznak meg aktivisták, egyes környezetvédelmi vagy figyelemfelhívó akcióknál stb.

A Legfelső Bíróság döntését és magát az eljárást is rengeteg kritika érte – vitatott a Bíróságnak az a döntése is, amellyel saját magát minősítette kompetensnek az ügyben, amelyet sokak szerint a katalán igazságügyi rendszernek kellett volna elbírálnia. A vádlottak az alkotmánybírósághoz, illetve európai jogorvoslathoz is fordulnak – és egyáltalán nem garantált, hogy ezek megerősítik a most hozott ítéletet.

Újabb kör indult Carles Puigdemont és egy volt „minisztere” kiadatásáért Belgiumban, de ez is könnyen zátonyra futhat – a belga jogrendben nincs zendülés; hasonlóan problematikus egy másik kiadatási kérelem, amit a britek bírálnak el.

Azaz a katalán konfliktus igazságügyi vetületének csak egy nagyon fontos etapja zárult le, a folyamatnak koránt sincs vége. De azt bátran kimondhatjuk, hogy a sokak körében egyre vitatottabb legitimációjú Legfelső Bíróság fontos lépést tett a konszenzus irányába, és a maga részéről elhatárolódott a Katalóniában vagy Baszkföldön (folyamatos) puccsot vizionáló jobboldali szereplők delíriumától.

Az alábbi fotón a katalánokkal szolidáris demonstráció a baszk San Sebastainban, október 19-én:

Donostia – 42.000 mila@Gure_Esku @tsunami_dem pic.twitter.com/ctMPqNwy0l

— Fermin Muguruza (@muguruzafm) October 19, 2019

A bíróság arra is nyitva hagyta a lehetőséget, hogy a rabok hamarosan részleges házi őrizetben legyenek – és az ügyészség javaslatával ellentétben ne kelljen letölteniük a teljes kiszabott büntetést.

Az ilyen engedmények és e kettősség ellenére a katalánok jelentős része nyilván igazságtalannak és túlzónak tartja az ítéletet, miközben az megosztja a spanyolok egészét, kb. fele-fele arányban, és természetesen pártszimpátia függvényében is. A PP szavazóinak több mint harmada (34,4%), a Ciudadanos szavazóinak több mint ötöde (23,1%) jobban örült volna egy szigorúbb ítéletnek, miközben az Unidas Podemos szimpatizánsainak csaknem két harmada (60,9%) szerint az szélsőségesen szigorú – hasonlóképpen csak a szocialista párt szavazóinak ötöde vélekedik.

Az előre bejelentett eszkaláció

Az ítélethozatalt – ahogy az várható volt – intenzív tüntetési hullám követte, amelyekben az eddigiekkel ellentétben már az erőszak is nagyobb szerepet kapott, napról-napra egyre kockázatosabb atrocitásokhoz vezettek a tüntetők és rendőrök, illetve olykor az ellentüntetők közötti összecsapások.

A több száz sebesülttel, köztük az elsősorban a gumilövedékek okozta maradandó sérülésekkel, és a reptér-, illetve útelzárások, illetve a megrongálódott vagyontárgyak miatt jelentős anyagi kárt is okozó megmozdulások egy hét alatt nagyjából lecsendesedtek. A demonstrációk azóta is folynak, de az erőszak és a nagyobb fennakadást okozó blokádjellegű akciók is alábbhagytak, legalábbis egyelőre.

Nem könnyű objektív képet alkotni arról, pontosan hol is húzódik a felelősség az erőszak gerjesztésében és fenntartásában – de abban biztosak lehetünk, hogy sokan éppenséggel jóval több erőszakhoz és nagyobb balhéhoz drukkoltak, sőt ennek előmozdításában és látszatában voltak érdekeltek.

Mindkét oldalon, bár a képmutatás világrekordját persze azok a spanyol „rendpárti” erők állították be, akik számára szavazatokat hozhatott volna egy elfajuló kontrollálhatatlan káosz Katalóniában, és a tiltakozások első hetében többek között Aleppóhoz vagy Bagdadhoz hasonlították a barcelonai helyzetet.

A függetlenségpárti mozgalom, illetve az ítéletet és a politikusok bebörtönzését ellenző csoportok legnagyobb megmozdulására október 18-án került sor, a Katalónia öt pontjáról szerdán indult „Szabadság menetek” találkozásakor a városi rendőrség szerint félmilliós tömeg hömpölygött Barcelona utcáin. Egy erőszakmentes és békés demonstráció keretében, ahogy az az elmúlt évtizedben mindig is jellemző volt. Ugyanakkor az eddigi csúcsokhoz képest kisebb létszámban, ami utalhat arra is, hogy a mozgalom belefáradt az utóbbi két évben nulla előrelépést hozó csatába.

Az ebből fakadó frusztráció sajnos szintén előre látható módon radikalizált egy kisebbséget. Csak idő kérdése volt, hogy a függetlenségért, illetve az önrendelkezésért küzdő mozgalmak, amelyek hosszú idő óta nem arattak lényegében semmilyen konkrét eredménnyel járó politikai győzelmet, és az elmúlt két évben csupán az októberi ítéletet rakhatták zsebre, mikor termelik ki azokat a jobbára fiatalabb aktivistákat, akik új utakat és eszközöket keresnek.

Ilyen új utat képviselnek a Köztársaság Védelmi Sejtjei (Comités de Defensa de la República, CDR), amelynek 9 tagját még szeptember végén tartóztatták le, közülük heten továbbra is előzetes börtönbüntetésben vannak, többek között robbanó anyagra bukkant náluk a rendőrség, terrorizmus gyanújával folyik ellenük eljárás.

Bár egyelőre konkrét nyilvános bizonyíték nélkül, de szintén terrorizmus gyanújával nyomoz a Nemzeti Bíróság az első hét akcióinak szervezésében nagy szerepet vállalt, többek között a barcelonai reptér blokádját megszervező „Demokratikus Cunami” ügyében. A csoport weboldalát még október közepén letiltották, most egy applikáción keresztül szervez több száz helyi eseményt és engedetlenségi akciót a hét végére, hétfőtől pedig az eddigi „legambíciózusabb”, háromnapos mozgósítását ígéri.

A Tsunami Democràtic nyilatkozataiban elhatárolódik az erőszak használatától. Revindikált célja, hogy emlékeztesse az államot, hogy nem korlátozhatja vagy nyomhatja el a gyülekezés és véleménynyilvánítás szabadságát. Illetve arra, hogy a politikai konfliktusokat politikai eszközökkel kell megoldani: nem rendőri, nem igazságügyi eszközökkel és nem a lakosság folyamatos fenyegetésével; a katalán krízis megoldása pedig a dialógus és a tárgyalás révén jöhet létre.

Átrendeződés Katalóniában: kihátrálnak-e a zsákutcából a függetlenségpárti erők?

Egyelőre nem tisztázott, hogy a katalán önkormányzat jelenlegi vezetése, elsősorban a krízis csúcsán kvázi elszabadult hajóágyúként viselkedő elnök, Quim Torra – Puigdemont utódja – milyen kapcsolatban áll ezekkel a szervezetekkel. Ahogy az sem, hogy a polgári engedetlenségre felszólító politikusi nyilatkozatoknak milyen hatása lehetett.

A vasárnapi szavazás helyi jelentősége abban rejlik, kitartanak-e a szavazók Torra és Puigdemont pártja mellett, vagy támogatottságuk további zsugorodása előrehozott választásokat hozhat. A függetlenségpárti tábor ugyan még együtt kormányoz, de közben gyakorlatilag már szétszakadt különféle stratégiák mentén. A régió jelenleg legerősebb pártja, a Republikánus Baloldal elismerte, hogy a mostani zsákutca helyett új, a társadalmat újra egyesítő utat kell nyitni a Puigdemont képviselte konfrontáció helyett. Kérdés, mit mondanak erre a választók, ahogy az is, hogy a jelenleg inkább jobbra tartó Pedro Sánchezt rákényszeríthetik-e az urnák, hogy ráforduljon egy dialógus előkészítésére.

Jelenleg ezt az opciót ugyanis a periféria pártjain kívül csupán az Unidas Podemos képviseli – a korábbi balos fordulat után a szocik újra a centrum, azaz a jobboldal felé vitorláznak. Ez pedig semmi jót nem ígér. Nem csupán a katalánoknak, de az autonómiákat már betiltani akaró Vox bűvöletében radikalizálódó diskurzus jegyében az egész országnak.

„Győzni fogtok, de nem fogtok meggyőzni”

Szeptember végén kezdték játszani a spanyolországi mozik Alejandro Amenábar (A belső tenger, Más világ) legújabb filmjét, amely az 1936. július 18-án indult katonai felkeléssel kezdődött polgárháború első hónapjaiban játszódik, és központi alakja Miguel de Unamuno baszk filozófus, aki ekkor a salamancai egyetem rektora. A film csúcspontja Unamuno legendás beszéde, amelyben – a korábban a falangistákkal is rokonszenvező, majd a magát nemzetinek nevező felkelők mellett egy manifesztumban is kiálló értelmiségi – elhatárolódik a lázadóktól.

A beszédnek és a történteknek több verziója maradt fenn, a filmben Unamuno így fogalmaz: „A győzelem nem meggyőzés. …Győzni fogtok, mert nyers erőben bővelkedtek, de nem fogtok meggyőzni.”

Az ekkor 72 éves filozófus, akit úgy tűnik, Franco felesége mentett ki a teremből és a lincselés elől, az idegenlégiót alapító Millán Astray tábornok beszédére reagált: a katona azt fejtegette, hogy a baszkok és a katalánok nemcsak felségárulásban bűnösek, de ők is részei „a nemzet testében burjánzó rákos daganatnak” – erre megoldás a fasizmus, amely meggyógyítja majd fajunkat.

Unamuno replikája nyomán szakad ki belőle a legenda szerint, hogy „Halál az intelligenciára!”, majd a felbolydult hallgatóság a „Spanyolország” szót kezdte skandálni.

Október 18-án, a barcelonai megatüntetések estéjén a számtalan televíziós élő közvetítés közben, a kisebb szélsőjobbos csatornák egyikén az elvileg jobbközép Ciudadanos párt második embere, Inés Arrimadas azt magyarázta, hogy ha most nem lép fel hatékonyan a politika Katalóniában, akkor néhány éven belül ugyanez történik majd Navarrában, Baszkföldön vagy Valenciában. Arrimadasban ugyan semmi sem emlékeztet a félkarú, félszemű s féllábú Millán Astrayra, de kampányhangulatú eufóriája nagyon is megidézte azt a „sebészkedésre” készülő hevületet, amely Astray beszédét fűtötte.

A harmincas éveknek szerencsére nem sok köze van a mai spanyol társadalomhoz, de szembeszökő, hogy a politikai erővonalak, ahogy több párt ideológiai muníciója is ebből az „őskonfrontációból” merít. Ennek összetett okai vannak, így nagy szerepet játszik benne a polgárháború és a Franco-diktatúra feldolgozatlan öröksége, az „újratemetetlen” történelmi emlékezet – amit egyébként a diktátor október 24-én, sajnos szintén kampányhangulatban lefolyt exhumációja is inkább elfed, mint feltár.

De a 90 évvel ezelőtti ideológiai konfliktusok feltámasztását az is segítheti, hogy a spanyol politikai osztály többségének ma sincs jobb a birtokában: ahogy az évek óta tartó politikai válság is illusztrálja, sokan nem végezték el azt a munkát, amely szükséges lenne ahhoz, hogy az itt élő polgároknak valóban 21. századi üzeneteket és identitásokat, közös célokat, eredményeket és értékeket tudjanak felmutatni az együttélés, az építkezés és egy valóban közös jövő mellett érvelve.

Enélkül pedig a szuverenitás nevében zajló csaták nem közös halmazt, hanem csak egymástól távolodó szigeteket építenek.

A spanyol államhatalom feltehetően felülkerekedik a jövendőbeli tiltakozásokon is, ahogy az az elmúlt hetekben történt. De a győzelem ebben az esetben sem jelent meggyőzést. Paradox módon Unamuno egy másik figyelmeztetése is érvényesen hangzik ma is, miközben a „spanyol nemzet” védelmezői harsognak napestig: „Úgy érzem, hiábavaló lenne arra biztatnom önöket, hogy gondoljanak Spanyolországra.”

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: Facebook ANC. Az Unamuno-idézetek a filmből, illetve Antony Beevor A spanyol polgárháború című könyvéből származnak.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!