Soros Györgyöt a túlélés parancsa tette milliárdossá egy új életrajzi kötet szerint

Soros György vélhetően ma a legismertebb magyar, úgy itthon, mint külföldön. Errefelé egyes családokban már a krampusz is ő, akivel a gyerekeket ijesztgetik, vagy épp ők egymást az oviban. A rémisztgetésben persze mások viszik el a prímet, Putyin például a kínaiakat riogatta vele, az összes posztszovjet országban kitört forradalmat Soros számlájára írva. Ez, és még sok más érdekesség derül ki róla egy nemrég megjelent életrajzi kötetből.

Jól emlékszem a ’90-es évek Szerbiájára, amikor Slobodan Milošević is kipécézte, illetve inkább lehúzta őt: úgy rémlik, hogy a Soros, majd Nyílt Társadalomért Alapnak nyújtott minden egyes dollár után egy dollárt nyúlt le a rezsim. Hogy mi folyik vele kapcsolatban Magyarországon úgy nyolc éve, arra ki sem kell térnem.

A Soros Györgyről most megjelent életrajzi kötet borítója kissé szájbarágósan jelzi, hogy kollégái, barátai, üzletfelei minek gondolják: „túlélő, milliárdos, spekuláns, filantróp, aktivista, a szélsőjobboldal ellensége, világpolgár, férj, apa és barát”. Hogy Soros miként jött rá, hogy globálisan kell spekulálni – ezt a szót használják a kötetben is, noha mondhatnának befektetőt is, az mégis jobban hangzik –, hogyan vált milliárdossá, a történetnek csak a felszíne.

Peter L. W. Osnos (szerk.): Soros György – Egy teljes élet
HVG Könyvek, 2023
288 oldal, 6900 Ft

Érdekesebb az, ahogyan összekapcsolják ezt a túléléssel a nácik által megszállt Magyarországon, mert a puszta túléléshez kockázatvállalás kell. Ezt a „módszert” vitte Soros a piaci viszonyok közé a kötet szerint: „a kamaszadó fiú megtanulta, hogyan éljen együtt a félelemmel, hogy mindent elveszíthet”. A bizonytalanság így örökké vele maradt, s a túlélés parancsa magyarázhatja meg ambícióját és erős motivációját.

Persze ez a pszichológiai magyarázat kevésbé vigasztalja azokat, akik a piacokon kockáztatva vesztették el mindenüket. Akár Sorost okolva, mert míg más spekulánsok bujkálnak a nyilvánosság elől, addig ő szerte a világban alapítványokat és egyetemeket hozott létre. Nem titkolt politikai elmélettel a háta mögött, amit már valójában Karl Popper megismerése előtt is csiszolgatni kezdett magában – ez az a famózus nyílt (nyitott) társadalom-koncepció. Amit mások meg inkább bezárnak, elüldöznek, lásd a budapesti CEU esetét.

Még mielőtt azt hinnénk, csupa hozsannát olvashatunk a könyvben Soros Györgyről, csak részben kapunk emlékművet róla, mert például hiúságát és hibáit is felhozzák, még depresszióját is megemlítik. A szerzők azt is becsületesen leírják, milyen módszerekkel, ügyeskedéssel, piaci anomáliák felfedezésével és kiaknázásával szerezte a vagyonát Soros. Azt sem hallgatják el, hogy a nevezetes fontügyleten társával több mint egymilliárd dollárt keresett, teherautószámra adva el a fontot – úgy, hogy a brit adófizetők pénze vándorolt át a devizakereskedők zsebébe (nem csak az övébe).

Csakhogy mindez nem csupán Sorosról szól, de van az a kormánypropaganda, amely a spekuláns alakját róla formázza meg, miközben ugyanezen kormány körül a spekulánsok, ha összvolumenében nem is, de az arányokat nézve egy-egy üzleten többet kaszálnak, mint Soros bármikor bármin.

A több tanulmányt összefogó kötetnek ennél azonban akadnak bizonyos értelemben életszerűbb és érdekesebb részei is (a magyarországi tevékenységéről, a CEU-ról szóló részek kapcsán az olvasót magához a könyvhöz irányítanám). Ezek pedig a felmenőihez és az identitásához kapcsolódnak. A lengyelországi emigráns, Londonban élő Eva Hoffman írt Soros gyökereiről, családtörténetéről – egy 20. századi, budapesti magyar zsidó família sorsa már sok tekintetben elrendeltetett volt, de Sorosék erre még egy lapáttal rátettek.

Apja, Tivadar, ügyvéd volt, nagy eszperantista, az I. világháborúban osztrák-magyar önkéntes volt, majd orosz fogságba került. De a harmincas évektől – feltörekvő sorstársaival ellentétben – hagyta a munkát másra, talán a hadifogságban jött rá arra, hogy élni is kellene már. Felesége ingatlanvagyonát gondozta, ebből elvoltak, bár rendesen apasztotta is azt, ami György fiának nemigen tetszett. Idejét inkább fürdőkben, kávézókban töltötte, a Lupa-szigeten indiánozott a fiaival, még egy büfét is nyitottak ott, és imádtak síelni is.

Ám Soros érzékelte az antiszemitizmust is, és alkalmazkodóképessége különösen a háború, illetve a zsidók elhurcolkodásakor jött jól. Számos rokonát ugyan nem tudta megmenteni, de szűkebb családjának papírokat szerzett, és különféle helyeken, így vidéken rejtegette őket – korábban már magyarosították vezetéknevüket. S noha a család nem volt vallásos, Soros György vonzódott a spiritualitáshoz, héberül is tanult, végül a bár micvája is meglett, azaz a vészkorszak kezdetén lépett a felnőtt férfikorba a zsidó vallás szerint. Hogy a család miképpen menekült meg, majd miként emigráltak a szülők ’56-ban, és mi módon, milyen képességeiket használva élték túl a 20. századot, azt nem szpojlerezem.

Eva Hoffmanhoz hasonlóan Leon Botstein „Egy magyar származású zsidó öröksége és próbatétele” című tanulmányában vizsgálja az életutat: elsősorban azt, hogyan alakult ki identitása, ami – mint általában mindenkié – változott erre-arra. Talán feltételezhető az, hogy nem statikus identitása kapcsolatban áll azzal is, ahogyan a nyitott társadalom eszméjét vallotta. Vélhetően hatással volt rá az a feszültség, ami a családja elmagyarosodásának (főleg pozitív) élménye és az antiszemitizmus megtapasztalása közt feszült.

Már gyerekként mai áron 75 dollárnyi összeget gyűjtött a finn hadseregnek, mert apjától úgy hallotta, hogy ők állnak a jó oldalon a szovjetek ellenében.

Mivel a jótékonykodás zsidó családi hagyomány, ortodox dédapja jövedelme tíz százalékát fordította erre. Mindenkori identitása kapcsán mindig fontos kérdés volt a haza, s így a társadalmi kérdések: hátat kell-e fordítani annak az országnak, ami meg akarta semmisíteni őt, családját, egész közösségét? Az Egyesült Államokba emigráló magyarországi zsidók között ez ügyben folyton ment a vita – de ő a támogatás mellett döntött, mert magyar zsidónak tartotta magát, és nem magyarországi zsidónak.

Első felesége egyébként nem, a második felesége viszont zsidó származású volt, utóbbi házasságból származó idősebb fiuk, Alexander bár micvájakor ő is fölment a Tórához és olvasott belőle, elmondta a héber imákat ő is. De a történet nem ilyen egyszerű, a vallás avagy zsidósága is hol erősebben, hol kevésbé van jelen az életében, így például azt is olvashatjuk, hogy „Soros hírneve 2000 után annyira megnőtt, hogy tágabb családja hiába igyekezett rávenni, hogy tagadja meg a zsidóságát.”

Bár itt éppen nem világos, ki (azaz kiket értsünk tágabb családon) és főleg miért vette volna rá a megtagadásra. Ezzel együtt aztán még bonyolultabb egy közép-európai és zsidó származású, a ’80-as évektől amerikai állampolgár egyén élete és identitása. De szó esik arról is, hogy Tivadar, az apa – ellenezvén a cionizmust és a szocializmust – a judaizmus szövegeit olvasta fel a gyerekeknek, azt a nézetet erősítvén, hogy határt kell szabni a nemzetállamok abszolút hatalmának.

Vagyis már ebből is látható – s mindez csak csöpp a tengerben –, hogy az összefüggések a mélyből erednek és messzire ágaznak. Így kétséges, hogy mennyire érthető meg teljességében egy ilyen életút, mint Soros Györgyé. A tanulmánykötet sem ad ehhez megoldókulcsot, bár arra rámutat, hogy a válságok, mostoha vagy éppen háborús körülmények közepette milyen készségek kellenek a túléléshez, hogyan ragaszkodjunk vagy sem a készen kezünkbe nyomott identitásmátrixhoz, és a magunk módján miképpen válhatnánk sikeressé. Erre a készségekre pedig mostanság nagy szükségünk van.

Szerbhorváth György