Minden, amit eddig nem tudott az izraeli magyarokról – portrékötet készült róluk

Kortárs táncművészet egy kibucban, magyar humor, színház, sajtó és könyvkiadás, város- és múzeumalapítás, kucsmás haszidok és kárpátaljai piknik Izraelben. Sokszínű és sokrétű világ, amelyben a legortodoxabb városalapítónak ugyanannyira helye van, mint azoknak, „akik számára a származás kimerült valamiféle a zsidónegyedhez fűződő megfoghatatlan spirituális kötődésben” – ahogyan Kristóf Juli írja a nyomtatott könyvtől kissé szokatlan című, #Izrael70magyar című, igényesen kivitelezett, 70 magyar képeslapot – szereplőket és momentumokat – összegyűjtő, rendkívüli történeteket és karaktereket bemutató könyvben.

Az Izraelinfo oldal szerzői és szerkesztői által jegyzett, Izrael állam fennállásának tavalyi, 70. évfordulója alkalmából, közösségi finanszírozásból létrejött kötet annyira sok érdekes és új információt, nevet és jelenetet mutat be ennek a nagyon sajátos közösségnek az életéből, ezért az olvasó számára különösen kedvesek lehetnek azok a részek, melyekben ismerős momentumokra bukkan.

Nálam az első ilyen érzelmi húrt az „Ezek a mi haszidjaink” című írás pendítette meg. Volt olyan nagykállói évfolyamtársam gimnáziumban, akiknek (állami) általános iskolában még a kilencvenes évek elején is iskolai program volt, hogy a kállói csodarabbi sírjához kimentek, és fogalmazási feladat, hogy róla írjanak. Az igényes kivitelezésű képeslap-gyűjtemény kucsmás haszidokról szóló része az ebből a térségből elszármazott zsidó közösségről szól: „vitatkozhatnánk azon, mennyire kellene megköszönnie a zsidó államnak ezeket a mi különös magyar haszidjainkat. Persze-persze, mások ők – ha hilonit kérdez az ember, akkor azt is meghallgathatja, mennyire zakkant egy bagázs az egész. Húsz gyerekig meg sem állnak, a férfiak leszegett fejjel közlekednek az utcákon, ünnepekkor szőrkucsmában, mintás kaftánban parádéznak. Ugyanakkor ezek a mi jó haszidjaink lenyomatok, ősleletek. Egy másik, rég elfeledett kor utolsó túlélői – mint az amerikai amishok vagy az Amazonas esőerdeinek népei. Létezésükkel bepillantást engednek egy évszázadokkal ezelőtti világba, amikor a rabbik csodákat tettek és mindenhatók voltak – a szőrkucsma pedig bizonyára nem volt annyira meleg, mint manapság, Izraelben…” 

Legalább ennyire érdekesek azok a portrék is, amelyek nem egy közösségről, hanem egy-egy konkrét, Izraelben és/vagy nemzetközileg befutott szereplőről szólnak, akikről vajmi keveset hallhattunk idehaza. Ilyen például Jehudit (Judit) Arnon, aki Fahídi Évához hasonlóan táncolt a lágerben is, és ott fogadta meg, hogy ha túléli, az egész életét a táncnak szenteli majd, és így is tesz: híres koreográfusokat hív az „isten háta mögötti kibucba” tanítani. Vagy ott van Kariel Gardos, a magyar származású karikaturista, akinek Szrulik nevű karaktere Izrael szimbóluma lett. De meglepő az Erdélyből származó „hét törpe” története is, akik testvérek voltak és – Hófehérke nélkül – valóban léteztek, és a második világháborút követően egész Izraelben felléptek műsoraikkal.

Sebő Anna – Silló Sándor: #Izrael70magyar – Hetven magyar képeslap a hetvenéves Izraelnek
Corvina Kiadó, 2019
328 oldal, 3990 Ft

Ha egy nagy falra kitűznénk mind a hetven – művészeket, sportolókat, közszereplőket, tudósokat, városalapítókat és életképeket ábrázoló – képeslapot, nagyon kontrasztos, színes, ellentmondásokkal együtt is szívet melengető tablót kapnánk, melyben megfér egymás mellett „a mi haszidunk”, a kibuc kortárs tánciskolája, és az őszinte humor is. A valóságban ezek a csoportok és emberek talán sosem érintkeztek és nem is érintkezhetnének, így együtt mégis egymást erősítik: azt a sokrétű hatást, amelyet magyarok képviseltek és képviselnek Izraelben.

A bejegyzések egyébként mind terjedelemre, mint stílusra ideálisak, a hozzájuk rendelt képekkel együtt lesznek valódi képeslapok, amelyeknek minden oldalát jó kézbe venni, forgatgatni. Szerkesztői szempontból néhány kérdés vethető fel csupán. A magyarországi olvasónak esetleg hiányérzete támadhat amiatt, hogy az időről időre felbukkanó héber/jiddis (?) kifejezésekhez nincsen magyarázat, és mivel nem tartoznak az átlag magyar olvasók alapszókincséhez, nem mindig lehet kikövetkeztetni, hogy mit jelentenek. Ugyanakkor mindez azt a benyomást is kelti, hogy valami nagyon autentikusba, eddig egyáltalán nem, vagy nem így ismert világba csöppentünk.

Az egyetlen szöveg, amelyik stílusában és tartalmában némiképp kilóg a többi közül, a David Gur „Bocsánat, hogy mentettünk!” című írását utánközlő „képeslap”, melyben a Grósz Dávid néven született David Gur korábban megjelent, hasonló című, igencsak indulatos írása olvasható. A zsidó zsidómentők mellőzöttsége és elfeledettsége miatti düh természetesen legitim és elvitathatatlan, ám mivel érezhetően indulatból született, indulatot is kelt. David Gur eredeti cikkének utánközlése pedig bármifajta erre utaló szerkesztői megjegyzés nélkül alkalmas további indulatok szítására egy olyan kényes kérdésben, amely – ezek szerint – ma is elevenen él az izraeli magyarok emlékezetében. Ám a „magyar” zsidómentők közül sem volt mindenki olyan hős és közkedvelt (és nem is volt közülük mindenki magyar), mint ahogyan azt David Gur írásában szerepel, sőt.

A legtöbb keresztény zsidómentő szintén mellőzöttséget és legjobb esetben megtűrt státuszt élt át a második világháborút követő kommunista érában. Kérdés tehát – és valóban ez a könyv egyetlen szerintem kifogásolható része – hogy ez a dühös szembeállítás mennyire tesz jót egy ennyire érzékeny kérdés tényszerű, utólagos felgöngyölítésének, még akkor is, ha az eredeti cikk szerzőjének indulata természetesen elgondolkodtató és kibeszélendő.

Rögtön tegyük is hozzá, hogy a többi, zsidómentéssel kapcsolatos kérdés és személyiség feldolgozása a könyvben nagyon precíz és árnyalt, például a Kasztner Rezsőről és a „Kasztner-vonatról” szóló rész, melynek „morális megítélése mai napig vita tárgya”. A Politzer Maymon Krisztina által jegyzett szöveg részletesen leírja az alkut (1685 zsidó származású ember életének kivásárlása, és Svájcba szállításuk a holokauszt tényének eltagadásáért „cserébe”), és a Kasztner-pert is a Kasztner ellen felhozott vádpontokkal együtt, valamint a Kasztner Rezső rehabilitására, megmentőként való elismerésére tett erőfeszítéseket is.

A kötetcímbeli hashtag-használat abból a szempontból érthető, hogy az insta-sztorikhoz vagy bejegyzésekhez hasonlóan ez az album is képeket, történeteket villant fel egy közösség életéből, mégis kérdés, hogy egy könyv borítóján, önmagában mennyire töltheti be eredeti funkcióját a #-karakter. Társult-e a címhez közösségi médiakampány, amikor tavaly Izrael állam 70. évfordulóját ünnepelte, vagy továbbélhet-e olyan keresőkifejezésként, amelyben a ma Izraelben élő magyarok megoszthatnák a világ minden táján élő magyar közösséggel mindennapjaikat, bemutatva azt a kettőséget, amelyet ez a kétféle, mégis egy identitás jelenthet számukra?

Magyar bevándorlókról készült jubileumi portrékötet Izraelben

Ki álmodta meg Izrael államát? Kinek a filmjét nevezték először Oscar-díjra? Ki hamisította Eichmann útlevelét? Ki fejlesztette ki a Vaskupolát? Mindezekre választ kap, aki belelapoz abba az ünnepi albumba, melyet Izrael állam függetlenségének 70. évfordulójára készített az Izraelinfó Alapítvány. 70 magyar vonatkozású izraeli történet szerepel benne, ismert és elismert, bemutatásra érdemes magyar származású izraeliekről.

Érdemes kézbe vennie ezt a könyvet mindenkinek, aki szeretné kicsit árnyaltabban látni, mit jelentenek a „magyar”, „zsidó” vagy „izraeli” identitás-képző kifejezések, és fellapozni egy igazán kedves és eredeti születésnapi ajándékot, amelyet bármelyik ország megirigyelhet, mert érezhetően nagy szeretettel és igényességgel készítették el annak magyar anyanyelvű lakói.

Laborczi Dóra

Címlapkép: #Izrael70magyar/Facebook