Jóri András: „Ha meg tudjátok tartani”

A kádári diktatúra rendszerében az egyén átlátható volt az állam számára: egyre többet – bár még mindig nem eleget – tudunk arról, miképp figyelte jogtalanul a polgárok magánszféráját a III/III-as ügyosztály. Az állam pedig átláthatatlan volt a polgár felé – a közérdekű adatok nyilvánosságához fűződő jog a rendszerváltás „vívmánya”. A jogállamban a helyzet fordított: a védett adatokkal, magánszférával bíró, autonóm polgárok számára az állam átláthatóvá, a közfeladatot ellátók, közpénzzel rendelkezők tevékenysége ellenőrizhetővé vált.

Az egyén szintjén a magánszféra az az érték, ami alkotmányos védelmet élvez. A személyes adatok védelméhez fűződő alapjog csak kivételes esetben korlátozható, másik, különösen jelentős jog vagy érdek érvényesítése céljából. Az állam esetében éppen ellenkezőleg: a nyíltság, átláthatóság emelkedik alkotmányos követelménnyé, s ezzel szemben csak igen szűk, az állami működés fenntartásához elengedhetetlen titokkörök jelenhetnek meg kivételként.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A jogállam romlása mutatkozik meg abban, ahogy a rendszerváltozást követően kimunkált titkosság-nyilvánosság elvek feloldódnak, ahogy újra az egyén válik megfigyelhetővé, és újra az állam átláthatatlanná. Mindkét tendencia évek óta kimutatható. A „szociális konzultációhoz” hasonló tömeges jogellenes adatkezelések, az immár bizonyíthatóan illegális választói névjegyzékek létezése, és az ilyen esetekhez kapcsolódó szankciók elmaradása nyomán ma már nem bízhatunk abban, hogy hazánkban érvényesülnek adatvédelem alapértékei. Ezzel párhuzamosan a nyilvánosság terén visszalépést hozott a 2011-es információszabadság-törvény számos részletszabálya, a nyilvánosságot felügyelő „hatóság” lefokozása.

A dohánykoncessziók ügyében mindkét, egymás mellett futó történetben újabb, szomorú fejezethez érkeztünk. Ha igaz a beszámoló, amely szerint vidéki kormánypárti képviselők bírálták el a pályázatokat, akkor súlyos adatvédelmi jogsértések valósultak meg. Hogyan jutottak ezek a képviselők a pályázók adatainak birtokába? Milyen, a pályázók politikai nézeteivel kapcsolatos információk birtokában voltak, és azokat honnan szerezték? Mi köze az államnak, egy pártnak ezeknek az embereknek a politikai meggyőződéséhez? Mindehhez a másik információs jog, az információszabadság oldalán az új, nyilvánosság-korlátozó jogintézmény, a „visszaélésszerű adatigénylés” gyors elfogadása kapcsolódik.

Az új szabály szerint „a közérdekű adat megismerése iránti igény teljesítése nem eredményezhet a külön törvényben szabályozott ellenőrző szervek ellenőrzési jogosítványaival azonos mélységű és terjedelmű adatbetekintést és adatkezelést”. Mint az indokolásból kiderül, a cél „visszaélésszerű, akár bizonylati szintű” adatigénylések megakadályozása.

A rendelkezés értelmetlen: csak az indokolásból azonosítható „ellenőrző szervek” (ÁSZ, KEHI) hatásköréhez köti egy alapjog gyakorlását, az alapjog terjedelmét ezen szervek hozzáférési jogosultságához kötve. Az ÁSZ, a KEHI és a hasonló szervek saját vizsgálataik céljából, a működésüket szabályozó törvények szerint kezelhetnek bizonyos adatokat (szűkebb, vagy éppen szélesebb terjedelemben, mint a közérdekű adatok köre). Az információszabadság alkotmányos alapjoga azonban mindenkit megillet: korlátait nem is a törvényhozó, hanem az Alkotmánybíróság szabja meg, mindenkor egy alapjog korlátozásainak feltételeit vizsgálva. Nem ajándék ez, hanem jog; nem véletlen, hogy közérdekű adatokért nem „kérelmet” nyújtunk be, hanem azokra az adatokra „igényünk” van.

Visszaélésszerű adatigénylés: nincs. A joggal való visszaélés polgári jogban ismert fogalma nem értelmezhető az alkotmányos jogokkal kapcsolatban: aki közérdekű adatot igényel, alapjogával él. A nyilvánosság szűk körben, gondosan szabályozott, formalizált eljárásban (minősítéssel) korlátozható hosszabb távon; rövidebb távon is csak pontosan körülírt esetekben (ilyen a döntés megalapozását szolgáló adatok köre, amelyek a döntés meghozatalát követően csak akkor titkolhatók, ha „a közfeladatot ellátó szerv törvényes működési rendjét vagy feladat- és hatáskörének illetéktelen külső befolyástól mentes ellátását” veszélyeztetné nyilvánosságra kerülésük.) Amikor az állami szerv teret ad a nyilvánosságnak, egy alkotmányos alapjog érvényesülését segíti elő: ez az egész állami szervezetrendszer alapvető rendeltetése. A közérdekű adatok hozzáférhetővé tétele nem többletszolgáltatás, hanem állami feladat.

A tömeges adatigénylést a gyakorlatban a jogszabály korábban is keretek közé szorította. A 2011-es törvény kétes értékű újítása, hogy az adatgazda a 15 napos határidőt további 15 nappal meg is hosszabbíthatja, jelentős terjedelmű vagy nagy számú adatra vonatkozó igénylés esetén. Ha az adatigénylő jelentős terjedelmű dokumentumról kér másolatot, akkor ráadásul meg kell előlegeznie az adatgazda által megállapítható költségtérítést. Szó sincs tehát arról, hogy az adatgazdák kiszolgáltatott helyzetben lennének a „visszaélésszerű” adatigénylést benyújtókkal szemben. Adatvédelmi biztosként magam is kaptam az általam vezetett hivatal közérdekű adatainak jelentős részére vonatkozó adatigényléseket: ezeknek munkatársaim segítéségével mindenkor eleget tettünk (az akkor hatályos tizenöt napos határidővel). Soha nem vettem volna a bátorságot, hogy egy alapjogával élő polgár kapcsán „visszaélésről” beszéljek.

Azt, hogy az előterjesztők valós szándéka mi volt, nem tudhatjuk. A dohánykoncessziók ügyében a hatás azonban leírható. A koncessziós törvény meghatározott adatok (pl. a pályázatok elbírálásáról szóló emlékeztető) nyilvánosságát kifejezetten előírja. Adott esetben felmerül majd a kérdés, hogy a további dokumentumok, így akár a pályázatok maguk, megismerhetők-e. A közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó évtizedes joggyakorlat szerint igen: nincsenek minősítve, döntést megalapozó jellegükre alapozva sem tartható a korlátozás. Az Infotv. módosítását követően azonban változhat a helyzet: a koncessziós szabályok által kifejezetten előírt dokumentumokon kívüli adatok közlése megtagadható azzal, hogy ezeket megismerni csak az ellenőrző szerveknek van lehetősége. Előfordulhat, hogy ez előterjesztőknek nem ez volt a szándéka: ám a törvényhozás sürgőssége és a várható eredmény ismeretében azt mondhatjuk: kevéssé valószínű.

Fent azt írtam: az információszabadság a rendszerváltás „vívmánya”. Nem véletlen az idézőjel: a magyar társadalom nem vívta ki ezt az alapjogot. A közérdekű adatok nyilvánosságának gondolatát egy szűk alkotmányjogász-kör honosította meg a magyar jogrendszerben, és évek teltek el, amíg e jogokkal valóban élni kezdtek a jogkeresők. A múlt évtized második felétől azonban áttörést érzek e téren: számos civil mozgalom, egyre több újságíró ismeri és használja az információszabadság-szabályokat. A dohánykoncesszió ügyéhez hasonló esetek pedig a polgárok széles köre számára bizonyítják, hogy e jogok elengedhetetlenek az állami működés hatékonyságának és jogszerűségének ellenőrzéséhez.

Amikor Benjamin Franklin kilépett az Egyesült Államok Alkotmányát elfogadó philadelphiai konvencióról, az ott várakozók megkérdezték: „Mi a végeredmény? Királyságunk van, vagy köztársaságunk?” Franklin így válaszolt: „Köztársaság – ha meg tudjátok tartani.” A magyar jogállam létezett: most dől el, meg tudunk-e belőle tartani valamit.

Jóri András