Cenzúraregiszter: Médiaháborús csörték

A Cenzúraregiszter minden hónap végén összegzi a szólásszabadsággal kapcsolatos magyarországi fejleményeket. 2012 februárja az európai uniós frontokon és a magyar bíróságokon zajló médiaháborús csörték hónapja volt.

A tömegkommunikáció kezdete, vagyis a reneszánsz óta lényegében csak kétféle sajtóelmélet volt – írja Fred Siebert munkatársaival klasszikussá vált művében, amely egyébként a Négy sajtóelmélet címet viseli. „A legrégebbi a tekintélyelvű elmélet, amely … kevéssel a könyvnyomtatás felfedezése után jelent meg. [Eszerint] az igazság nem emberek nagy tömege, hanem néhány olyan bölcs ember munkájának terméke, aki abban a helyzetben van, hogy társait vezesse és irányítsa. … A Tudorok és a Stuartok úgy gondolták, a sajtó a király irányítása alá tartozik, ezért az a feladata, hogy a király politikáját támogassa. … A hatalom … magánál tartotta a sajtóengedélyezés és esetenként a cenzúrázás jogát. Magától értetődő, hogy ebben a sajtóelméletben nem volt helye a kormányzat ellenőrzésének, vagyis annak a funkciónak, amely a mi időnkben már az egyik legfontosabb. A [tekintélyelvű] sajtóelmélet a 16. században és a 17. században egyetemesen elfogadott volt … és a mai napig van olyan ország, ahol fennmaradt. A felvilágosodás azonban megingatta a tekintélyelvű rendszereket, és új sajtóelméletért kiáltott. … A szabadelvű elmélet már nem függő lényként tekint az emberre, akit vezetni és irányítani kell, hanem olyan racionális lényként, aki képes különbséget tenni igaz és hamis között. … A szabadelvű elmélet szerint a sajtó nem a kormányzat eszköze, hanem azoknak az információknak és érveknek a fóruma, amelyek segítségével az emberek ellenőrizhetik kormányukat.”

A bő két évtizede több-kevesebb intenzitással zajló magyar médiaháború legújabb, sokadik fejezetében e két koncepció összecsapásának lehetünk tanúi. A második Orbán-kormány alatt bevezetett médiatörvény-csomag a tekintélyelvű médiapolitika egyik változatát képviseli. E paternalista szemlélet kiindulópontja az, hogy a médiát az állam ellenőrzése alá kell vonni, mert az emberek nem képesek felelősen válogatni a tartalmak között. Jól példázza ezt a nézetet a kormányzati támogatás mellett és az MTA néhány tagjának védnöksége alatt működő Magyar Családtudományi Társaság küldetésnyilatkozata. A Népszabadság február 25-ei beszámolója szerint a társaság úgy véli: a média változtatásra szorul, mert az általa sugallt emberkép „botrányosan primitív, hazug, káros és kultúraellenes. A testi-lelki egészséget ajánló produktív életpálya, a felelősségteljes párkapcsolatok és a majdani házasságra történő felkészítés helyett egyéjszakás kalandokra, szingli, mingli, biszexuális és poligám életmódra buzdítanak, miközben a hűséget és a házasságot elavultnak, egészségtelennek, sőt néha nevetségesnek tüntetik fel. Az egyetlen nemi társra való törekvés pedig fel sem merül a palettájukon. Teszik mindezt büntetlenül a huszonegyedik század Európájában és így hazánkban is.”* Ez a tekintélyelvű szemlélet tükröződik – mérsékeltebb formában – az új, még február 6-án nyilvánosságra hozott nemzeti alaptantervben is, amely a gyermekek „médiatudatosságra” nevelését írja elő. A dokumentum kerek perec kijelenti, hogy „tájékozódásunkat, választásainkat segítik a médiumok, azonban kritikátlan használatuk kártékony befolyást gyakorolhat a személyiség fejlődésére.”

A tekintélyelvű médiaveszély-retorika abból a(z empirikusan nem igazolt) feltevésből indul ki, hogy a média közvetlen hatást gyakorol a befogadóra: mintát közvetít, amelyet az önkéntelenül követ. Ugyanakkor azt is sugallja, hogy a média csak a kiforratlan személyiségű és értékrendű társadalmi csoportok tagjait befolyásolja; azokat, akik azt sem tudják, mi a jó nekik. Ezt ugyanis csak a kiválasztott kevesek tudják, akiknek kötelességük, hogy megtanítsák az embereket a médiaüzenetek „helyes” értelmezésére.

Az igazságot monopolizálni kívánó tekintélyelvű médiapolitikával a szabadelvű médiapolitika áll szemben. Az utóbbi képviselői úgy gondolják, nem az államnak kell ellenőriznie a médiát, hanem a médiának az államot. Az állam feladata arra korlátozódik, hogy biztosítsa a média szabadságát és tartalmi sokszínűségét; a többi már a felhasználók dolga. A South East European Media Organisation például tiltakozó közleményt adott ki február 2-án, mert „a magyar médiatörvény csak a kormányzó párt számára biztosítja a sajtószabadságot, de korlátozza a közönség szabad tájékozódáshoz való jogát … Az állam politikai és gazdasági értelemben egyaránt ellenőrzi a közmédiumokat.” Február 9-én az Európai Parlamentben Neelie Kroes médiaügyi biztos bírálta a magyar kormányt és médiapolitikáját, kiemelve a Klubrádió ügyét és a médiatörvény dermesztő hatását. Az Európai Parlament szocialista, liberális, egyesült baloldali és zöld frakciója február 14-én – a Médiajogfigyelő beszámolója szerint – az aggályosnak tekintett magyar törvények teljes jogi felülvizsgálatát javasolta. Február 27-én újabb meghallgatást tartott az Európai Parlament a magyar médiahelyzetről, amelyen a HVG szerint az Európai Újságíró Föderációja a közszolgálati médiából való tömeges elbocsátások miatt bírálta a magyar kormányzatot. A magyar kormány nevében február 9-én Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes válaszolt Neelie Kroesnek, majd február 10-én Szájer József, a Fidesz európai parlamenti képviselője küldött éles hangú levelet, ugyancsak a médiaügyi biztosnak. A magyar kormány pártpolitikai elfogultsággal és kettős mérce alkalmazásával vádolta a médiapolitikáját bíráló uniós testületeket.

Magyarországon február 23-án a Mérték Médiaelemző Műhely tett közzé kritikus elemzést a médiahatóság munkájáról. Mint írják, a Médiatanács fennállása óta kiosztott 35 rádiófrekvenciából 18-at olyan állomások kaptak, amelyek világképe egybecseng a kormányzatéval. A Mária Rádió hét, a Katolikus Rádió kettő, a református Európa Rádió három, a Lánchíd Rádió pedig öt frekvenciát nyert el. Ebbe a frekvenciaosztási politikába nem nehéz belelátni az ideológiai hegemónia megteremtésére irányuló kormányzati szándékot.

2012. februárjában a szólásszabadság szabadelvű barátai több győzelmet is elkönyvelhettek. Február 7-én a Társaság a Szabadságjogokért azt jelentette, hogy a rendőrség bűncselekmény hiányában megszüntette a Dopeman ellen a Himnusz mint nemzeti jelkép megsértése miatt indított nyomozást. A TASZ február 27-én arról is beszámolhatott, hogy megnyerte a médiahatóság ellen folytatott pert: a Fővárosi Törvényszék arra kötelezte Szalai Annamáriát, a Médiatanács elnökét, hogy hozza nyilvánosságra a Thomas O. Melia amerikai külügyi helyettes államtitkárnak még 2011. augusztusában írt levelét. A bíróság arra hivatkozott, hogy a közfeladatot ellátó személy közügyben írt levele szükségszerűen közérdekű információkat tartalmaz. A szóban forgó levélben egyébként a Médiatanács elnöke a magyar médiatörvénnyel kapcsolatos „félreértéseket” kívánta tisztázni. Február 28-án a Fővárosi Törvényszék első fokon úgy döntött, hogy a médiahatóság jogtalanul nem írta alá a Klubrádió korábban elnyert frekvenciájára szóló szerződést, egyúttal kötelezte a hatóságot a szerződés ellenjegyzésére. A Klubrádió hosszúra nyúló története mindamellett folytatódik: a Magyar Nemzet még február 23-án arról számolt be, hogy a médiahatóság vizsgálatot indított az állomás ellen, mert Bolgár György Megbeszéljük című műsorában egy hallgató dr. Schmitt Pál köztársasági elnök „likvidálását” vetette fel, a műsorvezető pedig nem szakította meg a beszélgetést. A híradásból nem derül ki, milyen paragrafus megsértésével vádolják Bolgárt és a Klubrádiót. A műsor leiratának tanúsága szerint egyébként a műsorvezető elutasította a hallgató felvetését.

A több fronton – a törvényhozásban, a magyar és a külföldi sajtóban, az utcán, valamint a magyar bíróságokon – zajló magyarországi médiaháború immár az európai uniós politikában is állandó helyet kapott. A szerencsére csak szimbolikus fegyverekkel vívott küzdelem márciusban folytatódik. Tizenötödikére, a szabad sajtó napjára az Egymillióan a magyar sajtószabadságért-mozgalom újabb megmozdulást szervez.

Bajomi-Lázár Péter

(A részletekért lásd a Cenzúraregisztert)