Kilenc üres töltényhüvely – Leghosszabb őrizetbe vételem rövid története

Március 7.-e van, a rafahi határátkelőnél állunk. Tűz a nap, a betonkockák felett gőzölög a levegő, finom por szitál a sivatag felől. Barátommal, Abdelhalim Abdelmoati Abdelkáder Al Anzi-val hosszú várakozásra készülünk. Hiába van rendben minden papírja az embernek, a rafahi átkelőnél jobb, ha felkészülsz 5-8 óra várakozásra, az övezet ugyanis Izrael részéről még mindig blokád alatt áll. A várakozás azonban elmarad: géppisztolyos Hamász katona int, hogy mehetek. Összeölelkezem Abdelhalimmal, majd beülök a „hivatalos” taxiba, ami bevisz a palesztin határkomplexumba.

A palesztin és az egyiptomi határátkelő közötti háromszáz méteres távot kötelezően busszal kell megtenni. A viteldíj ára 15 shékel. Egy órán keresztül várakozunk járó motorral, mire megkapjuk az engedélyt, hogy áthaladjunk. Az egyiptomi oldalon fiatal fiúk rohanják meg a buszt, hogy pénzért vigyék az emberek csomagjait, ezt inkább kihagyom. A vállamra kapom a hátizsákomat és leszállok, a beléptető pultot véve célba. Mielőtt azonban beléphetnék az épületbe, megröntgenezik a hátizsákomat. A gép kezelője megkér, hogy nyissam ki a hátizsákot, meg is teszem. Kipakolom, mind a nyolc 7.62-es és azt az egydarab 5.56-os üres töltényhüvelyt, melyet akkor szedtem össze, amikor a Gázai Övezet harmadik legnagyobb fegyveres erejének, a Dzsebha Demokratíja katonai szárnyának kiképzéséről készítettem riportot. Mutatom az öregnek, hogy üresek, vigyorog. Kérdezem, hogy mehetek-e tovább. Azt mondja, várjak, amíg szól a főtisztnek. Nem vagyok különösebben ideges.

Nem mintha helyes dolog lenne használt ammuníciót vagy bármi ilyesmit vinni át a határokon, nincs is rá semmilyen mentségem. Ez a rossz szokásom 2006-óta tart, amikor a darfúri konfliktusból tudósítottam a Magyar Narancsot. Akkor hat zaghaúa törzsi tört hoztam haza Abéchéből és nekiajándékoztam barátoknak, szerkesztőknek. A szuvenír gyűjtés a rítusommá vált, kilőtt töltények tucatjait, üres könnygázkanisztereket, tőröket hoztam haza magammal Gázából, Adzsdabéjából, vagy éppenséggel Kairóból, mikor, hogyan alakult. Mentségemre legyen szólva, soha egy pillanatra sem rótta ezt fel nekem egyetlen határőr sem – a legkomolyabb konfliktusba a szallumi határátkelőnél kerültem, amikor is vérre menő alkudozásba kellett kezdenem az egyik vámtiszttel, hogy ne akarjon 3 ’50 kaliberes töltényhüvelynél többet magának a gyűjteményemből.

Ezúttal azonban más volt a helyzet. Az öreg röntgengép-kezelő körülbelül egy fél órán keresztül próbálta elérni a felettesét, sikertelenül. Hiába mondtam neki, hogy ha gondolja, itt hagyom nála a hüvelyeket, hajthatatlan maradt. Miután a közvetlen felettesét nem sikerült elérnie, azt mondta, hogy kövessem. Először a határátkelő rendőrfönökéhez vezetett. A rendőrfőnök dühödt pillantást vetett rám az irodájában, majd visszazavarta az öreget a munkaállomására. Azt hittem, ezzel a történetem véget is ér, mehetek tovább a dolgomra. De nem így történt. Két kiskatonát vezényelt mellém, akik visszavezettek a Nemzetbiztonsági Tiszt irodájához a folyosón.

Fiatal, harminc körüli tiszt ücsörgött odabent, azt mondta, hogy üljek le.
„Valami probléma van?” – kérdeztem.
„Nem, nincs semmi. Csak várjon.” – mondta. Egy órán keresztül ültem az íróasztalával szemben dohányozva, bámulva az órát a falon. Elmúlt fél kettő. A telefonálás közben a tiszt nézegette az útlevelemet, az elé letett kilenc töltényt. Jöttek a keresztkérdések.
„Maga azt állítja, hogy újságíró.”
„Igen.”
„Tudja bizonyítani?”
„Tudom.”
Bemutattam mind a nemzetközi sajtóigazolványomat, mind az egyiptomit. Hosszasan nézegette őket, de nem szólt semmit. Eltelt még egy fél óra. Rákérdeztem, hogy, elindulhatnék-e.
„Mért akart fegyvert csempészni Egyiptomba?”
„Nem akartam.”
„Akkor ez mi?” – kérdezte és a töltényhüvelyekre mutatott.
„Kilenc vasdarab uram.”
„Nem, ezek fegyvernek látszó tárgyak.”
„Elmondaná, hogyan lehet fegyverként használni őket?” – kérdeztem vissza. Nem kellett volna. Sikeresen kivívtam az ellenszenvét.
„Új az útlevele.”
„Ha a hatéves újnak számít, akkor az.”
És így tovább. Egy idő után kérdezgetni kezdtem, hogy vádol-e valamivel, mert, ha nem, engedjen tovább vagy hadd telefonáljak a Magyar követségre.
„Fegyvercsempészéssel vádolom.” – mondta egyre idegesebben és visszaküldött a rendőrfőnökhöz.

A rendőrfőnök teával kínált. Eltelt egy újabb óra, telefonálgatásokkal. Hiába magyaráztam a bizonyítványom, felküldtek a határ főparancsnokához, aki közölte, hogy „ő érti, hogy milyen ostoba helyzet ez”, de be kell tartani a procedúrát. Kértem, hogy telefonálhassak, mert az egyiptomi mobilomon összesen egy font maradt – akkor akartam feltölteni, amikor visszaérek az országba, erre nem kaptam lehetőséget.

Egy üres irodában, egy ősz ügyintézővel várattak még egy órán keresztül. Ekkor küldtem üzenetet Bényi Szabolcsnak, a  magyar konzulnak. Azonnal visszahívott. Vázoltam neki a helyzetet. Nem tettem különösebben boldoggá. Csütörtök délután volt, kezdődött a hétvége az országban. Hiába függesztette fel a hétvégéjét Dr. Kveck Péter nagykövet úr, hiába kezdtek lázasan dolgozni az ügyemen, abban biztos voltam, hogy vasárnapig nem fognak tudni tenni semmit.

Kiírtam a facebookra, hogy mi a helyzet, majd az utolsó kreditemből ráírtam Bodoky Tamásra, aki amellett, hogy közöl a lapjában, jó barátom is. Megkértem csináljon hírt az előállításomból. Minket, újságírókat semmi más nem véd meg.

A határátkelő főparancsnoka fél ötre jött értem.
„Értesítette a követséget, igaz?”
„Igen.”

Felvették a vallomásomat, semmit sem tagadtam. A „bizonyítékokat” egy üres cigarettásdobozba tették, melyet papírba csomagoltak. Az egyik rendőr vörös viaszt melegített, többször elszúrták a csepegtetést, végül sikerült. A főparancsnok belenyomta a pecsétgyűrűjét. Közölték, hogy átszállítanak Árishba, a határ menti legnagyobb városba, a rendőrségre. Azzal nyugtattak, hogy az ügyész majd úgyis ejti a vádat és szabadon távozhatok.

Az utolsó műszakkal vittek el a határról, egy busszal. A fiatal rendőr, akire rábíztak, igazán jóindulatú volt. Mielőtt átadott a rendőrörsön megkérdezte, akarok-e enni valamit. Vehettem két doboz cigarettát. A rendőrörs előtt megkérdezte, hogy nem akarom-e odaadni a laptopomat és a fényképezőgépemet, megadja a számát, majd visszaadja, ha kiengednek. Nemet mondtam, fogalmam sem volt, hogy mit akar. Az őrsön értettem meg. A vasrácsokkal elzárt közös fogdában nem voltam egyedül. Beduin fegyvercsempészekkel, lebukott palesztin alagútásokkal, eritreai menekültekkel osztoztam az egy WC-n és mosdón.

„Van nálad pénz külföldi?” – szólított meg egy beduin, én meg éreztem, hogy baromira hosszú éjszakám lesz. Válaszolni azonban nem volt időm. Egy két méter magas, nagydarab férfi lépett be a folyosóra.
„Szóval maga a fegyvercsempész!” – kiáltotta el magát angolul.
„Igen, én vagyok.”
„Szóval elismeri.”
„Hogyne ismerném.”
Vázoltam neki a helyzetet, ő pedig átnézte előttem a velem érkezett papírokat és a lepecsételt bizonyítékot.
„Nyisd ki a cellát.” – mondta a mellette álló kalasnyikovos fiatal rendőrnek.
„Te, gyere velem.”

Bevezettek egy szobába, ahol a rendőrtisztek ültek és tévét néztek. Leültettek egy székre, hangos röhögés követte a történetem elmesélését, majd pizzával és teával kínáltak. Kalasnyikovok és ötven kaliberes géppuskák voltak lazán a falhoz támasztva.

„Most felhívom az ügyészt és megkérem, hogy hamarabb fogadjon.” – mondta a rendőrfőnök.
„Ezeknek elment az eszük.” – tette hozzá dörmögve.

Egy baltaarcú mezítlábas palesztin csempésszel vittek át a bíróságra egy Toyota terepjárón. Felsorakoztattak minket a bejárat előtt, majd jött az utasítás, hogy nyújstuk előre a jobb kezünket. A palesztin pasas kezén csattant a bilincs, az őt kísérő rendőr magához bilincselte. Egy fiatal srác, akit mellém rendeltek ki és akinek az övébe egy 70 centis tőr völt tűzve, mosolygott és közölte, hogy az én esetemben ez nem szükséges. A kocsit négy rendőr kísérte, mind a négyen felhúzták a kalasnyikovokat, amikor kiléptek a rendőrség épületéből.

Az ügyész perfekt angol volt. Először nem hitte le, hogy tényleg kilenc üres töltényhüvelyért vagyok bent, azt hitte, éleslőszereket vittem. Annyira hitetlenkedett, hogy felnyitotta és egyenként vizsgálta át a bizonyítékokat. „Ezt nem hiszem el.” – mondta. „Itt minden nap megölnek egy rendőrtisztet és ilyenekkel terhelnek minket?”

Amint nyilvánvalóvá vált, hogy miért vagyok bent és mivel foglalkozom, sokkal barátibb lett a hangulat. Elmondta, hogy háború van. A rendőrség háborúban áll a beduinokkal, a csempészekkel, a különböző ember- és szervkereskedőkkel a határon, beleértve a kalifátus kikiálltását követelő szélsőséges iszlamista terrorszervezeteket is. Azt is elmondta, hogy bár az emberek elszántak, vesztésre állnak. A Camp David-i béke értelmében jelentős katonai/rendfenntartó erőt Egyiptom nem állomásoztathat a Sínai Félszigeten. A csempészek, a beduin törzsek azonban jól felszereltek, a Líbiából és Szudánból érkező nehézfegyvereknek köszönhetően, melyet a Gázai Övezet fegyvereseinek visznek. Jobban, mint ők.

Vadkelet: Kik támadták meg a békefenntartókat a Sínai-félszigeten?

A forgalmat beton úttorlasz lassítja. A beduin sofőr fékez, várja, hogy hozzánk érjenek a katonák. Bámuljuk a diszkréten beásott 50 kaliberes géppuskákat a zuhogó esőben, a keresztben álló páncélozott csapatszállítót. Fiatal tiszt hajol be az ablakon, elveszi az útlevelemet, hogy biztosan visszajöjjek. „Ugye tudja, hogy innentől kezdve a beduinoké a törvény?” – kérdezi aggodalmas arccal. Hogyne tudnám. Hozzájuk megyünk. Tovább a teljes cikkre.

Abban  maradunk, hogy nem emel vádat, de átad a Nemzetbiztonsági Hivatalnak és, ha ők sem derítik ki, hogy nemzetbiztonsági veszélyt jelentek Egyiptomra, szabadon engednek a holnapi nap folyamán. Az éjszakát mindenképpen a rendőrőrsön fogom tölteni, de megnyugodhatok: nem tesznek vissza a köztörvényesek közé, mert esetleg megölnek. Amikor mosolyogni kezdek, az ügyész hozzáteszi: volt már ilyesmire példa.

A Nemzetbiztonsági Hivatal  golyószaggatott, hatalmas épület. Két könnyű páncélos zárja le az utca elejét, gyalog visznek be minket. A NB-s tiszt irodájához gránitlépcső vezet fel. A kihallgatásom három órán keresztül tart. Mindent tud rólam. Tudja, melyik lapnak, mit írtam. Begyűjti a képek és videók másolatát, azt mondja, elhiszi, hogy nem szabadságoló milicista vagyok. Mindent el fog követni, hogy szabadon engedjenek a pénteki imádság után. Az éjszakát egy üres és borzasztóan mocskos szobában töltöm, egyedül.  A szoba berendezése egy páncélszekrény két lehasznált műbőr fotel és egy íróasztal. A sarokban száradt emberi ürülék, ammóniaszag mindenhol.

Senkinek nem kívánok ilyen éjszakát. Nem a berendezés, hanem a kitört rácsos ablakok miatt. Mivel a sivatag közepén voltam, a hőmérséklet lement 8 fokra aznap éjjel, nekem meg semmim sem volt takarózni. Csak a mobiltelefonom maradt nálam, hogy tarthassam a kapcsolatot a követséggel. A konzul minden negyedik órában felhívott – nem azért, mert bármilyen fejlemény történt az ügyemben, hanem, hogy tudja, mi van velem és tartsa bennem a lelket.

Az egész rendőrőrs szimpatizált velem, de fogoly voltam. Őr ült a szoba bejárata előtt és rám vigyázott. Ezen a tényen nem változtatott semmit sem, hogy a rendőrök a saját pénzükön vettek nekem és hoztak be reggelit, cigarettát, hogy folyamatosan rám néztek és nyugtattak, hogy nem lesz semmi baj. Reggelre már alig bírtam mozogni, annyira átfagyott mindenem. Péntek volt, munkaszüneti nap. Az imádság délután kettőkor ér véget, az elengedésemet erre az időpontra ígérték. Egészen addig nem is idegeskedtem.

Kétségbeesni akkor kezdtem, amikor három órakor sem jött értem senki sem. Olvastam híreket, hogy külföldi újságírókat gyakran vádolnak meg kémkedéssel a Sínai Félszigeten – ezért halálbüntetés jár az országban, amit végre is hajtanak. A mobilom kezdett lemerülni, anyámat hívtam és próbáltam nyugtatni, nem sok sikerrel. Bodoky is felhívott, ő is egyre idegesebb lett. Estére komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy nem roppanjak össze – az MP3 lejátszómon számokat hallgattam és azt mondogattam a mocskos falnak, hogy „te leszel az első az ország történetében, akit kilenc üres töltényért akasztanak fel és azért ez mégiscsak valami”.

Folyamatos lövések hangját hallottam a közeli utcákból – nem tudom, hogy ünnepeltek-e vagy harcoltak. Kilenckor a rendőrfőkapitány átjött értem, azt mondta, „nyugodjak meg, ma mindenképpen el kell mennem,” Hajnali kettőig ültünk az irodájában, a Nemzetbiztonsági Hivatal hívására várva, hogy kiderüljön, mi lesz velem. Végül csöngött a telefon és közölték, hogy nem jelentek nemzetbiztonsági veszélyt, szabadon távozhatok. A rendőrfőkapitány megölelt, azt mondta, hogy higgyem el, nála jobban senkit sem bosszant ez az eset.

A fiatal rendőrök kilőtt töltényhüvelyekkel tömték tele a zakóm zsebeit, miközben mentem kifelé a rendőrőrsről. Miután lezuhanyoztam egy hotelszobában, beültem egy taxiba és Kairóba indultam. A beduin sofőr mezítláb vezetett és homokvihar volt végig az úton.

Jászberényi Sándor (Kairó)

(A szerző felvételei)