Az elmúlt 12 évben számtalanszor hangzott el, hogy Magyarországon valami végérvényesen megváltozott, többek szerint már sem jogállamról, sem demokráciáról nem beszélhetünk. Ehhez képest választások előtt a kihívó pártok úgy vágnak bele a küzdelembe, és a média úgy tudósít ennek eseményeiről, mintha egy „szokványos” többpárti versengés volna, s nehézséget legfeljebb a választási rendszer jelent. Az Átlátszónál azt igyekeztünk végiggondolni, hogy mi a szerepe a választásnak, ha komolyan vesszük, amit a sajtó, a politika és a szakértők ciklus közben állítanak a rendszerről. Mit értünk hibrid rezsim alatt? Valóban a demokrácia és az autokrácia közötti szürke zónába került Magyarország? Melyek a magyar rezsim sajátosságai, és le lehet-e győzni egy választáson a hatalmon levőket ezen sajátosságok mellett, és ha igen, utána mi következhet? Cikksorozatunk első része.
„Magyarországon diktatúra van, győzzük le demokratikus választáson!”
– nagyjából így foglalható össze az ellenzéki politika és az ellenzéki érzelmű sajtó és publicisztika elmúlt 12 éves magatartása és mondanivalója. Az első ránézésre önellentmondástól terhes kijelentést mégsem tudta kikezdeni a gyakorlat és több választás eredménye.
Pedig a magyarországi helyzet földolgozására több tudományos igénnyel megírt dolgozat született. Közös bennük, hogy elutasítják a politikai szándékú címkézéseket és az ebből következő leegyszerűsítő megfejtéseket. Az alább ismertetett tanulmányok mindegyike szerint a magyar rendszernek vannak autoriter vonásai, de versengő elemei is. Vagyis legkevésbé sem nevezik a fennálló rendet diktatúrának, viszont – ha állításaikat elfogadjuk – az Orbán-rendszer választásaihoz nem lehet a nyugat-európai vagy észak-amerikai választások módján közelíteni. Tehát csupán a szereplők eddig követett politikájának hatékonyságát és hitelességét vizsgálni, annak reprezentációját, azaz a kommunikációt, a kampánytechnikákat elemezni, az egyéni kvalitásokat méregetni.
Az alábbiakban ismertetjük az erre vonatkozó elméleteket, ugyanakkor azt is jelezni kell, hogy az Orbán-rendszer megkülönböztetése a „szokványos”, nyugati sztenderd szerinti versengő többpártrendszertől, liberális, demokratikus jogállamtól nem feltétlenül a rezsim (tudományos vagy politikai) kritikusainak a sajátja csupán.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének legfőbb ideológusa, Tellér Gyula 2014-es nagy tanulmányában már több olyasmit megfogalmazott, amik vádként szoktak elhangozni a NER-rel szemben. A Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? esszéjének egyik fő állítása, hogy a rendszerváltást megelőző és azt követő időszak küzdelmeinek lényege, hogy a posztkommunista elitek kétosztatú társadalom működtetésében voltak érdekeltek, szemben a valódi rendszerváltó erők vékony felső réteg-széles középosztály-szerény mértékű leszakadók hármas elképzelésével szemben.
Ám az utóbbiak azért nem érvényesíthették víziójukat, mert az alávetettek tömegei ígéretérzékeny szavazóközönséget alkotnak, és így a hatalomért küzdők folyamatos – tudottan teljesíthetetlen – ígéretversenyre kényszerülnek, s kormányra kerülvén annak érdekében, hogy a választóknak tett ajánlataikat legalább részben teljesíteni tudják, külföldi befektetőkre szorulnak, akik viszont előbb-utóbb benyújtják a számlát. Így – véli Tellér – a többpárti versengésben valójában választói felhatalmazással nem rendelkező erők akarata érvényesül.
Tellér szerint ezért elsőként ki kellett ragadni a magyar politikát az „ígéretlicitből”, és újjá kellett szervezni a közviszonyokat. Az elmélet szerint – szemben a liberális demokráciák állításával – az egyének nem azonos jogokkal bíró individuumok, akiket csupán egy értéksemleges alkotmány kapcsol össze, hanem egy-egy közösség szerves részei, és értéküket az adja meg, hogy a közösség számára milyen hozzáadott értékkel rendelkeznek, melynek következtében a közösség teljesítményt nyújt, amelyet a politika honorál.
Tellér elismeri, hogy ez egy „klientúraszerű szerkezetet” hoz létre, ám amellett érvel, hogy ez nem pusztán a szavazatvásárlás, hanem a rendszer járulékos része, egy „politikai anyaméh”, amelyben a „teljesítménynyújtó társadalomrész” megformálódik. Témánk, a választás szempontjából mindegy, hogy a telléri okfejtést ki mennyire teszi magáévá, itt és most csak annyi lényeges, hogy a rendszer saját megfejtése szerint is „klientúraszerű” hálózatok jellemzik a struktúrát.
Ami a kritikus megközelítéseket illetti, ezeknél is célszerű a rendszer saját meghatározásából kiindulni. „Az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz” – mondta Orbán Viktor 2014 júliusában a tusványosi beszédében.
A kifejezést 1997 használta először Fareed Zakaria újságíró a Foreign Affairs című folyóiratban megjelent cikkében. Értelmezésében
az illiberális demokráciák formálisan többpárti választásokat működtetnek, de a demokrácia „liberális” komponenseit, például a hatalmi ágak szétválasztását nem teljesítik,
és nem biztosítják az alapvető szabadságjogok védelmét sem. Mostanában inkább a hibrid rezsim kifejezést használják a hasonló rendszerekre.
A Freedom House Nations in Transit című jelentése évről évre pontozza a posztszovjet térség és az egykori keleti blokk államait abból a szempontból, hogy mennyire érvényesülnek a demokrácia alapelvei. A 2018-as jelentés arról írt, hogy Magyarország ugyan még szabadnak minősül, de az EU legkevésbé demokratikus tagállama. Tavaly tovább romlott a helyzet a szervezet szerint, hazánk átkerült az átmeneti vagy hibrid rezsimek közé, azaz a demokráciák és az autokráciák közötti „szürke zónába”.
Gyulai Attila és Stein-Zalai Juliane 2016-ban elsőként írtak Magyarországon a hibrid rezsimről, a fogalmi megközelítés korlátairól. Filippov Gábor politológusnak, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatójának 2018-ban jelent meg egy elemző cikke a 24.hu-n A hibrid ellenforradalom kora címmel, amely részletesen foglalkozott a hibrid rezsimek működésével, és a magyar hibridizációs folyamatokról is szót ejtett.
A cikk fő állítása, hogy a tekintélyelvű politikusok a hidegháború óta egyre több helyen jöttek rá arra, hogy nem feltétlenül kell megsemmisíteniük a demokratikus intézményeket, sokkal egyszerűbb dolguk van, ha inkább „meghekkelik azokat”, vagyis megtartják a demokrácia kellékeit,
a demokratikus díszletek mögött ugyanakkor autokratikus eszközökkel kormányoznak.
Mindez olyan hibrid rendszerek kialakulásához vezetett, amelyek nem diktatúrák, de nem is demokráciák, a skála két végpontja közötti zónában helyezkednek el.
A hibrid rendszerek nagyon sokfélék lehetnek – a legfontosabb megkülönböztetés, hogy van-e reális esély a hatalom leváltására, vagyis tartanak-e rendszeres időközönként választásokat, amelyen az ellenzék is indulhat. Ezekben az esetekben versengő autoriter rendszerekről beszélhetünk, mivel a politikai verseny valós, de tisztességtelen. Nem kiegyensúlyozottak a feltételek, a hatalmon lévők rendszerszintű előnyökhöz juthatnak. Steven Levitsky és Lucan Way az ilyen közeget „egyenlőtlen játéktérnek” nevezik a hibrid rezsimeket bemutató könyvükben, amelyben 35 ország politikai rendszerét vizsgálták meg közelebbről.
Bozóki András és Hegedűs Dániel 2017-ben a Politikatudományi Szemlében megjelent tanulmányukban speciális kategóriába, úgynevezett kívülről korlátozott hibrid rendszerek közé sorolták a 2010 után létrejövő Orbán-rezsimet. Szerintük egyedi jellegét főként az a paradox helyzet adja, hogy a magyar hibrid rendszer a demokratikus berendezkedésű tagállamokból álló Európai Unió része, így az EU egyszerre korlátja és fenntartója is a magyarországi rendszernek.
A fentiekkel rivalizáló elmélet Körösényi András, Illés Gábor és a már említett Gyulai Attila közös munkája, amely plebiszciter vezérdemokráciaként írja le az Orbán-rezsimet. A a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársai elvetik a demokrácia-diktatúra-ellentétpárt, így azt is, hogy a kettő között helyezzék el a fennálló rendet, és Max Weberhez visszanyúlva az uralom típusaiból indulnak ki, a weberi minta szerint megkülönböztetve tradicionális, racionális és karizmatikus uralmat.
Azt is leszögezik, hogy a liberális demokrácia nem az állami lét megkérdőjelezhetetlen csúcsa, valamiféle makulátlan ideáltípus, sőt, a liberális és demokratikus jegyek előbb-utóbb ellentétbe kerülnek egymással, hiszen a tömeg pillanatnyi akarata és az egyén szavatolt jogai között gyakran támadhat konfliktus.
Alapvetésükből következően szerintük a NER demokrácia, mégpedig a karizmatikus uralomra épülő vezérdemokrácia, amely folyamatosan – minden kérdésben – közvetlen felhatalmazáson alapul, azaz plebiszciter vezérdemokrácia. Vagyis minden releváns kérdésben igyekszik létrehozni olyan törésvonalat, amelyben a többség oldalára állhat, és ezt a többséget a vezető meg is jeleníti, ugyanakkor széles eszköztára van, hogy a népi elvárásokat irányítsa.
A karizmatikus vezér felhatalmazása demokratikus, de jelentős befolyással bír arra, hogy ezt a felhatalmazást befolyásolja.
A fenti elméletek a gyakorlat szintjén nem feltétlenül oltják ki egymást, azaz a NER konkrét működését vizsgálva bukkanhatunk olyan jelenségekre, amelyekre az egyik, illetve a másik teória hívja föl a figyelmet. Azaz a NER-t a demokrácia és az autokrácia között elhelyező nézetekbe illeszkedik a hatalomnak alárendelt hálózatok léte (a rendszer olvasatában: közösségiesítés), amelyeknek adott utasítások fölülírják a demokratikus választást. Ugyanakkor a nemzeti konzultációk rendszere vagy a választásnapjára kitűzött „gyermekvédelmi” referendum a rendszer irányított népszavazásos, plebiszciter jellegére mutat rá.
Mindezt azért érdemes rögzíteni, mert a bemutatott rendszerleírások ugyan széles körben ismertek, sőt, divatosak, a választásról szóló eszmecseréken, beszámolókon, elemzéseken alig módosítanak. Legfeljebb annyiban, hogy a tudósítók, a szakértők, a hivatalos tanácsadók maximum egyenlőtlen erők küzdelmeként írják le a választási harcot. Miközben ha komolyan vesszük a sajtóban és a tudományos irodalomban megjelenteket, akkor itt nem egyszerűen az erőforrások és feltételek mennyiségileg mérhető különbségéről van szó, hanem minőségileg más szisztémáról.
Nem lehet a nyugati többpártrendszerű vetélkedés fogalmaival leírni és mércéit alkalmazni a magyarországi pártküzdelemre.
Hogy ez a közbeszédben, a mindennapos közgondolkodásban miért nem jelenik meg kellő erővel, annak a politikai szereplők és a közélet hangadói az okai, ideértve az ellenzéki pártokat és politikusokat és az ellenzéki érzelmű közönség hangadóit is. Tegyünk egy kitérőt.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerét gyakran szokás a Kádár-rendszerhez hasonlítani – és mint minden történelmi analógia természetesen ez is sántít. Ám valóban léteznek megragadható azonosságok. Mindkét berendezkedés felülről irányított, vagy még pontosabban: felfelé megfelelni vágyó attitűdökre építő. Viszont korántsem a tervszerűség jellemzi, hanem sokkal inkább a spontaneitás, az alkalmazkodás. Nem a megtorlásra, hanem a kifárasztásra, néhol kivéreztetésre, de leginkább a beolvasztásra törekszik.
Alig akad olyan, korábban a jobboldali sajtóban legsötétebb jelzőkkel illetett üzletember, aki ha akart, ne tudott volna kiegyezni a rezsimmel. A különalkukat ugyanígy látjuk a kultúrában, a tudományos életben, a médiában – pont, ahogy a Kádár-rendszerben tapasztalható volt.
A lojalitás, igazodás, megfelelés, behódolás magatartásformáinak érvényesülése ugyanakkor a rendszer által tudottan strukturális elégtelenségeket szül. A teljesítményalapú kiválasztódás csak szűk körben érvényesül, alkalmatlan szereplők sokasága lökődik a felszínre, őszintétlenné és kényelmessé teszi a rendszert. Ezért folyamatosan újabb fölülről vezérelt megoldásokat kell megpróbálni orvosolni a szerkezeti gondokat. A NER egyfolytában versenyezteti alsóbb szintű kiszolgálóit és partnereit, minden tisztségből és szervezetből legalább kettő van, ha nem több, és a pénzek áramlása sem automatikus, újra és újra meg kell küzdeni az elosztók kegyeiért.
A rendszer azonban ettől még nem lesz versenyelvű, és legkevésbé sem lesz transzparens, ahogy a szocializmus alapvető vonásain sem változtatott a piaci logikájú vállalatirányítási modellek beleszuszakolása a tervutasításos működésbe vagy a kultúrában a „tűrt” kategória szélesítése. Ezek legfeljebb lazítottak a rendszeren, de nemhogy a rendszer egészén nem módosítottak, még a politikai vezetés csúcsán sem eredményeztek változásokat.
A Kádár-érában nagyon-nagyon sokáig a legfelső vezetőréteg szűk körből verbuválódott, tagjai egytől egyig a létező szocializmus megszületése előtt kerültek a politikába és annak különböző szintű irányító/szervező pozícióiba. Vagy még az illegalitásban csatlakoztak a kommunistákhoz (Aczél Györgytől és Apró Antaltól Biszku Bélán és Fehér Lajoson át Gáspár Sándorig és Münnich Ferencig), vagy a szocdemektől érkeztek (Marosán, Nyers Rezső, Fock Jenő, Lázár György). Az újdonászok (Grósz, Berecz, Pozsgay, Maróthy) csak a hetvenes évek második felében, de hangsúlyosan inkább a nyolcvanas években érkeztek meg csúcsközelbe, és nemsokára szét is esett a rendszer.
Az Orbán-korban sem láttunk a csúcsig törő NER-karriert. A politikai vezetés új szereplői (Novák Katalin, Varga Judit) a rendszernek reklámarcai, nem tényleges döntéshozói. A fontos posztokon csupa olyan ült és ül, aki már az első Orbán-kormányban vagy annak környékén is komoly szerepet játszott (Varga Mihály, Pintér Sándor, Kövér László, Rogán Antal) vagy a gyurcsányi „elmúltnyolcévben” került a fideszes döntéshozók közé, illetve köré (Lázár János, Gulyás Gergely, Kocsis Máté). Az üzleti elitbe – amennyiben Mészáros Lőrincet nem tekintjük önálló entitásnak, amire jó okunk van – és a fontos háttérintézmények élére sem került homo novus az elmúlt 10-12 évben.
Léteznek viszont egyértelmű, azonnal szembeötlő különbségek a Kádár- és az Orbán-rendszer között. Orbán Viktor nem akarja, és ha akarná, sem tudja megakadályozni, hogy a hazai viszonyokkal elégedetlenek és/vagy másutt boldogulni vágyók elhagyják az országot. Az ő esetükben „csupán” a politikai életben való részvételüket korlátozza jelentősen. Ez utóbbi intézkedés, valamint magának a kivándorlásnak a ténye jelentősen módosít a politizáló közvélemény és a választóközönség összetételén.
Ide tartozik az a különbség is, hogy
az Orbán-rezsim nem tiltja, hanem egyes esetekben még finanszírozza is a hatalomellenes kritikát, izgatást, tevékenységet.
Igazából nem kerülne semmibe a párttámogatásokat jelentősen megvágni, a pártalapítványokat megszüntetni, a hivatásos politikusi fizetéseket csökkenteni – ami alighanem a közvélemény rokonszenvével is találkozna. Az ellenzék köreiben, a független sajtóban ez a jelenség azonban nem tematizálódik, ahogy az sem, hogy miért támogat meg egyes kormánykritikus orgánumokat állami hirdetésekkel a hatalom.
A NER egészére jellemző merev szerkezet és kontraszelekció hatványozottan sújtja a NER-ellenzéket is. Ráadásul nem állnak rendelkezésre a költséges kiigazítási mechanizmusok. Pontosabban egyetlen igen költséges kiigazítási eljárást sikerült beemelni: az előválasztást, amely viszont a maga felemás szisztémájával (egyfordulós képviselőjelölti választás, kétfordulós miniszterelnök-jelölti választás) egy ellentmondásos, Micsurin-megoldást konzervált.
Az ellenzék monoton módon, rutinszerűen végzi a kormányellenesnek gondolt tevékenységet, és igazából föl sem merül, hogy ez a kormánynak nincs feltétlenül ellenére, sőt, bizonyos helyek és szervezetek eltartásával szabályos rezervátumba zárja az elégedetlenkedőket.
Sokatmondó, hogy azok, akiknek volt önálló szellemi hátországa, a politikától részben független nimbusza, továbbá eredetileg nem NER-függő szervezete, és ebből következően egy ponton megpróbáltak intellektuális választ adni a NER jelentette kihívásra, mind távoztak a politikából. Nagyon különböző személyek tartoznak ide: Bajnai Gordon, Schiffer András, Vona Gábor. Utolsóként Karácsony Gergely próbálkozott félszívvel valamiféle forgatókönyv felvázolásával, de sok más tényező mellett ez azért is kudarcra volt ítélve, mert alulmaradt a retorikai nagyotmondási versenyben.
Az ellenzéki közönség gorombaságokat akar hallani és bonyolult problémákra egyszerű választ. Ez az igény pedig tökéletesen megfelel a verbálellenzékiségnek, amelynek így nem kell szembenéznie azzal a kérdéssel, hogy a ciklusközbeni szerepe elképzelhető, hogy úgy, ahogy van, fölösleges.
A kormányzati propaganda mellett az ellenzéki közvélemény vágyai és az ellenzéki politika érdeke is erősíti azt a látszatot, hogy a felszínen zajló pártharcok a meghatározóak egy feltételezett változás szempontjából. Holott Magyarországon nem egy kiegyensúlyozott politikai piacon mindenkire azonosan érvényes szabályok mellett versengenek a résztvevők, és egy esetleges kormányváltás sem érinti a rendszer alapjait. A rendszer sokkal inkább magával versenyez, mint bármi mással.
Egy kormányváltás és egy elképzelt új kormány mozgástere nem a választóknak tett ajánlatokon, kampánytechnikákon, hitelességen, professzionális szervezettségen múlik, hanem az alábbiakon.
A hátralévő néhány hétben az egyes emblematikus választókerületek további bemutatása mellett a fenti kérdésekre igyekszünk koncentrálni, és például egybevetni az eddigi támogatottságnövekedést az uniós források elköltésével. Illetve kísérletet teszünk, hogy a statikus választási számtan ismertetésén túl megvizsgáljuk a rendszer dinamikáját is, azaz azt, amit a csatateres cikkünkben jeleztünk: nem feltétlenül az a kérdés, hogy a korábbi választási eredmények alapján mi számít billegő körzetnek, hanem hogy folytatódik-e a rendszer kiépülése, és olyan helyeken, amelyek korábban ingadozóak voltak, megszilárdult-e a jelenlegi berendezkedés bázisa. Esetleg ellenkező tendenciák kezdtek érvényesülni, és a rezsim a fáradás jeleit mutatja. A választás ugyanis nem a pártok versenyén múlik elsősorban, hanem azon, hogy mennyire működik maga a rendszer.
Igyekszünk ezt a kérdést nagyobb látószögbe is helyezni, és nem pusztán a házunk tájára koncentrálni. Filippov 2018-as cikke arra is rávilágít, hogy a Magyarországon zajló folyamatok korántsem példa nélküliek, a 90-es években a világ számos részén hasonló folyamatok játszódtak le.
A magyarhoz hasonló rendszerekben általában két közös pont van: a rendszer nem alkalmaz erőszakot, illetve az, hogy a hatalmon maradást segíti, hogy az adott országnak vagy nincs egységes ellenzéke, vagy olyan pártokból, politikusokból áll az ellenzék, akiket politizálni nem tudó, inkompentens szereplőkként mutathat be a rendszer. Hasonlóan működött Ghána vagy Nicaragua – igaz, utóbbiban az elmúlt években már láthattunk jó pár esetet a hatalom kihívóinak bebörtönzésére.
Forrás: freedomhouse.org
A hibrid rezsimek közé sorolható Ukrajna, illetve a Balkán egy része is, egyes szakirodalmak szerint pedig mára egy másik EU tagállam, Lengyelország is ebbe a kategóriába tartozik –
a Freedom House ugyan az országot a félig konszolidált demokráciák közé sorolja, de megjegyezi, hogy 2017 óta még Magyarországnál is látványosabban romlott a lengyeleknél a demokrácia helyzete.
Sok esetben pedig már arra is láthatunk jó példát, hogy hogyan sikerült a hibrid rendszereket megdönteni. Ilyen lehet Mexikó és Szlovákia a 90-es évek végén, vagy Malajzia, ahol 2018-ban az ellenzék győzelmét olyan politikus (Mahathir Mohamad) vezette, korábban miniszterelnök is volt, 15 évvel a visszavonulása után pedig aktivizálta magát, hogy megbuktassa egykori kormánypártja új vezetőjét. Chilében pedig egy olyan népszavazás hozta el a Pinochet diktatúra végét, amit maga az elnök írt ki 1988-ban, mert annyira biztos volt a győzelmében.
A továbbiakban részletesen bemutatjuk majd, hogy hogy néznek ki a hibrid rendszerek más országokban, ezek miben hasonlítanak, és miben térnek el a magyartól. Emellett annak is megpróbálunk utánajárni, hogy milyen módon sikerülhet az egyenlőtlen küzdelem ellenére is sikert aratnia az ellenzéknek. A hibrid rendszerek fő erőssége ugyanis egyben gyengeségüket is jelenti: amíg tartanak választásokat, minimális esély mindig van arra, hogy leváltsák a hatalmon lévőket.
Hont András—Szopkó Zita
Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.
Az átültetési határidő tavaly decemberben járt le, de Magyarország mostanáig egyedüliként még egy közzétett jogszabálytervezetig vagy nyilvános konzultációig sem jutott el.
Közadatigénylésben kértük ki a Fővárosi Törvényszéktől a 2021-es sajtóhelyreigazítási perek adatait. A Törvényszéktől kapott összesítés szerint a legnagyobb Fidesz-közeli médiatermékek...
Saját bevallásuk szerint egy évtizede vártak a lehajtóra, ami végül mindössze 60 nap alatt el is készült. Rejtett le- és...
Számos Mercedes-Benz Sprinter típusú mentőautónál keletkezett ugyanaz a probléma, így azokat leállították. Ezzel a hírrel kereste meg az Átlátszót olvasónk,...
