Bezárás
Cikkek

„Akkor gyere vissza, amikor már halott vagy”

 – ezt mondták az afgán rendőrök Kathrának, aki a férjétől elszenvedett bántalmazások miatt kért segítséget tőlük. Néhány hét múlva Kathra már halott volt. Férje és annak rokonai megverték és megégették. Kathra története csak egy Kim Motley ügyei közül. A korábbi szépségkirálynő most Kabulban él, ügyvédként dolgozik, és minden, emberi- és női jogok sérelmével kapcsolatos ügyet ingyenesen képvisel. Milyen az afgán igazságszolgáltatási rendszer és hogyan működik? Működik-e egyáltalán, amikor mindössze ezer ügyvéd van a harmincmilliós országban, vagy a mai napig fontosabb a törzsi bíráskodás? Interjú.

Tulajdonképpen mi hozta önt ide Afganisztánba? Hogyan indult itteni karrierje?

Kim Motley: Eredetileg egy, az Egyesült Államok Külügyminisztériumának igazságügyi részlege által finanszírozott program keretében érkeztem Kabulba, még 2008-ban. Küldetésem célja az volt, hogy afgán védőügyvédeket képezzek. Ezt egy évig csináltam, majd, mivel rengeteg olyan dolgot találtam az itteni igazságügyi rendszerben, amelyekről úgy véltem, hogy segítségre szorulnak, valamint további munkát igényelnek, és – nem utolsó sorban – számos olyan ügyféllel találkoztam, akinek minőségi jogi képviseletre volt szüksége, úgy döntöttem, itt maradok.

Vissza tud emlékezni legelső ügyfelére?

K.M.: A legelső ügyfelem egy afrikai nő volt, aki kábítószercsempészet miatt volt börtönben. Elmondása szerint azért hozták őt Afganisztánba, hogy kábítószert szerezzen és azt visszajuttassa Afrikába, amiért 10 év börtönbüntetésre ítélték. Amikor találkoztunk, már túl volt mindhárom bírósági lépcsőn, vagyis nem volt lehetősége több bírósághoz fordulni. Rettenetesen igyekeztem, hogy segítsek neki, de semmilyen jogi kibúvót nem találtam. Egyszerűen nem tudtam segíteni neki.

Többnyire nőket képvisel?

K.M.: Számos nőt képviselek, igen – meglehetősen széles a skála. Volt egy esetem, ami nemzetközi felháborodást váltott ki: egy afgán nőt, Gulnazt a nálánál csaknem kétszer idősebb nagybátyja megerőszakolta, aminek következtében a nő teherbe esett. A nő bírósághoz fordult, ahol házasságtörésért elítélték, amiért 12 év börtönbüntetést kapott. Mindazonáltal a bíróság kilátásba helyezte büntetése csökkentésének lehetőségét abban az esetben, ha feleségül menne a férfihoz  ­– ez még azelőtt történt, hogy Gulnaz és én találkoztunk. Elvállaltam, és az ügyet a legfelsőbb bíróságra vittem, ahol Gulnaz büntetését 3 évre csökkentették és ez alkalommal nem merült fel, hogy feleségül kellene mennie az őt megerőszakoló férfihoz. Az asszony akkor már 2 évet ült börtönben és kislányának a börtönben adott életet. Három év elteltével Gulnaz nevében elnöki kegyelemért nyújtottunk be kérelmet Hamid Karzai elnök úrhoz, aki kegyelemben részesítette a nőt. Ez igen nagy szó, hiszen ez az egyetlen eset, amiről tudomásom van, miszerint afgán elnök egy nőnek erkölcstelenség vádjában megkegyelmezett volna. Képviselek más nőket is, akik erőszak áldozatai lettek, akiket családjuk, az esetek többségében férjük bántalmaz, s akiknek támogatásra van szükségük ahhoz, hogy az államügyészhez eljussanak, hogy lássák és tudják, mit lehet tenni annak érdekében, hogy a vád valóban a támadókat perelje.

Hogyan találnak Önre ezek a lányok és asszonyok?

K.M.: Nos, mivel nem reklámozom magam, azt mondanám, a hírem bizonyára szájról szájra terjed. Vagy a nagykövetségeken, vagy az itteni embereken keresztül, vagy az interneten, nem tudom. Valahogy megtalálnak…

Ennyi idő elteltével Ön bizonyára jól ismeri az afgán törvényeket, a bíróságokat és azt, ahogyan döntéseiket, ítéleteiket meghozzák. Mi a véleménye ezekről?

K.M.: Az afgán igazságszolgáltatási rendszer több pontjában tapasztalok némi javulást mióta itt vagyok. Úgy vélem, ez a pozitív változás részben a világ minden tájáról érkező nemzetközi beavatkozásnak és segítségnek köszönhető. Ezek az országok adományok és különféle támogatások útján igyekeznek segíteni és javítani az afganisztáni igazságügy helyzetét, állapotát. A nők vonatkozásában úgy látom, sokkal több női ügyvédre lenne szükség, olyanokra, akik együtt tudnak érezni a nőkkel mint áldozatokkal. Emellett magát az igazságügyi rendszert kell szervezettebbé tenni, továbbá bizonyos törvények rendszeresebb és hatékonyabb alkalmazását is indokoltnak látom – gondolok például az úgynevezett Nők elleni erőszak megszüntetésének törvényére, amely az erőszak áldozatává vált nőket hivatott védeni, és mégis, éppen egy olyan országban alkalmazzák keveset ezt a törvényt, ahol a nők mintegy 90%-a számol be arról, hogy szenvedő alanya volt az erőszak valamilyen formájának. Az igazságügyi rendszert Afganisztánban minden szinten javítani kell ­– mind a hagyományok, az ellenőrzés és jogi képviselet tekintetében. Az országnak sokkal jobb ügyvédekre van szüksége, olyanokra, akik szívvel-lélekkel küzdenek ügyfeleik, védenceik jogaiért – ez megvalósítható az oktatáson és olyan egyéb dolgokon keresztül, amelyek már most is működnek, de még nem olyan sebességgel és hatékonysággal, ahogyan az indokolt lenne annak érdekében, hogy a megoldás a probléma súlyával egyenértékű legyen.

Mennyit számít az írott törvény Afganisztánban, betartják vagy figyelmen kívül hagyják?

K.M.: Azt nem mondanám, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagynák. Mindazonáltal igenis egyetértek azzal, amit mond: a törvényeket itt nem tartják be olyan szigorúan, ahogyan azt kellene. Ennek részben az az oka, hogy az emberek nem feltétlenül ismerik a törvényeket. Ez alatt azt értem, hogy az emberek, bírók, sok-sok bíró igen kevéssé jártas a törvényekben. Természetesen nem mondom, hogy mind, de azért érezhető bizonyos tudatlanság a törvények tekintetében, ami­ – sajnálatos módon ­– elfogadott itt, és ez az a terület, ahol a megszokott kulturális normák felülírják a törvényeket. Az a tapasztalatom, hogy az eljárás gyakorta győzedelmeskedik a törvényen belül.  Például, jogrendi értelemben, egy megvádolt személynek, mondjuk egy nőnek, aki erőszak áldozatává vált, joga van ügyvédet fogadni. Joga van a tárgyalások során ügyvédi képviselethez, hiszen ő áldozat. Ezzel szemben ezek a nők – éppen azok, akik erőszak áldozatai – nem csupán ügyvéd nélkül jelennek meg a bíróságon, de még csak nem is tájékoztatják őket arról, hogy jogukban áll ügyvédet fogadni. Véleményem szerint ezért van az, hogy a törvényeket errefelé alig alkalmazzák – az emberek egyszerűen nincsenek tisztában sem a törvényekkel, sem a jogaikkal. Mindazonáltal, Afganisztánnak számos jó írott törvénye van, amelyeket alkalmazni lehetne és kellene ahhoz, hogy az igazságügyi rendszer minőségében javuljon.

Milyen hatással vannak az iszlám törvények és hagyományok az általános jogi gyakorlatra és különböző jogorvoslatokra?

K.M: Nos, Afganisztán, hivatalos nevén Az Afganisztáni Iszlám Köztársaság, miként neve is jelzi, iszlám ország és mint olyan, a saría (iszlám) vallási vezérelv szerint él. A saríán belül négy iskola létezik[1], közülük Afganisztán a Hanafita vallásjogot követi. Az iszlámon belül egyébként számos, a nők védelmét szolgálni hivatott törvény létezik. Ezeket a törvényeket és szabályokat – véleményem szerint – valahogy mégis alig alkalmazzák. Nem azt mondom, hogy az iszlám törvények rosszak, mert nem hiszem, hogy azok volnának. Sokkal inkább úgy vélem, hogy az iszlám törvényeknek számos, meglehetősen negatív értelmezése látott napvilágot, ami igen ártalmas az iszlámra nézve és aminek eredményeképpen sokan váltak, s válnak ma is az igazságügyi rendszer áldozatává. Nem szükségszerűen követik azt, amit az adott iszlám törvény előír.

Járt vidéken, a falvakban is?

K.M.: Igen, gyakorlatilag beutaztam az országot. Jártam északon, az ország belsejében, nyugaton, de eljutottam a keleti országrészbe is. Voltam Jalalabadban, Mazarban, Haradban és, természetesen, Kabulban, de elutaztam Baglanba és Baghranba is. Szeretek utazni, mert az utazások révén van igazán lehetőségem megismerni az itteni igazságügyi rendszert. Bármerre is járok, megpróbálom alaposan szemügyre venni a bíróságokat, a börtönöket, igyekszem minél több emberrel beszélni, hogy minél jobb képet kapjak a jelenlegi helyzetről. Ezeknek az utazásoknak a célja az volt, hogy nyomon követhessem a bűncselekmény útját a megbocsátásig, például azt, hogy Afganisztánban hol van jelen a bűnözés. Utazásaim során kutatásokat végeztem és – tolmács segítségével – több, mint 600 interjút készítettem Afganisztánban. Néhány tanulmányom is született, közülük kettőt az afganisztáni fiatalkori bűnelkövetés és igazságszolgáltatás témájában írtam 2010-ben[2]. Több, mint 350 emberrel beszéltem a fiatalkori igazságügyi helyzetről. Közülük 250 valamilyen bűncselekmény miatt bezárt gyermek volt – ez óriási szám: a fiatalkorú lakosság mintegy 40%-a. Miután befejeztem ezt a kutatást, már tudom, hogy a legtöbb gyermeket kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt tartják fogva. A droggal összefüggésben elkövetett bűncselekmények – köszönhetően a Pakisztánnal való határ közelségének – leginkább a keleti országrészre jellemzőek. Heratban több erkölcsi bűncselekmény van, míg Mazar a gyilkosságokról, Kabul pedig inkább a tolvajlásokról híres. Sikerült megfigyelnem az ítélethozatal területén létező egyenlőtlenségeket, ellentmondásokat is. Abban az esetben, ha egy, a vele szemben hozott ítélettel egyet nem értő vádlott fellebbez, az afgán törvények értelmében az ítéletet nem súlyosbítják: a fellebbezést követően változatlan, vagy enyhébb ítélet születik. Ugyanakkor a legtöbb ember esetében, akikkel a kutatásaim során beszéltem, nem ez történt: ítéletüket súlyosbította a bíróság.  Beszéltünk gyerekekkel is a velük szemben folyó perek szabálytalanságairól. Sok kisgyerek számolt be kikényszerített vallomásokról, gyerekek, akiket megkínoztak, megvertek és arra kényszerítettek, hogy olyan vallomást tegyenek, aminek a végén bűncselekmény miatt elítélték őket. Sok gyermek mesélte azt, hogy nem volt ügyvédje a bíróságon. Beszéltünk olyan gyerekekkel is, akik elmondták, hogy ha hallgattak a bíróságon, érezték, hogy hallgatásukat a bíróság ellenük használta fel. És fordítva: beszéltünk olyan bírókkal, akik arról számoltak be, hogy ha egy gyerek hallgatott a bíróságon – márpedig a hallgatáshoz joga van –, a végén megbüntették érte. Két évvel később visszamentünk és végigcsináltuk ugyanazt, amit korábban, de most jobban figyeltünk a hagyományos ítéletekre is, hogy lássuk, mit csinálnak az ügyvédek, az ítéletek összhangban vannak-e a törvénnyel. Vagyis nagyjából ugyanazt a fajta kutatást végeztük, aminek végén sikerült egyfajta ítélethozatali útmutatót készítenünk a bírók számára. Ez tulajdonképpen egy olyasfajta okirat, ami lehetővé teszi a bírók számára, hogy egy bizonyos eljárási metódust kövessenek szemben azzal, hogy önkényesen 15 percnyi tárgyalást biztosítanak egy gyermek számára, majd 8 évre elítélik, miközben a gyerek semmiféle választ nem kap arra a kérdésére, hogy ugyan miért kapta büntetését.

Afganisztán, talán nem túlzás azt mondani, máig a hagyományok országa, ahol azt megelőzően, vagy sokkal inkább ahelyett, hogy valaki a bírósághoz fordulna, még mindig inkább rendszerint a falu vénei hoznak döntést az adott ügyben.  

K.M.: A helyzet az, hogy Afganisztán máig mezőgazdasági ország. Kabul nagyváros, egy nagy, nyitott városi közösség, ami nem igazán tükrözi a több,  mint 30 milliós lakosú Afganisztánt. Ami pedig a vidéket illeti, nos, ott a különféle esetek nem hivatalos igazságügyi orvoslására elfogadott az úgynevezett dzsirga[3], azaz az afgán törzsi tanács, ahol a két, egymással szemben álló fél esetében felmerült vita mihamarabbi rendezése érdekében a falu vénei hozzák meg a számukra elfogadható döntést. Azt hiszem, elmondhatom, ma már elég jól átlátjuk ezt a fajta igazságügyi rendszert és én személy szerint is látom a mellette és ellene szóló érveket. Nem gondolom, hogy teljességében rossz volna, és a helyzet az, hogy a világon csaknem mindenütt, vagy talán mindenütt vannak informális mechanizmusok. Például nálunk az Egyesült Államokban is létezik egy nem hivatalos igazságügyi rendszer. Ott van a szabad megállapodás lehetősége – nem viszünk minden ügyet bíróságra. Létezik ingyenes tárgyalás, vannak ingyenes bíróságok, ahol megvitathatjuk az eseteket azért, hogy ne kelljen az egész kormányzati bírósági procedúrán és macerán végigmennünk. Ez egy informális, nem hivatalos eljárás. És ez megvan itt, Afganisztánban is. Az afgán informális igazságügyi rendszerrel azonban az a baj, hogy nem szabályozott. Számos vidéki településen ugyanis, ha például férfi és nő között adódik egy vitás ügy, legtöbb esetben a nőt be sem engedik, hogy elmondja, ő hogyan látja a történteket.  Helyette aki bejön – már ha egyáltalán bejön valaki –, az a nő háztartásának feje, férfi vezetője, aki viszont a saját szemszögéből nézve meséli el a történteket. Ez pedig komoly problémát jelent. Amikor valakit megvádolnak valamivel és nem mondhatja el ő maga, mi történt, sőt, még az ajtón sem léphet be, az nagy baj. Ebben a nem hivatalos igazságügyi rendszerben gyakorta férfiak a döntéshozók, a falu vénei között alig találunk nőket, akik egy ügyben döntenének – ez is gondot jelent. Tehát megvannak az érvek és ellenérvek. Úgy gondolom, sok szempontból igen elnyomó ez a rendszer a nőkre nézve, ugyanakkor pedig az a szándéka, hogy, bármilyen ítélet szülessék is, azt mielőbb meg kell hozni. Vidéken sokan szívesebben választják ezt a megoldást a formális mechanizmusokkal szemben – egyfelől mert gyorsabb, másfelől pedig mert igazságosnak és kevésbé korruptnak érzik azt.

Milyennek találja a jogi rendszert Afganisztánban? Valóban korrupt volna? A bíróságok mennyire mondhatók gyorsnak, hatékonynak vagy éppen lassúnak az ítélkezésben?

K.M.: Ó, igen, én korruptnak és bizonyos tekintetben, noha nem minden esetben, lassúnak találom a rendszert. Jónéhány ügyemben sikerült gyors lépéseket tenni, de véleményem szerint ez annak köszönhető, hogy nagyon gondosan képviseljük az ügyfeleinket. Nagyon szoros kapcsolatban állunk és kommunikálunk a bírósággal – azt hiszem, ezért van az, hogy el tudjuk érni, hogy másoknál gyorsabban hallgassák meg a mi eseteinket. Ugyanakkor találkoztam olyanokkal, akik évekig jártak a bíróságra és olyanokkal is, akik hosszú ideig voltak börtönben anélkül, hogy jártak volna bíróságon. Próbálkoztak megvesztegetéssel a bíróság kapuin belül és azokon kívül is. Az emberek elmesélték, ha fizettek, az segített a rájuk kiszabott ítélet tekintetében. A korrupció tehát tagadhatatlanul komoly ügy itt – nem titok, hogy a korrupt országok listáján Afganisztán a második vagy harmadik helyet foglalja el. Ennek részben az az oka, hogy maga az igazságügyi rendszer korrupt.

Ahhoz, hogy ügyvédként tevékenykedhessen Afganisztánban is, milyen dokumentumokra, engedélyekre volt szüksége?

K.M.: Mivel itt nincs erre vonatkozóan kialakított rendszer, tulajdonképpen a saját magam módszereit alkalmazom. Az úgynevezett Advocates Law (Ügyvédi Törvény) 6. paragrafusa kimondja, hogy egy külföldi bármely más külföldit képviselhet Afganisztánban. Egy másik törvény értelmében bárkit választhatunk jogi képviselőnek. Afgán ügyfeleim ezt követik, míg a külföldiek inkább az előbb említett 6. paragrafust részesítik előnyben. Tekintve, hogy itteni praxisomban teljesen nyílt és átlátható akartam lenni, számos hivatalos lépést megtettem: mielőtt a bíróságokon felléptem volna, külön-külön elmentem és tárgyaltam a helyi Legfelsőbb Bíróságon, az Igazságügyi Minisztériumban, felkerestem az államügyészt, és jártam a Független Ügyvédi Kamaránál, hogy mindenkit értesítsek afelől, hogy Afganisztánban szeretnék dolgozni. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága levélben erősítette meg jó híremet, ügyvédi engedélyem másolatát is kézhez kaptam, ezeket az Amerikai Egyesült Államok kabuli Nagykövetsége és az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma is hitelesítette. Ezen dokumentumok másolatát benyújtottam az Afgán Független Ügyvédi Kamarának, hogy lássák, valóban megbízható vagyok és nincs semmi gond az engedélyemmel. Azt gondoltam, az a legjobb, ha a lehető legátláthatóbb vagyok, hiszen amint elkezdek itt dolgozni és bírósági ügyeket vállalok, semmi sem marad titokban. Majd áldásukat kértem, amit meg is kaptam.

Milyen nyelven kommunikál a hétköznapokban és a bíróságokon? 5 éve itt él, beszéli valamelyest az itt hivatalos – a pastu (afgán), vagy a perzsa (dari) – nyelvek valamelyikét, vagy szüksége van tolmácsra?

K.M.: Mivel az anyanyelvem az angol és csak angolul beszélek, mindig van velem egy tolmács. A bírósági iratokat is mindig angol nyelven nyújtom be.

Ön az Egyesült Államokból származik, amely, kultúrájában és sok más tekintetben igencsak eltér Afganisztántól. Hogy tud itt dolgozni és hogyan éli – amerikai nőként – az itteni mindennapokat?

K.M.: Az az igazság, hogy én az USA egyik igencsak rossz részén nevelkedtem, és én Afganisztánt is csak egy hasonlóan nagy és rossz környéknek tartom. Egyszerűen csak óvatos vagyok bizonyos dolgok tekintetében: van, amit megosztok másokkal és van, amit nem. Itt mindenki veszélyben van, nem csak én: minden külföldi, minden nő, minden afgán. Ez egyszerűen része az életnek – ezt így kell felfogni.

Milyen érzés úgy végigsétálni az utcán, hogy közben tudja, bármelyik pillanatban bármi megtörténhet: bármikor robbanhat egy bomba, lelőhetik, vagy szemtanúja, esetleg áldozata lehet valamiféle erőszakos cselekménynek?

K.M.: Őszintén szólva igyekszem nem gondolni erre. Próbálok óvatos lenni, mást nemigen tehetek, de ha folyton erre gondolnék, akkor nem is volna szabad itt lennem. Az maga volna a megtestesült paranoia. Az embernek okosnak kell lennie, de itt nem bízhat az ösztöneiben. Afganisztán egy olyan ország, ahol – legalábbis sokan ezt állítják – az emberek többsége nem csinálná amit csinál, ha hinne az ösztöneinek. Én azonban, tudja, szeretem azt, amit csinálok.

Fenyegették már meg valaha a munkája kapcsán?

K.M.: Sokszor. De hogy őszinte legyek, ez a munkámból adódóan várható is. Őszintén szólva, én lennék a legjobban meglepve, ha nem kapnék fenyegetéseket időről időre. De szerencsére megvannak a megfelelő biztonsági intézkedéseink, amiket betartunk.

Miféle fenyegetések voltak ezek? Mivel lehet egy külföldi peres ügyvédet megfenyegetni Afganisztánban?

K.M.: Van, aki nem örül annak, hogy afgán nőket képviselek és veszek védelmembe. Járt már nálam rendőrség, itt álltak az ajtóm előtt vagy épp a házam mögött, arra is volt példa, hogy a rendőrség letartóztatott, megfigyelték a Skype-omat, stb. De nem igazán szeretek erről beszélni, mert akkor az az érzésem támad, mintha panaszkodnék. Pedig ez is csak része a munkának és ezzel is együtt kell élni.

Félt már ezek miatt?

K.M.: Az igazság az, hogy sokkal inkább félek és aggódom ügyfeleimért és sorsukért, mintsem magamért. Én nem akarom, hogy az ügyfeleim kellemetlen helyzetbe kerüljenek, és nem örülök, amikor olyanért tartják őket fogva, amiért nem kellene.

Ami azt illeti, nőket, különösképpen szegény sorban élő nőket képviselni nem éppen nevezhető erőteljes üzleti modellnek. Hogyan, miből finanszírozza a munkáját? Hogyan tud itt megélni?

K.M.: Mivel számos nő ügyét képviseltem és magam is nő vagyok, a legegyszerűbb engem talán a női jogok ügyvédjének titulálni, noha én független ügyvéd vagyok. Olyan nemzetközi ügyvéd, aki Afganisztánban a pert képviseli és mint ilyen, az egyetlen vagyok ebben az országban, az első és mindezidáig az egyetlen.  Ezen belül pedig a női jogokért is küzdök. A női jogokkal kapcsolatos ügyek mellett – általános ügyvédként és tanácsadóként  – számos céget képviselek, köztük itt működő nemzetközi cégeket is. Továbbá számos nagykövetség is a képviseleti körömbe tartozik, valamint bűncselekmények vagy emberi jogokkal kapcsolatos ügyekben vádolt nemzetközi cégek is. Mind az emberi, mind a női jogokkal kapcsolatos ügyeimet térítésmentesen végzem. Én magam finanszírozom ezeket, azaz én és a férjem. A Motley Legal egy magáncég, én vagyok az alapítója. Mi magunk szeretnénk ügyfeleinket képviselni, következésképpen úgy döntöttünk, hogy nem keresünk alapítványokat. Mi nem a barátainkat, hanem az ügyfeleinket kívánjuk képviselni; én magam akarok ügyfeleim jogásza lenni. Mindazonáltal nekünk is van egy alapítványunk, noha az egy másik terület. Épp csak most kezdtünk neki és még nem igazán foglalkoztunk vele. Röviden tehát úgy válaszolhatnék, hogy mi magunk finanszírozzuk magunkat az általunk képviselt magán ügyfeleinken keresztül, továbbá, természetesen, a saját pénzünk felhasználásával.

Szakmai tekintetben mit gondol az afgán ügyvédekről? Vannak női ügyvédek Afganisztánban? Találkozott már velük? Milyen az afgán ügyvédek reakciója az emberi jogokkal kapcsolatos ügyek hallatán?

K.M.: Volt szerencsém női ügyvédekkel találkozni itt Afganisztánban, ahogyan férfi ügyvédekkel is. Úgy vélem, éppúgy, mint bármely más országban, itt is vannak egyaránt jó és rossz ügyvédek. Vannak az ügyeiket és ügyfeleiket igazán szenvedélyesen képviselő, az emberi jogokkal kapcsolatos ügyeken dolgozó ügyvédek, ami igazán fantasztikus. Úgy érzem, mintha az emberi jogok kérdése kezdene olyasvalamivé válni, amivel egyre több ügyvéd kezd foglalkozni.

Nincs tudomásom arról, hogy túl sok afgán ügyvéd képviselne női- vagy akár általános emberi jogi kérdéseket érintő ügyeket. Lehetséges az, hogy az afgán ügyvédek egyszerűen nem elég érzékenyek ebben a kérdésben? Ön mit gondol, több időre van szükség ahhoz, hogy Afganisztánban ezt a problémát felismerjék, annak fontosságát elismerjék?

K.M.: Végeztem egyfajta kutatást ezzel kapcsolatban is, legutóbb éppen néhány hónapja. Alig több mint ezer, az Afgán Független Ügyvédi Kamaránál bejegyzett ügyvédet találunk ma az országban ami, tekintve az ország mintegy 30 milliós lakosságát, igen csekély szám. A női ügyvédek száma 200 körül lehet, de szerintem még annyi sincs. De tudom, hogy vannak afgán ügyvédek, akik hozzám hasonlóan emberi és női jogokkal foglalkoznak. Ez biztosan így van, hiszen a börtönben lévő nők közel fele valamiféle erkölcsi bűncselekmény valamelyik formája –  házasságtörés vagy szökés – miatt van bezárva. Ugyanakkor azt is láttam, hogy az itteni ügyvédek nem úgy végzik a dolgukat, ahogyan én. Tudom, hogy sok ügyvéd van, aki hozzánk hasonlóan őszintén küzd ügyfeléért, de valahogy mégis másképpen, mint ahogy mi tesszük.  Mi hajlandóak vagyunk olyan messzire menni, amennyire az ügy megkívánja, de ezt a hozzáállást eddig nem sok itteni ügyvéd esetében tapasztaltam. Sokuk számára ez csupán munka és nem szenvedély, míg a mi esetünkben ez valóban szenvedély – éppen ezért vállaljuk az ügyeket térítésmentesen. Anyagi szempontból nem kapunk semmit, de a nem anyagi jellegű jutalom számunkra sokkal értékesebb. Nem tudom, de nem hinném, hogy hozzánk hasonló módon képviselik az ügyeket, és úgy tudom, sok ügyvéd feladta a harcot az emberi jogokért folytatott küzdelmében.

Milyen ügy képviseletét vállalta el legutóbb? Mi történt?

K.M.: Éppen egy nő családjának ügyét vállaltam el. Kathra, a 22 éves afgán joghallgató lány férjhez ment, de a férje végtelenül durván bánt vele. Kathra családtagjai, anyósa és apósa is bántalmazták a lányt. Rendszeresen megverték és amikor ő végre a rendőrséghez fordult, nem törődtek vele, hagyták meghalni. Mindössze annyit mondtak neki a rendőrségen, hogy „akkor gyere vissza, amikor már halott vagy”. Az édesanyjával együtt ment a rendőrségre, hogy jelentse, megverték. Az Nők elleni erőszak megszüntetésének törvénye értelmében a rendőrségnek kötelessége minden erőszakos cselekményt és azok áldozatait a Női Ügyek Minisztériuma felé bejelenteni, ám Kathra esetében ez nem így történt. Kathrát, úgy hisszük, a férje meggyilkolta: megverte és megégette. De véleményünk szerint a gyilkosságban része volt Kathra a lány anyósának és apósának is. A férj 7 év börtönbüntetést kapott, de sem az anyóst, sem az apóst nem ítélte el a bíróság, noha a törvény értelmében ezért a tettért húsz év börtönbüntetés jár. Kathra szülei azért kerestek fel engem, hogy lányuknak és a – jelenleg Kathra anyósával és apósával élő ­– kisfiának igazságszolgáltatást követeljenek és kapjanak. Azon dolgozunk, hogy a megérdemelt büntetésüket megkapják. Továbbá a kormány felelősségét is vizsgáljuk, hogy bizonyíthassuk, nem kötelességüknek megfelelően jártak el. Továbbá azt is, hogy a rendőrség nem tette meg a tőlük elvárható legkevesebbet, ami nem volt más, mint hogy az ügyet jelentse a minisztérium felé. Mert ha a rendőrség megfelelően járt volna el, jóllehet Kathra még ma is élne.

Mindennapos dolog az, hogy egy nő a rendőrséghez fordul segítségért, de ott nem tesznek semmit?  

K.M.: Igen, ez általános gyakorlat errefelé. Ismerek olyan nőket, akik a rendőrség segítségét kérték, de végül nevetség tárgyává lettek és hagyták őket meghalni. Olyan esetről is tudok, amikor egy nő a rendőrséghez fordult, de ott csak annyit kérdeztek tőle, hogy hol a férje, nélküle ugyanis nem szabad a nőnek oda mennie. Majd elzavarták, mondván, hogy megbüntetik amiért elszökött otthonról. Látom, ahogy a nők sorra jönnek a bíróságra, de hiába: nem veszik őket figyelembe. Ez szinte rutinszerűen megy itt.

Előfordulhat az, hogy egy nő, aki eredetileg azért megy a rendőrségre, hogy jelentse, megverték, végül maga kerül börtönbe?

K.M.: Igen. Pontosan ez történt Gulnazzal is. Elment a rendőrségre, hogy bejelentse, hogy megerőszakolták. A végén pedig őt csukták le. Erre egyszerűen nincs ép ésszel felfogható és elfogadható magyarázat. Nem számít, honnan jössz, milyen kultúrából származol, ez egyszerűen nevetséges, teljességgel abszurd, hogy ilyen megtörténhet.

Elmesélné röviden, milyen egy bűneset kinyomozásának menete Afganisztánban?

K.M.: Nos, először is a panasz beérkezik a rendőrségre és ott eldöntik, az adott személlyel kapcsolatosan szükséges-e további nyomozást végezni. Amennyiben a rendőrség további nyomozást rendel el, az ügy aktáját átküldik az államügyészi irodába. Ott egy erre kijelölt ügyész felveheti az ügyet és dönthet a vádlott letartóztatásáról, illetve folytatja a nyomozást. Amint a nyomozást lezárják, az ügyirat ahhoz az ügyészhez kerül, aki végül az ügyet a bíróság elé viszi

Mi az ön szerepe ebben a folyamatban?

K.M.: Én tulajdonképpen azt teszem, ami az ügyész feladata lenne: én vizsgálom ki az eseteket, én beszélek a (szem)tanúkkal, bizonyítékot gyűjtök, majd amikor ezeket összeraktam, akkor leteszem az aktát az ügyész elé és csak annyit mondok, „na, itt az ügy, a vád, a tanúk. Elvégeztem a munkát magának. Most már csak annyi dolga van, hogy ezeket az embereket megvádolja. Csupán annyit kell tennie, hogy benyújtsa a bíróság elé és felolvassa”. Ez az egyik dolog, vagyis hogy a megfelelő embert vádoljuk. A másik, legalább ugyanilyen fontosságú dolog az, hogy polgári pert indítunk az afgán kormánnyal szemben. Azok ellen, akik a kormány intézményén belül még mindig a helyükön vannak és teszik a dolgukat. Ez újdonság, hiszen idáig ehhez hasonló nem történt Afganisztánban. Véleményünk szerint ez nagyon fontos, ugyanis a kormányt senki és semmi nem felügyeli, amikor elmulasztják kötelességüket, hogy egy nőnek segítsenek. Vagyis ez egyfajta irányított ellenőrzés a kormány felé, hogy kimondhassuk: ha valóban a munkájukat végezték volna, a lány még ma is élhetne. De mivel nem végezték el a feladatukat, megszegték a törvényt. Ráadásul éppen a Nők elleni erőszak megszüntetésének törvényét, amelynek értelmében az ilyen eseteket a Női Ügyek Minisztériuma felé jelenteni kell.

Az nem büntetőjogi kategória, ha valaki elmulasztja megtenni a kötelességét?

K.M.: Nem, az polgári. Lehetne éppen büntetőjogi is, de azt hiszem, mi pillanatnyilag polgári ügyet akarunk és megtalálni a választ arra kérdésre, hogy milyen anyagi kár érte a családot. Polgárjogi értelemben: a kormány elmulasztotta kötelességét és mi azt akarjuk elérni, hogy ez ne történhessen meg még egyszer, vagy legalábbis ugyanazokkal a tisztviselőkkel bizonyosan ne. Valamit találnunk kell, hogy ez a jövőben ne fordulhasson elő.

Vajon az ügyész elfogadja majd a bizonyítékait?

K.M.: Nem tudom, majd meglátjuk. Ez még nagyon friss, nagyon új. Mindenesetre az biztos, hogy jó anyagot fogok benyújtani. Megeshet, hogy visszautasítják, de ez alkalommal is azt fogjuk tenni, mint bármikor korábban: addig megyünk, amíg mehetünk és azt hiszem, ennek meglesz az eredménye.

Hogyan jellemezné a jelenlegi általános afgán helyzetet?

K.M.: Az igazságügyi rendszer területén még nagyon sok tennivaló van. Aggódom a végkifejlet miatt: úgy értem, sok nő van az igazságügyi rendszerben és meglehet, annak részeivé válnak majd. Ez egyértelműen férfi dominanciájú társadalom és kultúra, amit itt látok, és ez aggodalomra ad okot. Mindazonáltal rengeteg csodálatos dolog van az afgán kultúrában, többek között az, hogy nagyon családközpontú. Továbbá igen erős a vállalkozói szellem. Én mégis aggódom amiatt, hogy mi fog történni az igazságügyi rendszerrel Afganisztánban, aggódom amiatt is, hogy a nemzetközi beavatkozás vajon hosszú távon fenntartható lesz-e. Azt sem tudom, hogy a pénzügyi segélyeket elviszik-e, vagy hogy a csapatok kivonulnak-e.

Mi fog történni, ha a nemzetközi haderők elhagyják az országot? Elképzelhető, hogy a Talibánok visszatérnek? Úgy értem, ön szerint visszavehetnék a hatalmat?

K.M.:  Hogy visszatérnek-e? De hiszen itt vannak, soha nem mentek sehová! De őszintén remélem, hogy a talibán hatalom visszaszerzése nem fordulhat elő. Próbálok optimista maradni e kérdés tekintetében is. Sokan azt mondják, igen,  a Talibánok visszajönnek és újra hatalomra jutnak, de szerintem az emberek már belefáradtak abba, hogy ellenük harcoljanak. Mindössze békében akarnak élni, nevelni a gyerekeiket, nem akarnak problémákat. Az emberek reménykednek, de sajnos én nem tudhatom mi lesz.

Ki-be jár a bíróságra és a börtönökbe. Milyenek az afgán börtönök, hogy néznek ki, milyen körülmények uralkodnak ott?

K.M.: A börtönök igazi közösségi helyek: a rabok nyugodtan érintkezhetnek bentlakó társaikkal gyakorlatilag egész nap. Nagyon kevés őr van, vagyis gyakorlatilag a rabok irányítják a börtönöket. Igazából semmi sincs megszervezve a rabok számára, úgyhogy tulajdonképpen csak arra várnak, hogy leteljen a büntetésük. Az élelem igen szűkös, így aztán a családtagoknak kell tápláló ételeket behozni, amiben van hús, gyümölcs és zöldség, máskülönben a rabok nem jutnának effélékhez. Sajnos nagyon sok, úgynevezett közösségi betegség üti fel a fejét a börtönökben és, mivel túl sok a rab, az orvosi ellátás sem elégséges. Sokan járnak-kelnek a börtönben fegyverrel, úgyhogy nem éppen ez a legbiztonságosabb hely.

Ezek szerint a hozzátartozók bejárhatnak a börtönökbe, vagy azért van valamiféle megszorítás?

K.M.: Igen, bemehetnek és személyesen is találkozhatnak és beszélhetnek egymással úgy, ahogy tesszük most mi.  Adhatnak ezt-azt a raboknak, ami egyfelől jó, mert így a rabok megfelelő élelemhez jutnak, ami nélkül bizonyosan rövid időn belül megbetegednének, de az sem kizárt, hogy meg is halnának. Másfelől azonban nincs ez így jól, hiszen így fegyvert is kaphatnak, amit adott helyzetben gondolkodás nélkül használnának.

Annak ellenére, hogy a bírósági ügyekkel és a különböző jogokért folytatott harcában kétségkívül nagyon elfoglalt, jut ideje egy jövőbeni alapítvány megteremtésével foglalkoznia. Mi ennek az alapítványnak a célja?

K.M.: Alapítványunk célja nem más, mint hogy az általunk Afganisztánban és olykor az ország határain kívül térítésmentese végzett munkát valamelyest formálisabb keretek közé tereljük. Az itteni ügyek közel egyharmadát, ami nem kevés, ingyen végzem, mert úgy érzem, ez is a kötelességem. Azt megelőzően, hogy Afganisztánba jöttem volna, öt éven át kirendelt védőként dolgoztam az Egyesült Államokban, vagyis szegény emberek képviseletét láttam el. Van egy alapítványom, amit ínséges körülmények között élők képviseletére hoztam létre. Az alapítványnak az a célja tehát, hogy ezeket az ügyfeleket egy tető alá hozza. A neve Motley Cares Foundation (magyarul kb: Motley törődik veled). Elfogadunk majd magánadományokat, továbbá szeretnénk afgán ügyvédeket alkalmazni, hogy velünk dolgozzanak ügyfeleink ingyenes képviseletében. Képezni fogjuk őket, és figyelemmel kísérjük az általuk vállalt eseteket, hogy valóban követik-e módszereinket. 2009 óta dolgozunk Afganisztánban és ügyfeleinket az esetek több, mint 90%-ában szabadon engedték. Ezt meglátásom szerint úgy sikerült elérni, hogy a létező legjobb és leghatékonyabb módon képviseljük az embereket. Bizonyított módszer, hiszen ügyfeleink több mint 90%-a mondhatja el, hogy működik.

Alapítványunk célja egyfelől tehát ez lenne, másfelől pedig azt figyeljük, a világon hová lehetne még befektetni – beleértve persze az afgán vállalkozásokat is: csekély pénzösszeggel támogatjuk a különféle vállalkozások beindítását, hiszen, mint azt már korábban is említettem, igen erős a vállalkozói szellem az országban. A férjem a Motley Legal pénzügyi igazgatója és igen stabil pénzügyi háttérrel rendelkezik; pénzügyi támogatást kíván nyújtani azoknak, akik kisvállalkozásaikat be szeretnék indítani. Az itteni erős vállalkozói szellem figyelembe vételén és támogatásán túl ez lehetőséget biztosít számunkra ahhoz, hogy így fektessük be újra a pénzt az országba: mint magáncég hisszük, hogy a különböző testületeknek, társulatoknak – és mi magunkat ide soroljuk –, kell, hogy legyen valamiféle társadalmi felelősségérzete. Mi hiszünk a humán tőkében: az emberekbe fektetett pénz megtérül, mert érdemes egy olyan ország környezetébe és gazdasági tőkéjébe fektetni a pénzt, mint amilyen Afganisztán. Mi ezt a térítésmentesen végzett munkánkon keresztül valósítjuk meg, a mi célunk ugyanis nem csupán kapacitás növelése és a lehető legjobb ügyfél-képviselet, de szeretnénk az üzleti környezetet is egy olyasfajta etikai és professzionális szintre emelni, ami vonzó és járható lehet a jövő számára.

Egyik korábbi interjújában olvastam, hogy Ön szépségkirálynő, Mrs Wisconsin is volt. Mondana néhány szót a származásáról, gyökereiről, családjáról, iskoláiról?

K. M.: Amerikai vagyok, az édesapám afrikai-amerikai, míg édesanyám észak-koreai, aki nagyon fiatalon szökött el a családjával Dél-Koreába, szóval neki is megvan a maga története. Az apám, aki az amerikai légierőknél szolgált, Dél-Koreában teljesített szolgálatot. Így találkoztak a szüleim, majd össze is házasodtak. Anyám háziasszony, fizikai munkás volt. Én Wisconsin államban, Milwaukee városában születtem; három testvérem van. Szegény környék az, ahol felnőttem, így nem sok mindenem volt akkoriban, de ma hálás vagyok ezért, mert megtanított arra, hogy éppoly keményen dolgozzak, mint azt tették a szüleim. Házas vagyok és ma már három gyermekem van. Ami a tanulmányaimat illeti, a jogi diplomám mellett büntetőjogból a mesteri fokozatot is megszereztem és melléktantárgyként politikatudományt is hallgattam. Tíz éve dolgozom gyakorló peres ügyvédként. Ezidáig leginkább büntetőjogi képviseletre  koncentráltam a nyomozás során, de ma már mindenfajta  peres képviseletben részt veszek. Jól érzem magam a bíróságon, ez is az egyik oka annak, hogy itt Afganisztánban bírósági ügyekkel kezdtem foglalkozni.

Kabulban jól érzi magát? Mennyi ideig tervez a városban maradni. milyen elképzelései vannak a jövőre nézve?

K.M.: Igen, szeretem Kabult, de fogalmam sincs, meddig maradok – nem tervezem az itteni életem és munkám felszámolását. Az, hogy egy nap a nemzetközi csapatok kivonulnak, nem jelenti azt, hogy én is megyek. Terveim szerint folytatom ügyfeleink lehető legmagasabb szinten történő képviseletét, úgy, ahogyan azt megérdemlik, és aszerint, ahogyan erre szükség van. Továbbá szeretnék még több ügyvédet alkalmazni, képezni és képviselni szeretném őket itt Afganisztánban. Jelenleg is keresünk olyan országokat, ahol dolgozhatnánk, ahol folytathatnánk, amit itt elkezdtünk. A Motley Legal egy nemzetközi ügyvédi iroda és mi még inkább nemzetközivé kívánunk válni. További – Afganisztánhoz  hasonló – országokba szeretnénk eljuttatni a jogi módszereinket és megadni az ott élők számára a szükséges jogi képviseletet. Ez a mi tervünk a jövőre nézve, ami mellett ott van az alapítványunk, amit szeretnénk felépíteni, hogy még több igazságot szolgáltathassunk és még többet nyújthassunk a vállalkozásoknak világszerte. Azért is szeretnénk az alapítványunkat jól kiépíteni, hogy felállíthassunk egy igazságügyi és üzleti jogi kamarát, különösképpen olyan országokban, mint amilyen Afganisztán.

Szávuly Aranka – Bodolai László

Lektorálta: Farkas Pálma


[1] A szunnita iszlám négy vallásjogi iskolája közül a legkonzervatívabb, legszigorúbb és legmerevebb a Hanbalita, amely leginkább Szaúd-Arábiában és Észak-Nigéria bizonyos államaiban irányadó. A Málikita iskola Mohamed próféta idején Medinában élt emberek vallási gyakorlatán, szokásjogán alapul, többek közt Észak-Afrikába, Szudánban, Mauritániában és Kuvaitban jellemző, míg a Sáafiita iskola a hagyományok tiszteletben tartását tekinti a legfontosabbnak. A negyedik, és egyben a leginkább liberálisnak legrugalmasabbnak tartott, a modern elképzelésekre is viszonylag nyitott és a személyes értékelés fontosságát elismerő vallási iskola a Hanafita.

http://www.religioustolerance.org/islsharia.htm  (2013. november 30.)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Madzhab (2013. november 30.)

lásd még: TAMÁS Gábor: Vallás és oktatás kapcsolata egyház nélkül? – A muszlim modell. In: «Szemle» In: EDUCATIO folyóirat 2005/III. Egyházak és Oktatás. pp. 684–687.

http://www.hier.iif.hu/hu/educatio_reszletes.php?id=57  (2013. november 30.)

[2] An Assessment of Juvenile Justice in Afghanistan, Juvenile Justice in Afghanistan

http://www.motleylegal.com/; http://www.crin.org/docs/Tdh_Juvenile_justice_web.pdf; http://justicemakers.ibj.org/2010/04/juvenile-injustice-in-afghanistan/  (2013. november 30.)

[3] http://en.wikipedia.org/wiki/Jirga   (2013. november 30.)

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom