„Egy egész életre megbélyegeztek” – Sayfo Omar, az állítólagos fideszes szál a romagyilkosságokban

Sayfo Omar nemzetközileg elismert Közel-Kelet szakértő. A New York Times-tól a Foreign Policy-n keresztül mindenhol publikál, a Magyar Demokrata külpolitikai rovatának szerkesztője. A neve azonban nem emiatt híresült el a magyar médiában. A Népszabadság a romagyilkosságokkal hozta összefüggésbe – mivel személyesen ismeri az egyik elkövetőt. Azóta ott tartunk, hogy ő a fideszes szál a gyilkosságokban.

Külföldi munkáit Sayfo Omar Ádámként szignózza, itthon pedig Sayfo Omarként publikál. A Népszabadság kettős személyiségként jellemezte.

Mindegyik én vagyok. Az újságban azért szignózok Sayfo Omar-ként, mert ez az eredeti nevem, és amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem ott dolgozni, így jegyeztem a cikkeimet, és nem akartam menet közben váltani. Az Ádámot pár éve vettem fel, mert közel-keleti kutatómunkáim során sokszor jobban jött egy „semleges név”. Az Omar egyértelműen szunnita muszlim név, ezért ha síitákkal, keresztényekkel vagy más kisebbségek tagjaival csináltam interjút, sokszor érezhető volt a bizalmatlanság. Az Ádámhoz viszont nem társul semmiféle prekoncepció, mert azt minden muszlim irányzat és a keresztények is használják.

A munkái analitikus jellegűek, mentesek a kirohanásoktól. Mégis, miért barátkozott olyan radikálisokkal, mint Kiss?

A 90-es évek végén, amikor debreceni gimnazista voltam, háromfajta fiataloknak szóló szórakozóhely volt a városban: a rocker, a diszkós és a talponálló. Akkoriban nagy metal-rajongó voltam, ezért az első maradt. Debrecen aránylag kis település, korlátozott számú szórakozóhellyel, elkerülhetetlenek a találkozások. A különféle szubkultúrák tagjai között sok személyes ismeretség volt. Istvánnal egy rock-kocsmában találkoztunk. Beszédbe elegyedtünk és jóban lettünk.

Mennyire volt nyilvánvaló Kiss rasszizmusa az ön számára és ez mennyire volt elfogadott a baráti körében?

Öltözködési stílusa nem hagyott kételyeket. Akkori baráti köre hozzá hasonlóan gondolkodott. Ezzel együtt nem volt az a hangosan gyűlölködő típus, amikor találkoztunk, egyáltalán nem erőltette a témát. Látta, hogy nem vagyok rá fogékony.

Nem zavarta a szélsőségessége?

Aki mélységeiben ismeri a Közel-Keletet, az tudja, hogy az, amit mi Európában fanatizmusnak vagy megrögzöttségnek tartunk, az ott társadalmi és kulturális okokból alapállapot. Én összességében éveket éltem arab országokban. Ezt mentálisan három módon lehet átvészelni: az ember maga is fanatikussá válik, megutálja az egészet, vagy erős toleranciát épít ki magában. Én a harmadik utat jártam be. Amikor egy másik emberrel megismerkedek, soha sem szempont, hogy ő milyen vallású, vagy milyen politikai nézeteket vall. Ha nem akar megtéríteni és egyéb téren van miről beszélnünk, akkor nyitott vagyok bárkire. Érdekelnek az emberek, és főként azt érzem izgalmasnak, ha egy más felfogású ember segítségével egy kicsit bepillanthatok egy számomra nem ismert világba. Istvánnal volt közös témánk: mindketten szerettük a különféle metal és hardcore zenéket, érdeklődtünk a mitológia, asztrológia irányába és szerettük a fantasy irodalmat, játékokat. Miután Budapestre költöztem, sokat jártam haza hétvégenként, látogattam a régi helyeket, találkoztam barátokkal, ismerősökkel, így a kapcsolat is megmaradt. Politikáról ritkán beszélgettünk. Nem akart meggyőzni semmiről. Én sem őt.

Büszke a barátságukra?

Most már be kell látnom, hogy nem voltam jó emberismerő. Ha az lettem volna, most nem lennék kampánytéma. Büszke nem vagyok. Pláne nem arra, amivel vádolják. Épeszű ember ilyenre nem lehet büszke.

A Népszabadság mégis ezt írja.

Egykori barátságunkat soha nem titkoltam. A nemzetbiztonsági bizottság előtti meghallgatásomon sem. A Népszabadság ezt „hitet tett barátságuk mellett” – ként definiálta, az MSZP közleménye pedig erre rátromfolva ezt „büszke barátságukra”-ként forgatta ki. Holott annyi történt a meghallgatáson, hogy részletesen meséltem az ismeretségünkről. Sem hitet nem tettem, sem pedig büszke nem voltam. Egyébként az MSZP-t is pereljük.

Hogy került a hatóságok látókörébe az ügyben?

Híváslista alapján. Ezt konkrétan a Nemzeti Nyomozó Iroda előtti meghallgatásomról tudom. A nyomozati anyagban egyébként sehol nem merül fel a nevem.

Van szerepe a Fideszben?

Miután a Magyar Demokratában publikálok, a fideszes pálya természetes volt. Magyarországon még a külpolitikai újságírók közt sincsenek pártsemleges alakok. Ha pedig mégis vannak, azokról sajnos senki nem hiszi el. Egy időben – ráadásul pont a kérdéses időszakban – eléggé aktív voltam külpolitikai pártügyekben. Ha a politikai nézeteimre kíváncsi, talál benne konzervatív és liberális elemeket egyaránt.

A Népszabadság beszámol arról, hogy szakdiplomatának jelölték ki, de nem ment át a nemzetbiztonsági átvilágításon. Miért utasították el?

Részleteket nem árulhatok el. Annyit elmondhatok, hogy ehhez az ügyhöz semmi köze sem volt. Sokkal inkább ahhoz, hogy a bíráló láthatóan nem volt szakértője a különféle közel-keleti országok politikai és társadalmi viszonyainak, és vállalhatatlanul veszélyesnek ítélte néhány kutatói-újságírói utamat és interjúmat. Csak úgy általánosságban említeném meg, hogy készítettem anyagokat a Hezbollahról és szalafita dzsihádistákról is, melyek meg is jelentek a Demokratában, illetve könyv formájában.

A sajtóban megjelent állítások szerint ön államtitkokhoz fért hozzá. Ki mutatta meg önnek az  elutasítás  indoklását?

A kérdés nem pontos. A Népszabadság szerzője nem nézett utána a törvényi háttérnek. A nemzetbiztonsági átvilágítás alanya a törvény szerint kikérheti az eredmény indoklását, amit felügyelet mellett elolvashat, azt le nem másolhatja, és nem viheti ki a teremből, az ott olvasottakat pedig mással nem közölheti.

Azt csak megmondhatja, hogy mikor ment be kikérni az indoklást és kinek a felügyelete mellett olvasta el. Van ennek bármilyen hivatalos és ellenőrizhető nyoma?

Az indoklást a hivatalos kérelem beadása után pár héttel nézhettem meg a Nemzetgazdasági Minisztérium Honvéd utcai épületében, a hivatalos titokgazda jelenlétében.

A Népszabadság és az MSZP nem kimondva, de bűnrészességgel vádolja. A Fidesz maga mögött áll?

Tegyük félre az összeesküvés-elméleteket. Ez olyan súlyú ügy, amiben egyetlen párt sem állna ki egy bűnös, vagy akár egy potenciális bűnös mellett. Legalábbis bízom benne, hogy nem. Ha valaki mellettem áll, az azért teszi, mert átlátja, hogy ez a támadás nem a személyemnek szól, hanem rajtam keresztül a Demokrata és a Fidesz ellen irányul a közelgő választások miatt. Szerencsére sokan látnak tisztán. A Népszabadság cikke után rég nem látott barátok és ismerősök biztosítottak támogatásukról. Külön jólesett, hogy több roma barátom és ismerősöm is bizalmat szavazott nekem. A parlamenti bizottsági meghallgatásomon egyébként nemcsak politikusok, hanem bizonyos hatóságok képviselői is ott voltak. A magam részéről örülök, ha nem ellenzéki pártpolitikusok vagy újságírók, hanem illetékes szakértők vizsgálják az ügyemet. A gond az, hogy Tóth Ákos megírja a cikkeit, feláll a monitortól, bevág egy pacalt és a maga részéről letudottnak minősíti az ügyet. Még a perek költségeit sem ő fizeti. Talán el sem jön. Nekem viszont örökre és kitörölhetetlenül folt esett a becsületemen. Egy egész életre megbélyegeztek.

Pereli az MSZP-t, a Népszabadságot. Ha megnyeri ezeket a pereket, azok tisztázhatják.

Ne vicceljen. Magyarországon több párhuzamos nyilvánosság létezik. Az emberek jelentős hányadának tudata egyre inkább törzsi jelleget ölt. Elég megnézni az online fórumokat: a pártok szimpatizánsai véd és dacszövetségeket alkotnak. Velünk vagy ellenünk. Információt csakis meghatározott forrásokból fogadnak el. Amit a saját oldala állít, azt kritika nélkül elfogadja, amit pedig az ellenoldal mond, az összeesküvés és hazugság. Az ország egy része előtt – törtéjen bármi, tisztázzam magam bármi módon – örökre bűnös maradok. Az emberek többsége felületesen tájékozódik. Rágooglizik a nevemre és egy lead átpörgetése után úgy véli, mindent tud. Ki közösködne bármiben egy rasszista gyilkosságban való érintettséggel vádolt alakkal? Én biztosan nem.

A Népszabadság által idézett vallomásában arról beszélt, vadászvizsgát készült tenni.

Igen, de ez már egy évvel Istvánék letartóztatása után történt, és végül anyagi okok miatt nem is fejeztem be. Mivel a családom gazdálkodással foglalkozik, kedvezményesen részt vehetek különféle képzéseken. Ha egy ilyen minimális szintű érdeklődés elég a gyanúsítgatáshoz, akkor ma Magyarországon nagyon sokan gyanúba keverednének. Például úgy tudom, hogy Tóth Ákos, a Népszabadságos cikkek írója egy-két évig a Vadász Magazin szerkesztője volt. Ezek szerint ő is érdeklődik a vadászat és a fegyverek iránt. De ne legyünk nevetségesek. Ez az égvilágon semmit sem jelent.

Térjünk vissza a konkrét vádhoz. A Népszabadság azt írta, hogy cikken dolgozott, a fegyverkereskedelemről, így került a hatóságok látókörébe 2009-ben.

Ez elég valószerű. 2009 elején még nagyban zajlott a Magyar Gárda mizéria, sorra történtek a romák elleni gyilkosságok, több helyen visszaélések történtek gázfegyverekkel. Folyamatosan napirenden volt a fegyverkérdés. Volt akkoriban egy nálunk gyakornokoskodó, egyébként roma srác. Ő az egyik szerkesztőségi ülésen bedobta, hogy hallotta, hogy vidéken egyes roma közösségek fegyverkeznek félelmükben. Többen kételkedtünk abban, hogy ilyen könnyű lenne Magyarországon fegyverhez jutni. Persze ismertük a városi legendákat, hogy a kínai és az ecseri piacon is komoly arzenálhoz lehet jutni. Ennek jártunk utána. Végigjártuk ezeket a helyeket. Én például több árusnál otthagytam az elérhetőségemet, azzal, hogy értesítsen, ha van bármije. Nem titokzatoskodtam. Azt a telefonszámot adtam meg, amit mai napig használok. Kérdezősködtem edzőtermi ismerősöktől is, mindenféle szórakozóhelyekre eljártam, biztonsági őrökkel, kidobókkal, az éjszakában dolgozó emberekkel beszélgettem, néhány helyre többször is visszamentem a bizalom megalapozása miatt. Ígéretet, ajánlatokat kaptam, aztán hogy-hogynem mindenki felszívódott. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a legendák hamisak, mert semmi bizonyítékot nem találtunk az ellenkezőjére. A történethez hozzátartozik, hogy közvetlenül előtte Szaúd-Arábiában, azelőtt pedig Szíriában jártam. Utólag végiggondolva szomorú is lett volna, ha nem keltem fel semmilyen hatóság figyelmét. Ez viszont akkoriban nem érdekelt, hiszen törvényesen, az oknyomozó újságírás etikai és törvényes szabályait betartva dolgoztam. Ezt ma is bizonyítani tudom.

Megjelent végül a cikk?

Nem, végül nem jelent meg. Semmi értelme nem lett volna. Az egy-másfél hónapig tartó kutatómunka során az ég világon semmit sem találtunk. Arra pedig elég nehéz egy cikket alapozni, hogy nagy valószínűséggel bebizonyosodott: nem lehet ma Magyarországon fegyvert szerezni. Ez senkit sem érdekel. Hírértéke egyedül az ellenkezőjének lett volna.

Kikkel dolgozott ezen a cikken?

A cikk témáját szerkesztőségi ülésen beszéltük meg. Az ötlet eredetileg nem is az enyém volt. Konkrétan egy kolleganőmmel dolgoztam rajta. A nevét most nem említeném meg, mert nem szeretném, ha bárki őt is mocskolni kezdené. Különben sincs jelentősége a személyének az ügy szempontjából.

Amikor Miszori bíró megkérdezte, hogy Kiss István kért-e öntől fegyvert, akkor miért nem beszélt erről?

Mert nem kapcsoltam össze magamban a két ügyet. De miért is kapcsoltam voltan össze? István nem kért tőlem fegyvert, de ha kért volna, akkor sem megyek bele ilyesmibe. Ha nem tudom, hogy mire kell, akkor azért, ha pedig tudom, hogy mire kell, akkor meg főleg. Egyébként meg honnan szereznék fegyvert? Soha nem mozogtam olyan körökben, hogy bárki azt feltételezte volna, hogy lehetőségem van ilyesmire, vagy megvan hozzá az ismeretségem. Kutató és újságíró vagyok, nem orgazda, és főleg nem cinkos bármiféle gyilkosságban. Még akkor sem, ha épp választási kampány van, és ezt egyeseknek nehezükre esik elhinni.

Jászberényi Sándor

Frissítés (2017. július 28.): Sayfo Omar az alábbiak közzétételére kérte szerkesztőségünket:

„A Népszabadság cikke megjelenését követően, Sayfo Omar személyiségi jogi pert indított a Népszabadság, a cikk tartalmát utánközlő Népszava és az azt kommentáló MSZP ellen. A perek során a Fővárosi Törvényszék az Alkotmányvédelmi Hivataltól betekintést kért és kapott a Népszabadság által hivatkozott titkosított dokumentumokba. 2016 áprilisában a Fővárosi Törvényszék jogerős ítélete megállapította, hogy a Népszabadság állításával ellentétben Sayfo Omarnak nem volt köze sem a romagyilkosságokhoz, sem pedig azok elkövetéséhez használt fegyverek beszerzéséhez és neve egyáltalán fel sem merült a nyomozások során. A Fővárosi Törvényszék a Népszabadságot, a Népszavát és az MSZP-t kártérítés megfizetésére, nyilvános bocsánatkérésre és a cikkek vonatkozó részeinek eltávolítására kötelezte.”