Így csalták el a játékokat az amerikaiak – kis olimpiai korrupciótörténelem

Van abban valami különös báj, hogy az olimpiarendezésre pályázó Budapesthez is kötődik az olimpiák történetének legeslegnagyobb botránya: 1995-ben éppen nálunk választották ki a 2002-es téli játékok helyszínének Salt Lake City-t. Csakhogy, amint később kiderült, vaskos csalás vezetett ahhoz, hogy az amerikai város nyerjen a szavazáson. Még később az is kiderült, hogy a utahi város kispályás volt a műfajban.

Sokak fantáziáját mozgatja az az adat, hogy a 2024-es olimpiai pályázat kapcsán már elhangzott: a pályázati szakaszban Budapest jelentkezése tízmilliárd forintot emésztene fel. Egy nemrégi beszélgetésen, amit az Ökopolisz Alapítvány szervezett, Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Olimpia Mozgalom (BOM) elnöke azt mondta, ebből a tízmilliárdból a pályázat elkészítése, bemutatása mellett a lobbizásra is kellene fordítani.

Kajánul felröhög az ember és egyből asszociál, mit jelenthet a lobbizás az olimpiai mozgalom esetében. Másodjára pedig az esik le, hogy az olimpiák történetének legnagyobb korrupciós botránya éppen Budapesthez kötődik, még akkor is, ha nem magyarok kenték meg a vegytiszta szervezet, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) patyolattiszta tisztségviselőit.

Régóta vágytak rá

A magyar főváros úgy jött képbe, hogy a NOB itt tartotta 1995-ben azt a közgyűlését, amelyen kijelölték a 2002-es téli olimpia helyszínét. A nagyon jó adottságokkal rendelkező, esélyesnek számító Salt Lake City lelépte a mezőnyt, és már az első szavazási körben elég szavazatot szerzett a rendezéshez. Később kiderült, a magabiztos győzelem nemcsak a kiváló pályázatnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy az amerikaiak tisztességtelen eszközöket is bevetettek.

A tengerszint felett 1288 méterrel található Salt Lake City neve először az 1932-es olimpia (végül a szintén amerikai Lake Placidban rendezték) kapcsán merült fel, de a 1960-as években kapott valódi lendületet az ügy. A város hivatalos jelölt volt 1972-re, ekkor a japán Szapporo lett a befutó, majd a 1976-os jelöltségig nem jutott el, mert az amerikai rostán Denver megelőzte, sőt, utóbbi meg is kapta a rendezési jogot a NOB-tól.

A coloradói város lakossága azonban 1972-ben népszavazáson mondott nemet a 1976-as játékokra, ekkor ismét felmerült, Salt Lake City lehet a beugró, de végül Innsbruckban tartották meg az olimpiát.

Az ötlet pihentetése után 1985-ben üzletemberek, ügyvédek egy csoportja élesztette fel a gondolatot: a kezdeményezők között volt Tom Welch, a későbbi kulcsfigura. Az 1992-es olimpiára még nem tudták összekapni a pályázatot, de 1989-ben eldőlt, hogy a 1998-as játékokért Salt Lake City képviselheti az USA-t.

Az amerikai olimpiai bizottságnak azonban nem volt elég a lelkesedés, a pályázóktól garanciát kértek arra, hogy már a pályázati szakaszban létesítményeket építenek – vállalva, hogy adott esetben azok nem is lesznek olimpiai helyszínek. 1989 novemberében pedig 57 százalékos többséggel erősítették meg a utahiak, hogy a forgalmiadó-bevétel egy meghatározott részét a következő években az olimpiai infrastruktúra kiépítésére fordítja az állam.

Meglepetésre az 1998-as téli helyszín kiválasztásánál, 1991 nyarán, Salt Lake City végig versenyben maradt, és csak a legvégén maradt alul, alig négy szavazattal, Nagano mögött. Tekintve, hogy nem sokkal korábban kapta meg a 1996-os nyári játékokat Atlanta, elég valószerűtlennek tűnt, hogy két évvel később egy amerikai város téli olimpiát rendezhet, így még meggyőzőbbnek tűnt SLC.

Később arra panaszkodtak az amerikai pályázat emberei, hogy a japánok gátlástalanul nagyvonalúak voltak a NOB-tagokkal, és ajándékokkal, vendéglátással, gésákkal kedveskedtek nekik a helyszínlátogatások során. Talán ez a tapasztalat lehetett, ami hajtotta a pályázat vezetőit a következő alkalommal.

Csont nélkül

A 2002-es játékokért tíz város szállt versenybe, köztük Salt Lake City volt a top favorit. A végső döntés előtt a nagyszámú jelentkezőt megrostálták és 1995. június 16-án magabiztosan, 54 szavazatot szerezve előzte meg a mindössze 14-14 szavazatig jutó svéd Östersundot és a svájci Siont, valamint 7 voksot összegyűjtő kanadai Québecet.

Eddigre már építkezések folytak a városban, a lakosság támogatását bírták a szervezők, és közben kiderült, minden addiginál több bevétele lesz a szervezőknek a tévés közvetítési jogok értékesítéséből – úgy tűnt, minden sínen van. Az első komoly probléma akkor adódott, amikor 1997 nyarán Tom Welchnek, a pályázati siker egyik főszereplőjének családon belüli erőszak gyanúja miatt távoznia kellett – Welch ekkor már a Salt Lake City-i szervezőbizottság (SLOC) elnöke volt.

Egy évvel később, 1998. november 24-én azonban váratlan híradás rázta meg Salt Lake City előkészületeit: a News 4 Utah tévécsatorna bemutatott egy levelet, amelyet Welch jobb keze, a szervezőbizottság alelnöke, Dave Johnson szignált. Ebben arról értesítették Sonia Essombát, egy kameruni NOB-tag lányát, hogy a mellékelt tízezer dolláros csekk az utolsó, amellyel a SLOC hozzájárul amerikai egyetemi tanulmányaihoz.

A következtetés egyszerű volt, az, hogy az amerikaiak megkenték különböző ajánlatokkal, juttatásokkal és ajándékokkal a NOB döntéshozóit.

A szervezőbizottság két hét alatt jelentést készített az elmúlt évek kifizetéseiről, és nyilvánosságra hozta, hogy összesen 13 személynek fizettek rendszeres juttatásokat, közülük hatan voltak egy-egy NOB-tag rokonai. A kifizetések az évek alatt 400 ezer dollárra rúgtak összesen.

Azonban a SLOC elnöke, Frank Joklik hangsúlyozta, ezek az összegek személyes segítségnyújtás formájában érkeztek a címzettekhez és az olimpiai mozgalom szolidaritási programjának szellemében valósultak meg – így egyáltalán nem tekinthetőek vesztegetésnek. Hasonlóan nyilatkozott Tom Welch is, aki szerint semmi szokatlan nem történt.

Világbotrány lesz belőle

Eleinte úgy tűnt, helyi jelentőségű ügyről van szó, ami nem jut el a világ nyilvánosságához, azonban a NOB-nál nem mindenki nyugodott ebbe bele: a svájci Marc Hodler, aki a 2002-es játékok szervezését felügyelő bizottságot vezette, valódi nemzetközi botrányt kerekített az ügyből.

A NOB éves kongresszusán, 1998. december 12-én egy szponzori sajtótájékoztatót kihasználva, a NOB többi, döbbent vezetője füle hallatára kijelentette, az amerikaiak legalább annyira áldozatok voltak, mint tettesek, mert az olimpiai mozgalom tagjai gyakorlatilag kufárként árusították a játékok rendezési jogát – és nem a 2002-es döntés esetében először, hanem a legutóbbi négy helyszín kijelölésénél biztosan ez történt. (Bár más városok esetében később sem indultak eljárások.)

Hodler fellépését követően hamarosan négy vizsgálat is elindult Salt Lake City ügyében: a NOB és a SLOC eljárása mellett az USA olimpiai bizottsága és a washingtoni igazságügyi minisztérium is lépett.

A leggyorsabb, már 1999. januárra elvégzett NOB-vizsgálat (amelyet a kanadai Dick Pound, a rettegett doppingellenes ügynökség, a WADA későbbi első elnöke vezetett) azt eredményezte, hogy 1999 márciusában hat NOB-tagot kizártak a szervezetből, amire hasonló okból korábban soha nem volt példa; mivel hárman már maguk lemondtak, összesen kilencen távoztak a szervezetből.

További kilencet figyelmeztettek, és következett egy újabb lemondás. Összesen 19 tagot, a szervezet létszámának több mint 15 százalékát érintették a fegyelmi ügyek, lemondások – kivéve Rene Essombát, akinek a lányának szólt a botrányt kirobbantó levél; a kameruni sportvezető ekkor ugyanis már nem élt.

A NOB-nál voltak más következmények is, ugyanis 1999 során megreformálták a rendező városok kiválasztását, ennek eredményeképp a NOB-tagok már nem látogathatják a döntés előtt a lehetséges helyszíneket.

Valakinek készpénz jutott

A SLOC tényfeltárása volt talán a legsokkolóbb: a szervezőbizottság februárra megállapította, hogy 1991 és 1995 között összesen több mint egymillió dollár ment el a nagyvonalú meggyőzésre. Az olyan támogatások mellett, mint az egyetemi „ösztöndíj”, előfordultak készpénzes kifizetések (egy kongói köztársasági NOB-tag 70 ezer dollárt tett el), és az is megesett, hogy a mindenre elszánt Welch a saját gyerekei megtakarítási számlájáról vett le 30 ezer dollárt, hogy kölcsönadja egy NOB-tag feleségének.

A SLOC ráhúzta a balhét Welchre és Johnsonra, akik a utahi folklórban csak Tom és Dave lettek, úgy beállítva, hogy a két vezető ármánykodásairól rajtuk kívül senki nem tudott a szervezők felső vezetéséből, ami azért rendesen ki volt tömve helyi elöljárókkal, üzletemberekkel, politikusokkal.

Az amerikai olimpiai bizottság (USOC) márciusi jelentése nem volt ilyen jóhiszemű, és felvetette, hogy ezekről a stiklikről másoknak is tudniuk kellett. Az USOC nemzetközi igazgatója, Alfredo La Mont le is mondott, a utahi szervezőkhöz fűződő „tisztázatlan viszonya” miatt.

La Montot egy évvel később elítélték adócsalás miatt egy fiktív vállalkozással kapcsolatban, amelyeken keresztül kenőpénzeket vett fel Salt Lake Cityből. Szinte hihetetlen, de ő lett végül az egyetlen, akit bíróság is bűnösnek talált a vesztegetésekkel kapcsolatban.

Ugyanis hiába húzódott el sokáig, másfél évig a washingtoni igazságügy vizsgálata, és hiába állapítottak meg vádakat Welchcsel és Johnsonnal szemben 15 rendbeli csalás, vesztegetés miatt. A szövetségi bíróság 2001-ben előbb csak részben, majd 2002-ben egészében ejtette a vádakat, a teljes eljárás pedig 2003-ban ért véget.

És akkor még 9/11 is

A káosz közepette új vezetés került a szervezőbizottság élére, a utahi gyökerekkel rendelkező, mormon üzletember-politikus, Mitt Romney személyében. Romney-nak nemcsak át kellett szerveznie a csapatot, de azzal is meg kellett küzdenie, hogy a botrány hatására szponzorok fordultak el az olimpia előkészületeitől.

Ez pedig azért volt különösen érzékeny dolog, mert 1999 elejére egyértelművé vált, hogy 375 millió dollár hiányzik a rendezvény tervezett büdzséjéből. Itt fontos leszögezni, hogy a 2002-es játékok 1,3milliárd dollárba kerültek a SLOC-nak – de ez szponzorációból, jegyeladásból és a tévés jogok értékesítéséből jött össze. Ehhez jöttek még a szövetségi pénzforrások, amelyek még többet tettek ki: 1,5 milliárd dollárra rúgtak; ebből 600 millió volt a közvetlen hozzájárulás, míg a többi infrastrukturális beruházás formájában valósult meg.

A karizmatikus Romney nagy munkával kitöltötte a pénzügyi űrt, egyrészt úgy, hogy vezetése alatt 13 százalékkal faragtak a kiadásokon, másrészt a SLOC annyi helyi szponzori támogatást (494 millió dollárt) gyűjtött össze, amennyit addig egyetlen olimpiának sem (nyárinak sem) sikerült. A pénzügyi oldalon a 2002-es játékok 100 millió dolláros nyereséggel zártak.

Azonban addig még sok nehézség állt a szervezők útjában. A vesztegetési botrány során nem merült fel egyszer sem komolyan, hogy az amerikai várostól elvehetnék a rendezés jogát. Azonban kevesebb, mint fél évvel a megnyitó előtt New Yorkban és Washingtonban bekövetkezett az, amit azóta 9/11-ként ismerünk, és ez nagyon komoly aggodalmakat okozott a biztonsággal kapcsolatban.

Végül sosem látott biztonsági előkészületek mellett 2002. február 8-án George W. Bush elnök megnyitotta a 19. Téli Olimpiát.

Botrány a jégen is

Fura lett volna, ha a két hetet megússza komoly balhé nélkül Salt Lake City, és a versenyek terén is a valaha volt egyik legnagyobb olimpiai botrányt szállította, már a negyedik napon.

Történt, hogy a téli versenyek leginkább várt, legnépszerűbb műfajában, a műkorcsolya párosok versenyében a bírák nem a világbajnok és a verseny szabadprogramjában lenyűgözően teljesítő kanadai Jamie Sale–David Pellettier kettős hozták ki győztesnek, hanem az orosz Jelena Berezsnaja–Anton Sziharulidze párost.

Már a helyszínen is nagyon volt a felháborodás, világraszóló botrány akkor lett belőle, amikor a francia zsűritag, Marie Reine Le Gougne elismerte, hogy nyomásra látta jobbnak az oroszokat. Ugyanis a francia korcsolyázók elnöke lepaktált az oroszokkal annak érdekében, hogy utóbbiak meg a francia versenyzőknek kedvezzenek a jégtáncosok versenyében.

A francia zsűritag azonban hamarosan visszavonta állításait és azt mondta, az oroszok megérdemelték a győzelmet.

A NOB új elnöke, a belga Jacques Rogge rendet akart és a korcsolyaszövetségtől várta a megoldást. A döntés az lett, hogy a kanadai párost szintén olimpiai bajnokká avatták.

Néhány hónappal később azonban újabb fordulatot vett az ügy: júliusban kiderült, az amerikai hatóságok meggyanúsították az üzbég-orosz üzletembert, Alimzsan Tohtahunovot, hogy valójában ő állt a Salt Lake City-i csalás mögött és fogadási célból zsírozta le az orosz műkorcsolya-győzelmet párban a francia jégtáncsikerrel.

Tohtahunovot a mai napig körözik az amerikaiak és az Interpol.

Jutott néhány doppingbotrány is a 2002-es olimpiára (a doppingérzékeny sífutásban), de valójában a Salt Lake City-i játékok minden idők egyik legjobb téli olimpiája lett. És ez nemcsak a kötelező jelző volt a záróünnepségen, hanem valóban jó hangulatú, a botrányok mellett/ellenére sikeres versenyeket rendeztek.

Az amerikaiak nagyot mentek hazai pályán, 34 érmet szereztek (ez volt a második legtöbb), soha ennyit téli játékokon, és aranyból is a harmadik legtöbbet gyűjtötték a norvégok és a németek mögött.

Olyan sztorikat hozott ez az olimpia, mint az ötven év után első kanadai hokiaranyat; a programba 54 év után visszatérő szkeletonban (ez a fejjel előre szánkózás) a hazai pályán versenyző, harmadik generációs Jim Shea nyerte a férfiak versenyét, úgy, hogy a szintén téli olimpikon nagyapja – a 32-es játékok kétszeres gyorskorcsolyázó bajnoka – autóbalesetben két héttel korábban halt meg; a bobosoknál a női kettesek között is amerikai győzelem született Jill Bakken és Vonetta Flowers révén, ami azt jelentette, hogy utóbbi, az atlétából lett bobos lett a téli játékok első színes bőrű bajnoka; az ausztrál Steven Bradbury pedig a déli félteke első olimpiai aranyát nyerte a rövidpályás gyorskorcsolyázóknál, úgy, hogy a döntőben előtte négyen is elbuktak a cél előtt és a nyakába hullott az elsőség.

Még több cikk az olimpiáról

Megszereztük és közzétesszük a teljes megvalósíthatósági tanulmányt a budapesti olimpiáról

Itt van a tételes lista a 2012-es olimpiai jutalmakról, nevekkel

Gömöri Zsolt 17,5 millió Ft jutalmat kapott

EVOKS: Rendezzen-e olimpiát Budapest?

Az év elején végzett közvélemény-kutatás szerint a magyarok 60 százaléka támogatná a rendezést. Neked mi a véleményed? Érvelj és szavazz!

A vesztegetési botrány főszereplői megúszták komolyabb retorzió nélkül stiklijeiket, találtunk olyan cikket is az elmúlt évekből, amelyben Welchet kvázi hősnek állítják be. Mitt Romney addig sem reménytelen karrierjében pedig nagy áttörést okozott az olimpia megmentése: egy hónappal az olimpia után elindult Massachusetts állam kormányzói tisztéért és megnyerte a választást. 2012-ben pedig a republikánusok jelöltjeként az amerikai elnöki széket célozta meg, sikertelenül.

A kampányidőszakban több írás, riport boncolgatta Romney tíz évvel korábbi sikersztoriját. Felmerült, Romney talán politikai ambícióit mérlegelve is vállalta el a lehetetlen feladatot. Nekivetették, valóban karizmatikus vezetőnek bizonyult, de talán a baj sem volt akkora – reálisan nem merült fel a rendezési jog elvesztése –, és lehet, hogy túlzóan állítja be saját sikerének a történteket.

Volt olyan írás is, amiből kiderült, Romney elnöki kampányának akadtak olyan nagylelkű támogatói is, akik már a botrány előtt is kétes üzleteket kötöttek az olimpiaszervezőkkel és akik képben maradtak Romney érkezése után is.

Négy évvel a záróünnepség után pedig egy megdöbbentő vizsgálati eredmény látott napvilágot: a japán olimpiai bizottság feltárta, hogy az 1998-as játékokért induló Nagano pályázati vezetői négyszer annyit, 4,4 millió dollárt fordítottak a döntéshozók megpuhítására, mint az amerikaiak.

A NOB úgy kommentálta a tényfeltárást, hogy a múltat már lezárták, a rendező városok kiválasztásának folyamatát megreformálták, így ezekkel az információkkal már nem kell semmit kezdeniük.

Csepregi Botond

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.