A szőnyeg alá söpört Falciani-listák: Korrupt bankok segítik a korrupt elitet

Négy évvel azután, hogy egy uniós ország igazságszolgáltatása egy bennfentes informátornak köszönhetően rátette a kezét a kontinens potenciális adócsalóinak egyik legnagyobb gyűjteményére, a külföldiek számláit vélhetően szabálytalanul kezelő bankot, a brit HSBC-t csupán egyetlen állam, az USA vonta nyilvánosan felelősségre.

*****

Négy évvel azután, hogy a londoni G20-at elnöklő Gordon Brown bejelentette, hogy „az adóparadicsomok vége elkezdődött”, idén júniusban ismét az adóelkerülés elleni küzdelem volt a G8 találkozó főfogása. Az offshore, azaz egy gazdasági tranzakció megvalósulásának helyéhez képest más jogi szabályozást biztosító területen való bejegyzése ma is éppúgy a nemzetközi gazdasági rendszer immanens része, mint négy éve, csak épp egyre nehezebben védhető.

Az alig csitult válság és a gyógyírként felírt megszorítások nyomán gyűlő társadalmi feszültség napról-napra növeli a további tétlenség politikai árát, indokoltnak tűnt tehát egy újabb nyilvános hadüzenet. Megegyezni ugyan ezúttal is csak olyan elvekben és célkitűzésekben sikerült, mint az adóhatóságok közti automatikus adatcsere, a trösztök pénzmozgásainak és a vállalatok országokra bontott tevékenységének nyilvánossá tétele, a módszerek és határidők tekintetében viszont nem igazán, kérdés, hogy mennyire vehetőek komolyan az efféle performanszok.

Kétségtelen, hogy az USA banktitokkal kapcsolatos erőfeszítései mellett, az egyik legnagyobb adóparadicsomot, a londoni Cityt s csatolt részeit képviselő David Cameron is eltökéltnek mutatkozik az ügyben mostanában; a brit képviselők látványos meghallgatásokon faggatják az óriáscégek képviselőit adóelkerülési technikáikról; s a francia honatyák is aktivizálják magukat. A közhangulat jegyében a királyi tévé is jónak látta, ha egy szokatlanul merész, kétórás riportműsor szentel a témának, amelyben nemcsak régi és új miniszterek jöttek ki a sodrukból a kényelmetlen kérdések miatt, de egy – az ügyesen optimalizáló dohánylobbi szervezte lakomára is sikerült bejutni, ahol a falatozó képviselők, az újságírókat „takarodásra” utasító ex-kormánytagok, sőt 1 db vámtisztviselő is farkasszemet nézhetett a kamerákkal.

Egy bennfentes informatikus borítana

A France 2 remek magazinjának (ilyesmit szívesen nézne talán a magyar közönség is) legfőbb sztárja azonban a francia-olasz állampolgárságú Hervé Falciani volt, aki 41 éve épp Franciaország különbejáratú adóparadicsomában, Monacóban született. A 2000 óta a svájci HSBC Private Bank genfi fiókjának alkalmazásában álló informatikus már állítólag 2006-tól megkísérelte riasztani a helyi bankfelügyeletet, úgy vélte ugyanis, hogy a pénzintézet Hexagon nevű programja lehetővé teszi a számlák közti, belső tranzakciók szisztematikus törlését. Így egy ellenőrzés csak az alkalmazottak együttműködése esetén bukkanhat a manipulációra.

2008 februárjában hősünk egy hölgy társaságában Libanonba utazik – ha egyszer film készül a sztoriból, ez egy esélyes kezdő jelenet –, és a HSBC helyi leányvállalatánál álnéven, saját bevallása szerint a rendszer hiányosságait felmutatva, a svájci hatóságokat próbálja riasztani. Munkaadója viszont azt állítja, lopott adatokat próbál értékesíteni. Érdekes módon csak 8 hónappal később tartóztatják le, miután kilépett a cégtől, ekkor szökik, két kihallgatás között, francia területre. Néhány hét múlva, 2009 januárjában, egy házkutatáson találják meg nála a mintegy 130 ezer számla kódolt adatait tartalmazó lemezeket.

A svájci hatóságok kérésére eljáró nizzai államügyész, Eric de Montgolfier a kilencvenes években azzal szerzett hírnevet, hogy az Olympique de Marseille egy megvett bajnoki meccse nyomán hozzájárult a tanúkat megvesztegetni próbáló tulajdonos, Bernard Tapie hűvösre kerüléséhez. (A fáma szerint a csalást beismerő csapatot, a Valenciennes-t az egész ország stadionjaiban kifütyülték, mielőtt évekre kiesett volna az első osztályból, akárcsak az akkori BL-nyertes Marseille.) Montgolfier pedig idővel az ország átellenes csücskébe, Nizzába került, ahol a helyi szabadkőműves páholy egyes tagjainak piszkos ügyleteit göngyölíti fel, újabb tisztelőket és ellenségeket szerezve.

Miután Falciani magyarázatai segítségével megérti, mire bukkant, úgy dönt, inkább nem adja át a talált kincset az alpesi szomszédnak, a svájci ügyészségről kapott dühös levelek, és saját feletteseinek mérsékelt támogatása ellenére. A francia igazságügy-miniszter asszony egyik nap küldené Genfnek a lemezeket, másnap, történetesen egy újságcikk megjelenése után a Canard Enchaîné szatírikus hetilapban, már mégsem; de azt sem pártolja, hogy információkat szolgáltassanak a szomszédoknak. Montgolfier mégis felajánlja a számításaik szerint 79 000 számlatulajdonos adatait az érintett országoknak, nagy meglepetésére azonban sokan, így pl. a belgák sem kíváncsiak potenciális adócsalóik kilétére.

Senki nem kíváncsi a bizonyítékokra

Közben Falciani iránt a francia döntéshozók nem mutatnak különösebb érdeklődést, bár már a HSBC-ből való távozása előtt kapcsolatban állt volna gall pénzügyi nyomozókkal, akiknek 2008 áprilisától szivárogtat, és még a házkutatás előtt átadja a teljes anyagot. Az informátort nemcsak a kormányzó jobboldal ignorálja, 2010-ben ugyanis szocialista képviselőkkel is találkozik, akik hiába adják tovább a bank szisztematikus pénzmosási tevékenységére vonatkozó információkat a nemzetgyűlés költségvetési bizottságát elnöklő Cahuzac kollégának. A jövendő költségvetési miniszter, aki nemcsak diszkrét svájci számlával, hanem a HSBC Private Bank francia cégénél vezető beosztásban dolgozó tesóval is rendelkezik, inkább nem válaszol.

Hősünk végül az USA javaslatára tavaly júliusban áthajózik Dél-Franciaországból Barcelonába. Egy hónappal korábban újra együttműködésbe kezdett az amerikai szenátussal, amely a londoni székhelyű HSBC (Hong Kong and Shanghai Banking Corporation) csoportot – ennek tagja a jelentős magánvagyonok kezelésére szakosodott Private Bank holding, benne Falciani volt munkahelyével – súlyosan elmarasztaló jelentésének nyilvánosságára hozatala előtt figyelmeztette volna informatikusunkat: élete veszélyben forog. A lehetséges útvonalak közül pedig Spanyolországot ajánlotta; sőt, Falciani szerint amerikai kapcsolatai a menekülés pontos körülményeit, időpontját is megjelölték, ő csak e tanácsokat követte, némi egyeztetés után a spanyol hatóságokkal.

Így történt, hogy Barcelonába érkezvén, egy „rutinellenőrzésen” letartóztatják, majd a nemzetközi körözés okán hat hónapon át a spanyol börtönök vendégszeretetét élvezi. Decemberi feltételes szabadlábra helyezése óta egy rejtekhelyről segíti az adathalmazzal küzdő spanyol nyomozókat, mígnem idén május 8-án a spanyol Nemzeti Törvényszék kihirdeti, hogy a HSBC érdekképviseletét felvállaló svájci hatóságok kérelmét elutasítva, megtagadja a pénzügyi kémkedéssel, kereskedelmi- és banktitok megsértésével és kliensek adatainak eltulajdonításával vádolt informátor kiadatását. Védelmében nem csak a spanyol adóügyi minisztérium volt tisztviselője és az államügyész szólalt fel, de a tanúk közt szerepelt Eric de Montgolfier is.

Svájcban a banktitok különleges státuszát ma is védi egy 1934-es törvény, Spanyolországban azonban azt már 1977-ben eltörölték. A madridi bíróság „tagadhatatlan politikai jelleget” vélt felfedezni a pénzügyi kémkedés vádjával kapcsolatban, és előbbre valónak ítélte az illegális tevékenységek feltárásának állampolgári és szakmai kötelességét, mint a kereskedelmi és személyes adatok védelmét. Néhány hónappal korábban Falciani ügyvédei kíséretében Genfbe látogat, ahol a föderáció két államügyésze felajánlja neki, ha hajlandó eltemetni az ügyet, megúszhatja börtön nélkül. Az informatikus szerint a svájci hatóságok egyszer sem próbálták megtudni tőle, milyen illegális gyakorlatról szerezhetett tudomást a HSBC alkalmazásában.

A bank 1,9 milliárd dollár büntetést fizet

Az amerikai szenátusra visszatérve: egy éven át tartó vizsgálata, amelyben fontos szerep jutott volna Falciani információinak is, több ponton elmarasztalta a Forbes világranglistáján hatodik céget. A HSBC amerikai lerakata ugyanis egyformán elnéző volt a mexikói drogkartellek jövedelmei, az al-Kaida és szatellitjeihez szaúd-arábiai vagy bangladeshi közvetítéssel került juttatások kezelése során, vagy pl. a Washingtonnal hűvös viszonyt ápoló Iránnal folytatott tranzakciók esetében. A botrány nyomán Stuart Gulliver bankelnök nyilvános bocsánatkérésre kényszerült, cége pedig 1,9 milliárd dollárral váltotta ki büntetőjogi felelősségét. A szabályozást, jelen esetben a vélhetően illegális eredetű pénzmozgásokkal kapcsolatos bejelentési kötelezettségüket félvállról kezelő bankok elleni fellépés nem lehetetlen.

Mindazonáltal az Amerikai Egyesült Államok továbbra is a „világ egyik legvonzóbb és legnagyobb adóparadicsoma”, ahogy 1984-ben a Time magazin is megállapította, szövetségi és az egyes szolgáltatásokra specializálódott államok szintjén egyaránt. És a Kongresszus adósságküszöb vitái vagy az egészségügyi reform nehézségei is jelezték, a képviselők többsége, pláne a republikánus szektor, fényévekre van a Tax Justice Network brit szervezet azon álláspontjától, hogy „az adó a legfontosabb, a legjótékonyabb és a legfenntarthatóbb finanszírozási formája a fejlődésnek”. (A progresszív és méltányos adózás mellett, a nemzetközi pénzügyi rendszer nagyobb átláthatóságáért is küzdő hálózat persze elsősorban nem az áfára és az élőmunka járulékaira gondolt, még kevésbé az egykulcsos megoldásokra.)

De úgy tűnik, a gazdagsági válság okozta erkölcsi dilemmák okán is, Obamának ahhoz sikerült támogatást verbuválnia, hogy a párttársa, Bill Clinton és ennek Goldman Sachsnál edződött pénzügyminisztere, Robert Rubin által a bankokra bízott ellenőrzési jogot visszavegye. A tavaly megszavazott és több halasztás után remélhetően 2014 januárjában hatályba lépő FATCA szabályozás előírja a világ összes pénzkezelője számára az USA-ban tartózkodó vagy ott vagyonnal rendelkező számlatulajdonosok, plusz családtagjaik számláival kapcsolatos információk bejelentését, az amerikai működési licenc elvesztésének terhe mellett, ami szerte a világon végzetes csapást mérhet a banktitokra.

Az Európai Unió országai konkrét hasznot húzhatnak a washingtoni fejleményekből, az eddigi titokgazdák ugyanis nem tagadhatják meg azokat a kegyeket a szomszédoktól, melyeket már valakinek biztosítanak. Sőt, a 6 legnagyobb uniós állam áprilisi bejelentést követően a legutóbbi EU-csúcs is foglalkozott az eu-Fatca projektjével. Az Unió csigalassúsága e téren nem pusztán bürokratikus eredetű, és nem csak a szabályozás szigorítása ellen nyíltan ágáló országok, pl. Ausztria vagy az Eurogroupot nyolc éven át Jean-Claude Juncker személyében elnöklő Luxemburg felelőssége. A Falciani-listák sorsa szépen illusztrálja, mennyire nem siettek az egyes államok saját adócsalóik s a nekik asszisztáló, törvénytelen eszközökkel is élő bankok körmére nézni.

A Lagarde-lista megrázta Görögországot

A leghírhedtebb példa Görögországé, ahová Lagarde-lista néven kerülnek az adatok, a volt francia gazdasági miniszter, jelenlegi IMF-direktor Christine Lagarde jóvoltából (aki tanúként szerepel a múlt pénteken bűnszövetkezetben elkövetett csalás vádja alá helyezett Tapie egy másik afférjában). Az athéni költségvetés szorult helyzete ellenére senki nem kíván foglalkozni a 2059 potenciális adócsalóval, mígnem 2012-ben egy újságíró teszi közzé a névsorukat. Kosztasz Vaxevanisz ellen, akit a vagyonosok személyiségi jogainak védelmében fürgén eljáró rendőrség két nappal később előállított, rögtön eljárás is indult. Talán a nemzetközi felháborodás és saját kollégáinak szolidaritása okán is, a Hot Doc magazin 100 ezer példányban elkelt inkriminált száma miatt végül mégsem ítélték el tavaly novemberben.

A névsorban találunk médiatulajdonosokat, a közbeszerzések gyakori nyerteseit, így autópálya építőket; közismerten adóbarát hajógyárosokat, de felszámolás alatt lévő nagy cégeket is. Vaxevanisz szerint nem mindannyian adócsalók, ezt egy vizsgálatnak kellene igazolnia; és az összes képviselő nem korrupt. A HSBC-s nevek összesen 2 milliárd eurója az utóbbi 10 évben becslések szerint külföldre távozott 13 milliárdnak csak töredéke. „Vannak más bankok, más listák… Egy olyan rendszer irányít bennünket, amelyben összefonódnak a politikusok, a vállalatok, a bankok és az újságírók érdekei: egyesek illegális dolgokat tesznek, mások törvényeket gyártanak ennek elfedésére, a média pedig nem fedheti fel az egészet, mert az előbbiek etetik és tartják el.”

A görög botrány híre bejárta a világsajtót, újabb bizonyítékot szolgáltatva a balkáni államban uralkodó reménytelen állapotokra, de kevéssé hangsúlyozva azt a tényt, hogy sem az európai partnerek, sem a görög gazdasági és politikai projektek fölött bábáskodó trojka (EB, EKB, IMF) nem siettek nyomást gyakorolni a görög adóelkerülőknek segédkező külföldi pénzintézetekre a korábban vagy a válság nyomán elvándorolt pénzek visszaszerzésére.

Jóval kisebb nyilvánosságot kapott az is, hogyan kezelték e politikailag kényes kérdést másutt, így Franciaországban, ahol végül nem indult hivatalos vizsgálat a HSBC- ügyben. A nizzai ügyészség kapacitása nem elegendő a szálak felgöngyölítéséhez, a kormány pedig Nicolas Sarkozy idevágó szónoklatai ellenére korántsem túlbuzgó. Eric Woerth költségvetési miniszter 2009 nyarán egy közelebbről nem azonosított 3000-es listát lobogtatva próbálja jobb belátásra bírni a svájci számlatulajdonosokat – állítólag 1,2 milliárd euró adóbevételre téve szert, bár a hivatalos adat ma sem ismert.

Svájc kozmetikázott listát kapott

Hová tűnt Montgolfier majd kilencezres listájáról 6000 név? – a kérdésre csak tavaly tavasszal érkezik egy tipp. Ekkor hozza nyilvánosságra a francia sajtó, hogy a svájciak, akik 1 évnyi reklamáció után visszakapták az adatokat, megállapították, hogy a fájlok egy része, feltehetően a francia állami szervek manipulációja nyomán módosult. A volt nizzai vizsgálóbíró – aki ma is sajnálja, hogy egykor nem jött létre egy önálló, esetleg nemzetközi hatókörrel rendelkező nyomozó csoport e „gigantikus ügy” feltárására – maga is elismerte, hogy egy név, amely „érdekelt bizonyos személyeket a hatalmi körökben”, elillant az eredeti dokumentumokból. Patrice de Maistre-ről, Liliane Bettencourt milliárdos ex-vagyonkezelőjéről van szó, aki egyben Woerth nejének munkaadója volt, és egy becsületrendet is kapott a volt miniszter javaslatára – de a bordeaux-i főügyész szerint rossz az, aki rosszra gondol.

A cikksorozat előző részei

Titkosszolgák is szivárogtattak a korrupt elitről Párizsban

Oknyomozó portál szorongatja a korrupt politikusokat Franciaországban

A bíró, a politikus és az újságíró

A Bárcenas-leak: Feketekasszából tápolta politikusait a pártpénztárnok

Végül tavaly a francia legfelsőbb bíróság, az adatok lopott voltára hivatkozva semmisnek nyilvánítja az adóhatóság bizonyítékait. Majd röpke 4 év késéssel az ügyészség eljárást indít a csalást lehetővé tévő bank, azaz a HSBC ellen, idén áprilisban, néhány héttel a politikai elitet némileg megrázó botránysorozat után. A Sarkozy-éra képmutatása – a vasutasok vagy a hivatalnokok (értsd tanárok, ápolók vagy rendőrök) privilégiumairól szónokló miniszterekkel vagy a szociális segélyekkel visszaélők ellen indított hadjáratokkal – ugyan nehezen felülmúlható, de az egy éve elnöklő François Hollande-nak is csak a tavaszi botrányok juttatták eszébe, mennyire dühös volt még a kampány idején a pénzügyi szférára, és hogy az igazságos adópolitikának része lehet az offshore elleni küzdelem is.

Spanyolországban a Párizstól 2010-ben kapott 1500 tételből 659 nevet sikerült azonosítani. Rodríguez Zapatero szocialista kormánya szintén amnesztiát ajánl a megtérő bűnösöknek, amit 300-an használtak volna ki, így sikerült 290 millió eurót begyűjteni – a várt 6 milliárd helyett. Az adóellenőrök egyik szervezete ugyan 43 milliárdra taksálja a külföldre menekített spanyol vagyont, de a rendszerszerű feltárásra esélyt adó információk birtokában a madridi kormány is az egyéni alkukat választotta; az antikorrupciós ügyészség csak több évnyi reklamálás után jutott az anyaghoz.

Spanyol bankárok, antwerpeni gyémántkereskedők

A helyzetüket ekképp rendezők sorából néhány nevet közölt a sajtó; egy jelentősebb, 200 milliós tétel gazdája a több generációs bankárfamíliából származó Emilio Botín és 12 családtagja. A közönséges halandók számára különös világban e kétszázmilliós csalás egyik főszereplője méltóságteljesen elnökli a tavaly a Föld legjobb bankjának választott Santandert. A Falciani-kutatók fellelték Gürtel, azaz a közelmúlt legnagyobb szabású spanyol korrupciós afférjának kapcsolódási pontjait is a HSBC-vel; bár a svájci hatóságok az adatok lopott voltára hivatkozva elutasították a segítségnyújtást.

A vállalkozókat és néppárti politikusokat implikáló szövevényes ügyben négy éve folyó nyomozás ma is kecsegtet újdonságokkal. A HSBC-számlák egyik tulajdonosa, a hálózat kulcsembere, Francisco Correa fizette 11 évvel ezelőtt José-María Aznar volt párt- és miniszterelnök lányának esküvőjén a szerény, 32 ezer eurót kóstáló világítástechnikát. Aznar felesége, Madrid polgármestere, Ana Botella szerint Correa természetesen semmilyen viszonzást kapott e baráti gesztusért cserébe. A volt kormányfő mégis jónak látta, ha félórás tévéinterjúban fejti ki a polgári etikettről alkotott elképzeléseit (Tán nem illik ajándékot vinni egy lagziba?), és az ország gondjainak megoldására kiötlött javaslatait (adócsökkentés) az Obersovszky-brand 3 helyi képviselőjének.

Amúgy a „nyomozás folyik tovább”, éppúgy, mint az összesen 2000 névből 500 feldolgozása után 690 milliót beszedő belgáknál, akik immár Falcianival is találkoznának; itt egyébként az antwerpeni gyémántbiznisz képviselői adnák az adókerülők derékhadát. Vagy a franciáknál, ahol végül egyáltalán nem derül fény a csalók kilétére, akiknek büntetőjogi felelőssége – ahogy az említett tévéműsorban Falciani is utal rá – lassan elévül, a pénzek átvezetésére szolgáló nullás számlák miatt pedig sokakat nem is lehetne kérdőre vonni: a lényeg ezért is a rendszer feltárása és átalakítása lenne.

Tehát négy évvel azután, hogy egy uniós ország igazságszolgáltatása rátette a kezét a kontinens potenciális adócsalóinak egyik legnagyobb gyűjteményére, a külföldiek számláit vélhetően szabálytalanul kezelő bankot csupán egyetlen állam, az USA vonta nyilvánosan felelősségre.

Happy End főműsoridőben

Június elején a nemzetközi antikorrupciós ügyek 19 elismert szakértője, volt és gyakorló bírák írtak nyílt levelet írtak az Észak-Írországba készülődő 8 nagyhatalom vezetőinek. A 3 civil szervezet kezdeményezésére született episztola más reformok mellett sürgeti a vállalatok, trösztök számonkérhetőségéhez nélkülözhetetlen publikus regisztrációt az egész világon. Az aláírók szerint az elit „korrupciója nem lenne lehetséges a nemzetközi pénzügyi rendszer, különösen a bankok segítsége nélkül” – így a titkos zónák felszámolása mellett a „korrupt politikusok pénzét elfogadó bankokat szigorú és elrettentő szankciókkal sújtanák.”

A szignálók egyike az a Baltasar Garzón, aki már 1996-ban részt vett 6 bírótársával Denis Robert újságíró kérésére, az európai jogi kompetencia létesítését javasló ún. genfi felhívásban. Tavaly februárban a Gürtel-affér vizsgálata során elkövetett formai hiba ürügyén 11 évre felfüggesztette a spanyol Legfelsőbb Bíróság, így a mai napig ő az ügyben elítélt egyetlen személy. Az Argentínába költözött nemzetközi sztár ma a hágai büntetőbíróság tanácsadója, Julian Assange és a Wikileaks ügyvédje, és egyszerű jogászként perli hazájának legfőbb bírói testületét. Pályája épp ellentétes ívben fordul, mint Hervé Falcianié, aki a néhány hónappal ezelőtti kétes pedigréjű kalandorból előbb a spanyol, majd a francia nép hősévé látszik előlépni. A France 2 magazinjának végén élőben és kissé elérzékenyülve jelenti be, hogy végre hazatérhet családja körébe. A francia hatóságok vállalják védelmét, ő pedig készen áll, hogy segítse őket az adóelkerülés elleni harcban. Egy hétfőn megjelent interjúból aztán kiderül, hogy a főműsoridőben szállított happy end nem is oly tökéletes: Falciani feleségét néhány nap múlva elbocsátották munkahelyéről, és az informátor őrzésének is vannak gyenge pontjai. A nemzeti igazságszolgáltatások közti uniós szintű együttműködést hiányoló informatikus megnyugtatja az álmatlan éjszakákkal küzdő adócsalókat is: ha Svájc bele is megy az automatikus adatcserébe, már felturbózta hátországát; az alpesi bankárok egyre több külföldre bejegyzett számlát kezelnek majd.

Bár úgy tűnik, nagy erőkkel folyik az Adóparadicsomok alkonya újabb felvonásának dramatizálása – a valódi erőviszonyok és mechanizmusok elrejtésében érdekelt rendszer szinte automatikusan kitermeli a változás illúzióját megtestesítő hősöket is. A transzformáció igazi motorja azonban továbbra is a fogyatkozó türelmű közvélemény nyomása, az pedig manapság egyre kiszámíthatatlanabb, Isztambultól Szófián át Saõ Paolóig.

 Dobsi Viktória