A bíró, a politikus és az újságíró

A múlt hónapban 3 nap leforgása alatt három magas posztot betöltő francia politikusnak gyűlt meg a baja az igazságszolgáltatással. Március 19-én eljárás indult a szocialista költségvetési miniszter eltitkolt külföldi bankszámlái miatt, másnap házkutatást tartanak Christine Lagarde, IMF-vezér párizsi lakásán, 21-én pedig vádat emelnek Nicolas Sarkozy ellen. Korrupció, összeférhetetlenség, adócsalás és offshore: a botrányszéria nyomán a politikai élet „moralizációjának” esélyeiről vitatkoznak Franciaországban.

Március 21-én három bordeaux-i vizsgálóbíró azzal lepte meg a franciákat, hogy vádat emelt tavaly leköszönt köztársasági elnökük, Nicolas Sarkozy ellen, méghozzá az el nem évülő „gyengeséggel való visszaélés” okán, melyet Liliane Bettencourt, a tavaly ismét a világ leggazdagabb asszonyának bizonyult, és jóideje kétes elmeállapotban lévő milliárdos hölgy irányában követett volna el. Az éveken át izgalmas fordulatokkal szolgáló Bettencourt-ügy alapmintája még az illegális pártfinanszírozásnál is örökebb motívum: a féktelen gazdagság tövében virágzó féktelen mohóságé. Ugyanakkor az affér reflektorfényébe állította az igazságszolgáltatás, a politika és az abba befektető üzletemberek, illetve a sajtó küzdelmének gyakran homályban maradó szögleteit is. E legújabb epizódja során a bírák elleni kirohanások, a szokatlanul éles szóváltások az újságírók és a politikusok között ékesen bizonyítják, hogy még egy évszázados múlttal rendelkező demokráciában is (bár a francia elnöki rendszert kritikusai gyakran hasonlítják választási monarchiához) napi küzdelem folyik a jogállamiság olyan pilléreiért, mint a hatalmi ágak szétválasztása, a törvény előtti egyenlőség vagy a sajtó forrásvédelmének elve.

A szövevényes Bettencourt-affér 2010 júniusában vált családi konfliktusból politikai üggyé, amikor a Médiapart nevű internetes lap nyilvánosságra hozta azokat, a milliárdos házaspár komornyikja által titokban készített hangfelvételeket, amelyek ékesen bizonyították az azóta megözvegyült Liliane megromlott ítélőképességét és a köré gyűlt nyerészkedők gátlástalanságátⁱ. Főképp pedig roppant kompromittáló adalékokkal szolgáltak az akkor már köztársasági elnök Sarkozy, pártjának pénztárosa és költségvetési, majd munkaügyi minisztere, Eric Woerth és a Bettencourt-család peres ügyeit felügyelő államügyész terhére. A szóba jöhető vádak: adócsalás Bettencourt, pontosabban vagyonkezelői esetében – mivel Liliane beszámíthatósága már jó ideje kétséges, bár ezt ügyesen lepleziⁱⁱ. Illegális pártfinanszírozás, cserébe adókedvezmények és súlyos összeférhetetlenségi vádak Eric Woerth esetében, aki nemcsak milliókat térített vissza Bettencourt-ék adójából, de ráadásul felesége annak a cégnek alkalmazásában állt, amely a vagyon egy részét adóparadicsomokba tüntette el. (Liliane hozzáértő segítőinek többek között egy egész Seychelle-szigetet is sikerült eldugni a francia hatóságok elől.) Végezetül a hölgy gyengeségével való visszaélés Sarkozy részéről, aki állításával ellentétben többször is meglátogatta volna a politikusokkal tudvalevőleg bőkezű házaspárt, és személyesen a hamarosan megözvegyülő Liliane-t 2007-es kampánya idején. A titkos svájci számlákról származó készpénzbeli juttatások, az illegális kampányfinanszírozás, akárcsak az affér felderítésével megbízott államügyész, Philippe Courroye elfogultsága: e természetükből következően nehezen bizonyítható gyanúkat a hangfelvételek sokszorosan alátámasztják. És kézzelfogható realitássá válik az a későbbiekben még inkább beigazolódó feltevés, hogy a francia állam legmagasabb posztjaira kerülő döntéshozók minden befolyásukat bevetve próbálták leplezni a milliárdos körül legyeskedők illegális üzelmeit, és megakadályozni a hölgy gyám alá helyezését. Ezen igyekezetükben maguk is áthágtak számos írott és íratlan törvényt: így Sarkozy, immár elnökként feltehetően a titkosszolgálatot is igénybe vette a témával foglalkozó újságírók megfigyeléséhez, és több ízben találkozott Courroye államügyésszel is. Az előbbi ügy kivizsgálása folyamatban van, Courroye-t pedig, aki túlbuzgóságában mindent megtett a veszélyes tanúk elhallgattatása és a Sarkozy érdekeinek védelmében (2007-ben még egy gyanús lakásvásárlás aktáit is zárolta), végül a Le Monde napilap két lehallgatott újságírójának panasza állítja fegyelmi bizottság elé, és saját kollégái fokozzák vissza ügyvéddé tavaly augusztusban.

A Courroye ügyes-bajos dolgai miatt 2010 novemberében Bordeaux-ba áthelyezett Woerth-Bettencourt-affér újabb fejezetét idén március 28-án zárta le a 3 megbízott vizsgálóbíró. Egy héttel később „kitudódott”, hogy az ügyészség talán nem támogatja Sarkozy bíróság elé állítását. Bár a vizsgálóbírók nem kötelesek figyelembe venni a „parquet” ellenjavallatát, kétségtelen, hogy e kiszivárogtatás, akárcsak a vádemelés kiváltotta megdöbbentően heves reakciók a bírák pozícióit gyengítik. Sarkozy ügyvédjének csúsztatásokkal tarkított nyilatkozata, illetve az ex-államfő híveinek twitteren, blogokon, tévékben és rádiókban hangoztatott felháborodása jócskán túllépett az igazságügyi döntéseknek elvileg kijáró semlegesség határain. Nadine Morano képviselőnő pl. a közelmúlt legnagyobb jogi fiaskójához, a tucatnyi ártatlan áldozatot éveken át a pedofília vádjával meghurcoló Outreau-ügyhöz hasonlította az eljárást. Az elnök volt beszédírója, Henry Guaino, aki ma képviselőként a melegházasság elleni kampányban gyűjtöget államférfiúi patinát, méltatlannak és felelőtlennek nevezte a bírói döntést, amely bemocskolja Franciaországot és szégyent hoz az igazságszolgáltatásra. Az utóbbi állításokért a személyében is támadott , a bennfentes újságírók szerint amúgy inkább jobboldali, de főképp roppant szigorú Jean-Michel Gentil bíró pert indít; a bírák és ügyészek alkotta magistrature főbb szakszervezetei pedig közleményt adnak ki a testület függetlenségének védelmében. S míg a vádemelést üdvözlők az igazságszolgáltatás emancipációját ünneplik, sokan vélik úgy, akárcsak a spanyol szomszédoknál a férje sikkasztási ügyébe keveredő Cristina hercegnő ellen emelt vádat 2 nappal később megtorpedózó ügyészség: a köztársaságnak többet árt egy államfő törvény előtti felelősségre vonása, mint a valószínűsíthető bűntettek szőnyeg alá seprése. Nem véletlen, hogy eddig csak egyetlen francia elnököt ítéltek el: Sarko elődjét, Jacques Chirac-ot, méghozzá megromlott szellemi állapotára hivatkozva csak távollétében, két év felfüggesztettre 2011-ben. A párizsi városházán létesített fiktív állásokból származó, szintén pártfinanszírozást szolgáló ügyletei miatt korábban egykori helyettese, Alain Juppé vitte el a balhét.

A volt köztársasági elnököt mandátumának végét számos kisebb-nagyobb affér nyomozói várták türelmesen, ezek közül a napokban kettő is bekerült a hírekbe. Egy április 4-én tartott házkutatás Sarkozy egykori tanácsadója, Patrick Buisson személyes és céges irataira volt kíváncsi. A jó két évtizednyi szélsőjobb militantizmus és újságírói tevékenység után neves jobboldali médiumok élére kerülő Buisson a 90-es évektől politikai tanácsadóként kamatoztatja tapasztalatait. Úttörő szerepet vállal a szélsőjobb és a kormányzati jobboldal összeolvasztásában, 2005-től Sarkozy közeli munkatársa, és a Nemzeti Front (Front National, FN) témáit, motívumait felvállaló stratégiájának kidolgozója. A kortárs francia politika e meghatározó szereplője kerüli a nyilvánosságot, neve egy „apróbb” szabálytalanság miatt kerül reflektorfénybe. A közvélemény-kutatásokat bulímiásan fogyasztó Sarkozy kabinetje ugyanis úgy kötött mintegy 3,5 millió euró értékben szerződést Buisson kommunikációs cégével, hogy megfelejtkeztek a közbeszerzésről. Ráadásul a Buisson által megrendelt szondák gyakran a Sarkozyt támogató lapoknál landoltak; többek között a Le Figaro újságírói szervezete tiltakozott az Elysée által közvetített, és történetesen pozitív eredményt produkáló kutatások publikálása ellen. A Számvevőszék által már 2009-ben megállapított szabálytalanságból, bár egy antikorrupciós egyesület panaszt tett, Sarkozy immunitása miatt nem lehetett per. Egy újabb feljelentés nyomán ma az ügyészség már összesen 9 szondázó cég szerződéseit vizsgálja, de a kommentátorok szerint csupán az ex-elnök kabinetvezetője vonható felelősségre a visszaélések bizonyítása esetén.

Hasonló cipőben jár Christine Lagarde, az IMF igazgatója, aki szintén Sarko helyett viheti el a balhét. A párizsi lakásán március 20-án tartott házkutatás arra a kérdésre kereste a választ, miért döntött úgy a volt gazdasági miniszter asszony 2007-ben, hogy egy állami tulajdonban lévő pénzintézet és Bernard Tapie, hírhedt üzletember közötti, az Adidas cég eladása ügyében folyó pereskedést felfüggeszti, és egy peren kívüli egyezséggel tesz pontot az évek óta húzódó konfliktus végére. A mediátori szereppel megbízott magánbíróság mintegy 400 millió euró kártérítést ítélt Tapie-nak, ebből egy 45 milliós tétel, jó hírnevének megsértéséért francia jogtörténeti rekord. Az ügyben folyó 2 párhuzamos nyomozás nyilván arra is kíváncsi lehet, volt-e szerepe Lagarde fenti döntésében, majd a felháborodott ellenzék kritikáinak és fellebbezési javaslatainak figyelmen kívül hagyásában annak a körülménynek, hogy Bernard Tapie ex-politikus, az Olympique de Marseille focicsapat egykori tulajdonosa, hetvenéves fenegyerek és médiasztár 2007-ben Sarkozy mellett kampányolt, és az eljárás jó két éve alatt minimum 18-szor találkozott főhősünkkel.

A Bárcenas-leak: Feketekasszából tápolta politikusait a pártpénztárnok

A korrupciókutatók álma válhat valóra Spanyolországban, amennyiben sikerül bizonyítani a január végén nyilvánosságra került ún. Bárcenas-lapokról, hogy valóban a kormányzó néppárt feketekasszájának titkos könyveléséből származnak. Az állítólag a pártpénztárnok által vezetett „B-kassza” a spanyol sajtónak kiszivárogtatott könyveléséből úgy tűnik, a néppárt számos vezető politikusa kapott majd két évtizeden keresztül, feketén jelentős bérkiegészítést, a hierarchiában betöltött szerepük függvényében többet-kevesebbet, 200 és 500 eurós bankjegyekben. Tovább a teljes cikkre.

Végül elérkezünk a legsúlyosabb, és Nicolas közvetlen felelősségre vonására is esélyt adó afférokhoz. Az első még 1995-re nyúlik vissza, amikor Edouard Balladur jobboldali kormányfő egy Pakisztánnak és Szaúd-Arábiának eladott hadihajó-biznisz nyomán folyósított kenőpénzek, komissziókból visszautalt, úgynevezett retrokomissziókkal egészíti ki az elnökválasztási harcra szánt forrásait. Kampányának szóvivője és költségvetési minisztere, az ifjú Sarkozy látja el szignójával a tengeralattjárók adásvételi szerződéseit, sajtóértesülések szerint egy luxemburgi offshore céget is nyit az olajozott működés érdekében. Pechére a választásokat a rivális jobboldali jelölt, Jacques Chirac nyeri, aki a szerződések átvizsgálása után felfüggeszti a komissziók kifizetését. (Az ilyen típusú juttatások amúgy csak 2000 után lesznek illegálisak Franciaországban.) A pakisztáni partnerek a vártnál drasztikusabban reagálnak, legalábbis egy 2002 májusában, a karacsi hajógyárban elkövetett, 14 halálos áldozatot okozó merénylet a nyomozás mai állása szerint összefüggésbe hozható az elmaradt kifizetésekkel. Hosszú halogatás és a 11 francia áldozat családjának újabb feljelentése után 2010-ben a politikai-korrupciós ügyek egyik specialistája, Renaud van Ruymbeke vezetésével indul újra a vizsgálat. Itt bukkan fel először a közvetítők között Ziad Takkiedine neve; a sokoldalú libanoni üzletember több, mint egy évtizede rendszeres kapcsolatban áll Sarkozy közeli munkatársaival, barátaival, de közvetlen környezetében találjuk a jobboldali politikai és médiaelit számos alakját is. 2011 márciusában a már polgárháborús Tripoliból érkezik Párizsba, Kadhafi líbiai elnök kölcsönvett Falconján, amikor a vámosok 1,5 millió eurót találnak nála. Útitársai a Lagardère médiabirodalom egyik lapjának újságírói, akik egy rövidesen publikálandó Kadhafi-interjúval örvendeztetik meg az akkor még hadiipari tevékenységet is folytató tulajdonosokat. Takkiedine éveken át egyengethette a líbiai rezsim francia kapcsolatait a kalandjait feltáró oknyomozók szerint, ideértve a 2007-es kampányhoz nyújtott pénzügyi segítséget; a mandátum elejének hőstettét, a bolgár ápolónők kiszabadítását; Kadhafi franciaországi táborozásának előkészítését. További szálak a szír Bassár el-Aszadhoz vezetnek.

Vádemelés egyelőre itt is csak Sarkozy közvetlen munkatársai ellen történt, de akad még néhány banánhéj: egyrészt a politikus beperelte a líbiai kapcsolatról vélt bizonyítékot szolgáltató Médiapart portált, másrészt kabinetje még 2011-ben kommünikében jelezte, hogy az elnök neve nem tűnik fel a Karacsi-aktákban. A bírói vizsgálat titkosságának megsértése miatt panaszt tettek az áldozatok családjai, és idén januárban erről is hivatalos nyomozás indult; a jogértelmezési tét az államfői immunitás gyengébb pontjainak feltérképezése.

A Nicolas Sarkozy elleni vádemelés másnapján még az olyan baráti lapok is, mint a Le Figaro kénytelenek listázni a volt államfőt, az Alkotmánytanács elvileg örökös tagját érintő további ügyeket. Madame Bettencourt szalonjainak hátterében újra felsejlik a szélsőjobb bűvöletében zajlott kormányzás, a populizmus és olyan felkent papjai, mint Bernard Tapie, meg a nemzetközi hadszínterek a pakisztáni és líbiai tragédiákkal. A nagypolitika háttér-játszmáira irányított reflektorok azonban hamarosan újabb irányba fordulnak: Jérôme Cahuzac költségvetési miniszter, adócsalás és offshore a sorozat következő részében.

Dobsi Viktória

(Fotó: innen)

i Az azóta már színpadra is állított, a szatíra műfaji klasszikusait is megszégyenítő felvételeken többek között ilyen mondatokat találunk: „M. Woerth…nagyon szimpatikus, ő a költségvetési miniszterünk… ráadásul ő foglalkozik az Ön adóival is. …Nagyon rokonszenves, jóbarátunk.”

ii Ebben olykor olyan befolyásos médiumok is segítségére voltak, mint a Sarkozy-párti TF1, piacvezető tévécsatorna, amely a botrány csúcsán meginterjúvolta a nyilván betanult válaszokat adó idős hölgyet. Vagy a Nouvel Observateur vezető hetilap, amely úgy adott helyet a „francia gazdagok” mérsékelt adóemelést kérő petíciójának, hogy egy szóval sem utalt rá, az egyetlen valóban megagazdag aláíró beszámíthatósága legalábbis kétségbe vonható.