Cenzúraregiszter: A Milla hónapja

A kormányzat szerint Magyarországon sajtószabadság van. Szapáry György amerikai magyar nagykövet a Washington Postban március elején közzétett levelében nyilatkozott így. „Magyarországon a médiaszabadság valóság, nem mítosz” című írása szerint „akit komolyan érdekel, a helyszínen meggyőződhet róla, hogy a magyar média éppoly sokszínű ma, mint régen, az ellenzéki hangok mindenütt hallhatóak.” Hasonló véleményt fogalmazott meg korábban a londoni magyar nagykövetség munkatársa is. „Mítoszok és tények” című kommünikéjében ez áll: „Kapcsolja be a tévét vagy nyisson ki egy újságot, és látni fogja, hogy a szólásszabadság köszöni, jól van.”

Ennek fényében meglepő, hogy a kormányzat különböző módszerekkel igyekezett megakadályozni az Egymillióan a magyar sajtószabadságért-szervezet Szabad sajtó útjára tervezett tüntetését. Először – a Milla blogbejegyzése szerint – a rendőrség nem vette tudomásul a mozgalom március 15-ére bejelentett demonstrációját, arra hivatkozva, hogy a főváros aznapra már lefoglalta az Erzsébet-hidat. Aztán – az Index beszámolója szerint – a Nemzeti Adó- és Vámhivatal egy nap eltéréssel adóellenőrzésre rendelte be a csoport két szervezőjét, Torsa Mátyást és Fölkel Róbertet. A berendeltek szerint a NAV munkatársai arra is kíváncsiak voltak, ki támogatta az általuk korábban szervezett demonstrációkat. Végül – a HVG Online tudósítása szerint – március 14-én, egy nappal a demonstráció előtt az Országos Mentőszolgálat jelentette be, hogy csak pénzért vállalja a demonstráció biztosítását.

Mindez külön-külön lehetne véletlen is. De így, együtt, nem az.

A tüntetést végül több tízezer ember részvételével mégis megtartották. A demonstráción mások mellett felszólalt Pityinger László aka Dopeman frissen megválasztott alternatív köztársasági elnök, valamint Galkó Balázs, Kulka János, Majtényi László és Parti Nagy Lajos is.

Később azonban a Milla – vagy a Milla valamelyik tagja – bakot lőtt. Facebook-bejegyzésében azt írta, hogy a roma szervezetek tiltakozása Pesty Lászlónak a Magyar Televízióban sugárzott „Cigányút” című filmje kapcsán „a civil érdekérvényesítés nagyszerű példája. A közmédia nem ismétli meg Pesty László botrányos »dokumentumfilmjét«. Maradéktalanul elégedettek azonban akkor lehetnénk, ha a jövőben fel sem merülne, hogy ilyen vagy akár ehhez hasonló műsort sugározzon bármely csatorna.”

Az ügy előzménye az volt, hogy néhány nappal korábban a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom és az Ide tartozunk! Facebook-csoport protestált a műsor ellen, arra hivatkozva, hogy az erősíti a romákkal szembeni előítéleteket és félelmeket, és követelve, hogy „az adófizetői pénzekből fenntartott köztelevízió ne legyen a fajgyűlölet eszköze, és ne keltsen gyűlöletetet a társadalom egyes tagjai ellen”.

A romák és a jogvédők érzékenysége nagyon is érthető, de követelésük jogossága kérdéses. A cenzúrakísérlet még a közmédia esetében sem igazolható, mert nem meggyőző az az érv, hogy közpénzekből nem szabad olyan műsort sugározni, amely sérti az adófizetők valamely csoportját – hiszen szinte bármilyen tartalmat sértőnek érezhet az adófizetők szinte bármely csoportja. A szentmise-közvetítés az ateistákat bántja (mert a tudománnyal összeegyeztethetetlen sületlenségekre tanítja fejlődésben lévő gyermekeiket), az evolucionista álláspont viszont a kreacionista felekezeteket sérti (mert szembemegy a Jóisten akaratával, és a műsort néző gyermekeiket is megzavarja).

Sértőnek egyszerűen azt a műsort tartják az emberek, amit szubjektíve elfogadhatatlannak éreznek, mert az szerintük az emberi méltóságba ütközik vagy erkölcstelen vagy politikailag inkorrekt vagy faktuálisan téves vagy tudománytalan vagy elfogult vagy egyoldalú vagy politikailag motivált vagy emberijog-ellenes vagy a jó ízlésbe ütközik vagy árt a kiskorúak fejlődésének vagy ellenkezik Mohamed próféta és a Szent Tekercsek tanításaival. A különféle ürügyekből a választék hatalmas. Közös nevezőjük az, hogy hangoztatóik nem a saját nemtetszésükre hivatkoznak, hanem valamilyen univerzálisnak tekintett értékre. Pedig csak arról van szó, hogy nekik nem tetszik. Ez viszont magánügy, nem közügy.

Az adóforintokat sosem látó magánmédia esetében pedig különösen abszurd az egyes műsorok tiltását hangoztató követelés. Ahogy az Európai Emberi Jogi Bíróság fogalmazott egyik régi határozatában: „A szólás szabadsága … nemcsak azokra az »információkra« és »eszmékre« vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek, amelyeket nem tartanak sértőnek, vagy amelyeket közönyösen fogadnak, hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják az államot vagy a lakosság bármely részét.” A szólásszabadság nem azt jelenti, hogy azt mondhatjuk, amit „szabad”, hanem azt, hogy azt is kimondhatjuk, ami másoknál kiveri a biztosítékot. Vagy ahogyan a Társaság a Szabadságjogokért fogalmazott március 21-ei közleményében: „az elv végtelenül egyszerű: tartalma alapján nem lehet különbséget tenni szólás és szólás, vélemény és vélemény között.”

A roma szervezetek, a jogvédők és a Milla legfeljebb annyit követelhettek volna, hogy a közmédia tartsa napirenden a kérdést, és valamennyi létező álláspontot árnyaltan bemutatva próbálja megteremteni a cigányság helyzetéről folyó társadalmi párbeszéd alapjait.

A kormányzat és a Milla között folyó vita – hogy t.i. van-e sajtószabadság ma Magyarországon – nem olyan kérdés, amelyet egyszerű igennel vagy nemmel meg lehetne válaszolni. A sajtószabadság nem bináris változó, hanem graduális ismérv: az egyik országban több, a másikban kevesebb van belőle.

A sajtószabadság minőségét két dologhoz lehet hasonlítani: egyfelől normatív elvárásokhoz (például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. pontjához), másfelől az adott ország korábbi vagy más országok párhuzamos gyakorlatához (ezt teszi például a Reporters Without Borders sajtószabadság-indexe). Bár a magyar sajtó szabadsága a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány alatt sem volt teljes (erről korábban itt írtunk), a Reporters Without Borders és a másik nagy sajtószabadság-figyelő szervezet, a Freedom House egyaránt leminősítette Magyarországot a 2010-es kormányváltás után. Mindkét szervezet azt állapította meg, hogy a sajtószabadság helyzete Magyarországon 2010-ben és 2011-ben rosszabb volt, mint a korábbi években, és rosszabb, mint az európai uniós tagországok nagy többségében.

A kormányzatnak abban kétségtelenül igaza van, hogy vannak független médiumok Magyarországon. A második Orbán-kormány csupán a hírmédia fősodrát – elsősorban is a közszolgálati médiát és a Magyar Távirati Irodát – vonta az ellenőrzése alá.

A sokat vitatott törvény ellenére a magyar média többnyire be tudja tölteni egyik legfontosabb demokratikus feladatát, a politikai hatalom birtokosainak ellenőrzését. Friss példa erre a Schmitt-gate. Mint ismert, a HVG Online 2012. január 11-én megírta, hogy Schmitt Pál köztársasági elnök 1992-es keltezésű kisdoktori disszertációja kilencven százalékban közönséges plágium. A viszonylag kevesek által olvasott hírportál által kirobbantott botrány azóta valamennyi hírmédiumba és – ilyen vagy olyan értelmezési keretben – szinte valamennyi választóhoz eljutott. Alaposan megremegtetve a Sándor-palota alapjait.

A Cenzúraregiszter folyamatosan rögzíti és kommentálja a szólásszabadsággal kapcsolatos magyarországi fejleményeket. 2012 márciusa a Milla hónapja volt.

Bajomi-Lázár Péter

(Illusztráció: innen.)